Thürmer a taggyűlésen adta át a nyolc új karcagi párttagkönyvet

Már az a gondolat is felmerült egy tiszaburai asszonyban azon a délelőtti munkáspárti lakossági fórumon, hogy megválik saját életétől, annyira kilátástalannak tartotta azt, hogy el akarják venni a lakását. A fórumon résztvevő munkáspárti vezetők azonban felhívták a figyelmét arra, hogy amennyiben öngyilkos lesz, a kilakoltatás veszélye nem szűnik meg, hiszen az örökösöknél is megtörténhet a végrehajtás. Egyben azt is elmondták, hogy ilyen esetekben a nyilvánosság, a tiltakozás ereje segített abban, hogy a végrehajtás, a kilakoltatás ne történjen meg. A Magyar Kommunista Munkáspárt vezetői a Jász-Nagykun-Szolnok megyei látogatásuk második felében délután Karcagon jártak, ahol a helyi alapszervezet taggyűlésén Thürmer Gyula országos pártelnök személyesen nyújtotta át nyolc új karcagi párttagnak a tagsági könyvet. Ugyanebben az időben Dull Krisztián Norbert tiszaburai önkormányzati képviselő (Munkáspárt-Fiatal Romák Szövetsége) a karcagi főtéren munkáspárti aktivistákkal igyekezett felhívni a figyelmet a Munkáspártra, és miközben szóltak a munkásmozgalmi zenék, a párt kiadványait osztogatták az arrajáróknak.
***
A Magyar Kommunista Munkáspárt országos elnöke és alelnöke, illetve elnökségi tagja (Thürmer Gyula, Fogarasi Zsuzsanna és Kovács István) augusztus 24-én, szerdán fél kilenckor érkeztek meg a tiszaburai községházára. Megyei programjuk Tiszaburán azzal kezdődött, hogy meghallgattak egy tájékoztatót Farkas László polgármestertől, aki a falu helyzetét ecsetelte. Ezt követően a községháza nagytermében egyórás lakossági fórum zajlott le. Az érdeklődők a már említett kilakoltatási felvetésen túl aziránt is érdeklődtek, hogy vajon mit tud felmutatni a Munkáspárt, ugyanis választási ígéretekből az elmúlt évtizedekben már éppen eleget kaptak, sorsuk azonban sehogyan sem akar jobbra fordulni. Thürmer Gyula arra hívta fel a figyelmet, hogy amennyiben egyszerre sokan jelzik egyértelműen és látványosan azt, hogy teljes mértékben elégedetlenek a jelenlegi rendszerrel, akkor jóval több esélyük van arra, hogy  újabb velük rokonszenvezőket nyerjenek meg ennek az ügynek, és akkor már a hatalom is rákényszerül arra, hogy komolyan vegye őket. (A tiszaburai alapszervezet egy új taggal fog bővülni, de a képviselő szeretné, ha nem ő lenne az egyetlen Burán.)
***
A tiszaburai látogatás után délután már Karcagon voltak a Munkáspárt vezetői. A helyi televíziónak adott interjú után három órakor kezdődött meg a karcagi párttaggyűlés, ahol két napirendi pont volt: az új tagok felvételének hivatalossá tétele, majd a munkáspárti program irányelveinek megvitatása.
Thürmer Gyula személyesen adta át a nyolc új párttagnak a tagsági könyvet. Aki ott volt, láthatta (aki pedig nem, az itt, a red-help.net-en láthatja), hogy fiatal, tettrekész tagjaink lesznek Karcagon, és nem magatehetetlen, idős, betegségekkel küzdő embereket toltak be az alapszervezetbe csak azért, hogy elmondhassák: ismét sikerült növelni a párttagok számát. És ha már beléptek a pártba,azonnal dolgozni is kezdtek a taggyűlésen: elmondták például, hogy a program irányelvei között szívesen látnák azt, hogy legyen ismét sorkatonai szolgálat Magyarországon, amelyet hét esztendeje szüntettek meg...
A vita, a vélemények ütköztetése kora estig tartott, ezért csak ennek végén, fél hat tájban mentek ki a taggyűlésen jelenlévők a karcagi főtérre, ahol Dull Krisztián Norbert tiszaburai önkormányzati képviselő (Munkáspárt-Fiatal Romák Szövetsége) az országos, illetve a megyei vezetőkkel (Bencsik Mihály megyei elnök, országos elnökségi tag és Szilágyi András megyei alelnök) együtt osztogatta a Munkáspárt szórólapjait, újságját, A Szabadságot, a program irányelveit - és nem mellesleg, szólt a munkásmozgalmi zene is a hangszóróból. Ahogy egy régi rádiós kívánságműsor alcíme mondta: kettőtől hatig...
***
A karcagi taggyűlésen az elnök elmesélte Tauzin Krisztina esetét is. Az ötgyermekes családanyát eltávolították lakásából, de a Jobbik Magyarországért Mozgalom segített rajta, hiszen lakást kapott a parlamenti párttól. Ez azonban nem tartott sokáig: néhány hónap múlva jelezték neki, hogy eddig tartott a rokonszenv, ennyi kellett ahhoz, hogy az ő esetén keresztül felmutathassák a választóknak, mennyire szívén viselik a sorsát, illetve hogy a párt mennyire érzékeny a szociális problémákra. Most már nincs rá szükségük, a lakásra viszont igen, ezért távozásra szólították fel. Tauzin Krisztina azóta a Munkáspártban dolgozik azért, hogy ilyen esetek lehetőleg ne ismétlődjenek meg. Hogy miért itt? Mert máshol nem teheti ezt meg, vagy ha mégis, akkor kihasználják őt, a nevét és az esetét. Ez az egyetlen párt, amely érdemi eszközökkel igyekszik megakadályozni azt, hogy bárkit az utcára tehessenek jogtalanul és immorális módon.
És hogy milyen sikerekkel?
Kovács István országos elnökségi tag lakásának árverezésén már másodszor (előbb májusban, majd augusztus 25-én, csütörtökön) nem volt képes senki sem vételi ajánlatot tenni, ami azt is jelenti, hogy egyelőre maradhat a lakásában a családjával együtt. (Nyilván ebben szerepet játszott az is, hogy a Magyar Szociális Fórum és a Munkáspárt aktivistái élőlánccal tiltakoztak az árverés helyszínén.) Ahol nem volt összefogás annak érdekében, hogy ezt megakadályozhassák, vagy senki nem tartotta fontosnak azt, hogy felemelje a szavát a jogtalanság és az igazságtalanság ellen, ott sajnos efféle sikerekről nem számolhatunk be...

Jászkun Munkás, 2011. augusztus

A haza védelme?

 1942. áprilisában a Kállay-kormány, (eleget téve a németek követelésének) kiküldte a Donhoz a rosszul felszerelt második magyar hadsereget.

  A Jány Gusztáv tábornok vezette divíziók - Hitlernek alárendelten - védelmezte a folyó egy szakaszát a támadó szovjet erőkkel szemben. Ez a feladat döntően náci érdek volt, mert a teuton urak nem nélkülözhették az orosz olajat és búzát, miközben a nácizmus igazi ellenségét, a bolsevizmust akarták megsemmisíteni. Az eleve kilátástalan kalandhoz a magyarok a trianoni békediktátum további revíziójának reményében csatlakoztak. Ám, a hivatalos honi propaganda a haza védelméről beszélt. Senki sem hihette komolyan (mégis hitték), hogy a magyar katonák, sok ezer kilométerre határainktól egy démonizált hadsereggel szemben védte a sztalinizmus által fenyegetett “trianoni csonkot”. Nem lett volna hazafiasabb tett Hegyeshalomnál ellenállni a tényleges ellenségnek? A voronyezsi csata kimenetele közismert: elpusztult a második hadsereg jelentős része. A vereség katonai, politikai és morális hatása leírhatatlan volt. Ez a dráma jutott eszembe, amikor elolvastam a Népszabadság május 18-án megjelent “Áldozat” című szerkesztői cikkét. Az újságíró azokról az Afganisztánba küldött katonákról emlékezik, akik közlekedési balesetben haltak, illetve sebesültek meg a minap: “Áldozatuk nem értelmetlen, ostoba tévedés lenne ezt hinni.

  A magyar katonák nyolc éve hősiesen képviselik, érvényesítik Magyar-ország érdekeit a világnak e gyönyörű, de barátságtalan vidékén. Öt éve vállaltunk komolyabb szerepet, ezalatt hat katonát veszítettünk, ... köszönjük meg nekik a hazáért hozott áldozatot.”

  Vallom, hogy ők és szerencsétlen társaik nem magyar célokért haltak meg, hanem egy megnyerhetetlen háborút elindító nagyhatalom érdekeiért, amely nem tűri a vele szemben hala-dókat, s függetlenségi törekvéseikkel az amerikai olajmaffia pozícióit veszélyeztetik. Lehetséges, hogy jelenlegi vezetőink sem tekintik véglegesnek a trianoni-párizsi határokat és egy jövőbeli revízió hitében ringatózva már ma akarnak kedveskedni majdani döntőiknek?

  Súlyos hibát követtünk el, amikor beléptünk az agresszív NATO-ba, mert ezután is minden olyan kalandban részt kell vennünk, amely óvja USA világhatalmi állásait.

  Szövetségesekből vazallusok lettünk, akik az eminens tanulók buzgóságával teljesítik dölyfös uraik parancsait. Ezért számítanunk kell arra, hogy még hosszú ideig ki leszünk téve olyan terhek vállalására, melyeknek semmi közük nincs hazánk érdekeihez. Én cinizmusnak tartom, amikor krokodil-könnyeket hullajtanak egyesek katonáink értelmetlen tragédiája hallatán.

 Megjósolható: az elesettek száma szaporodni fog!

  Lépjünk ki a neokolonializmus különböző formáit realizáló militarista tömbökből és valódi semleges politikát folytatva teremtsünk korrekt kapcsolatot a világ népeivel. Igenis, van élet az Európai Unión és a NATO-n kívül, de ehhez olyan felelősségteljes politikát kellene folytatnunk, mely mentes a nacionalizmustól és irredentizmustól, az országok kapcsolatát mérgező praktikáktól.

  Be kell látnunk, hogy a “nekünk nincsenek barátaink, csak érdekeink” angol külpolitikai elv és gyakorlat a mi helyzetünkben visszaüt.

Hegedűs Sándor

KIÁLT A SZEGÉNYSÉG

A tehetetlenség okozta idegtépő szorongást minden hazánkfia átélte már, akit a sorsa olyan viszonyok közé sodorta, melyben koldusbotra juttató életforma a létbizonytalanság. Az 1990-es politikai fordulat legdöbbenetesebb terméke a társadalmi méretű szegénység keletkezése, melynek cáfolhatatlan okozója a hazai tőkés restauráció. Az állami tulajdon ebek harmincadjára juttatása következményeként munkahelyek százezreinek máról holnapra történt megszűnése, az ipari- és a mezőgazdasági üzemek gátlástalan szétzüllesztése, a tömeges kilakoltatások, a kivéreztetett önkormányzatok a magyarországi rendszerváltást kieszközlő hatalmi potentátok megbocsáthatatlan bűne.

  A szocializmust felszámoló változások politikai és gazdasági nyertesei példátlan közönnyel szemlélték a botrányos elszegényedést. Százezrek kerültek a társadalmi lét peremére, s váltak egy ronccsá tett társadalom szánandó figuráivá. Több milliónyian kényszerültek az ínség okozta gyötrelmek elviselésére. A hazai társadalmi viszonyok közepette a gátlástalan profithajsza és a “ki kit győz le” verseny kíméletlenül félrelökte a gyengéket, a képzet-leneket, az időseket, s általában mindenkit, aki ehhez a “szép új világhoz” nem tudott idomulni.  Jó lenne, ha a kormányzás felelősei is fölismernék végre: ahol a társadalom tetemes hányada leszakadóban van, vagy a nyomor bugyraiban tengődik, ott blődség bárminemű növekedésről, fejlődésről hozsannázni.

  A tömeges elszegényedésért a rendszerváltás óta egzisztált valamennyi törvényhozó és kormányfelelős. Egyetlen tőkés érdekeltségű végrehajtó hatalmi szerv sem intézkedett annak garantálására, hogy ne éhezzenek gyermekek, ne gyarapodjék a hajléktalanok száma, ne háljanak emberek garmadái az utcán, ne idézzék a harmadik világ nyomorát a város és a falusi gettók a XXI. század Magyarországán.

  A restaurált rablókapitalizmus haszonélvezőitől gyakran hallhattuk az utóbbi húsz évben: “Mit siránkoztok a szocializmus megbuktatása miatt? Hiszen a kommunista álmot (a kommunizmust) egyébként sem lehetett volna megvalósítani. Bezzeg a kapitalizmus, még ha vad is, mély és átfogó reformokkal élhető társadalommá szelídíthető”. Aki eképpen vélekedik, nem ismeri, esetleg letagadja a tőkés rendszer embernyúzó, kiszipolyozó természetét. Ahol pedig folyamatosan nő a szegények és a jómódúak közti különbség, ott aligha lehet nemzet, ott csak állam van, mely hol erőszakkal, hol különféle cselvetésekkel igyekszik lecsitítani és egyben tartani (miként napjainkban is teszi) az ellenérdekelt társadalmi csoportokat.

  Az meg különösen szembeszökő, hogy a különféle álbotrányok napjainkban nagyobb vihart szoktak kavarni annál a lehangoló ténynél, hogy az ország miniszterelnöke nem összetartó társadalomban (ezt csak szónoklataiban hangoztatja),  hanem egyféle részvénytársasági metódusban gondolkodik és cselekszik, melyben győztesek nyeresége automatikusan feltételezi a vesztesek kíméletlen dehonesztálását és szemérmetlen kifosztását.

Südi Bertalan

ELVÁGYOM INNEN

Idegen lettem a saját hazámban,

Ily’ elvadult földtáj nem való nekem:

Ahol az ember embernek ordasa,

Ott az élők között nincsen

  már helyem.

Ahol erénnyé vált a gazemberség,

Szájakból csupán mocskolódás

  fakad,

Ott csak a zsiványnak teremhet

  babér,

Lesajnált, aki becsületes marad.

Ahol sok ember tengődni kényszerül,

Mert csóróvá vált és nincs

  mit tennie,

Nyomorba taszító ajserek miatt

Az Istentől kell kenyeret kérnie,

Ahol nem lázít fel a mélyszegénység,

Birkatürelem oldja az éhezést,

Ott kvázi bűnnel ér fel a hallgatás,

S a Sors megtorol efféle késztetést.

Ahol hataloméhes martalócok

Csöndet, igazodást és vakfegyelmet

Parancsolnak a megtévesztett népre,

Ott izzítják a robbantó kanócot,

Melynek gyúelegye detonálni fog.

De hatását ‘míg élek, nem kívánom:

A jövőért folytatott “hadviselést”

Csillagösvényen sétálva kivárom. 

SZÖSSZENET . . .

Tízen-tizenketten gyűltek össze magyar fiatalok Anglia egyik kertvárosában születésnapi ünnepségre. Történetesen a lányomékhoz, akikről évekkel ezelőtt már írogattam tudósításokat, mint au pairekről (babyszitterekről).

A felnőtteken kívül még hat gyermek, 1 évestől 4 évesig és mind fiú. Elevenek, édesek. Tele volt velük a ház és a kert. A vendégek egy fő kivételével kocsin érkezett. A szolnoki születésű ápolónő 75 km-ről érkezett vonattal. Ő másnap, a lányommal, két unokámmal együtt kikísért a Getwick reptérre. Nem küldött üzenetet szüleinek, pedig én szívesen átadtam volna azt.

  A felnőttek egy részéről szintén írtam már 5-6 évvel ezelőtt. Ez azt is jelenti, hogy azóta is egyfolytában kint vannak, sikerült jobb munkahelyet találniuk, jobb albérletet, kocsit szerezniük. A lányomék kivételével mind élettársi viszonyban, segítve, szeretve egymást. Az életük annyiban bizonytalan, hol a nőnek, hol a férfinak nincs több hónapig is munkahelye. Két gyermekes  családnál az apa van otthon és az anya dolgozik. Három család keresett új albérletet, mert felmondott a tulajdonos: eladja a lakást, mert szüksége van a pénzre (angliai válság hatása).

   A kereset így sem rossz, mert az otthon lévő férfiak elmennek alkalmi munkára. Bármit elvégeznek, amíg megfelelő munkahelyet nem találnak. Ennek dacára szabadságaikat vagy rokonaik látogatásával, vagy Tenerifén, vagy Mallorcán, vagy Alicantén töltik. Azzal, hogy valamelyik család születésnapjain felkeresik egymást, (Zsuzsáék 130 km-ről esnek be a lányomékhoz)  rendszeresen tartják a kapcsolatot.

Én ülök a szófán és nézem őket. Július közepe van, meleg. A férfiak 2-3 fős csoportban, amelyik időnként felbomlik, átrendeződik, sörrel a kezükben beszélgetnek autókról, munkahelyekről, főnökeikről, a “hülye angolokról”.

  Leírok egy esetet, amelyik nagyon tetszett. A férfi tejszállító kamiont vezet hajnali 2-7-ig. Eredetileg 4 üzletbe terítette az árut és ezt megállás nélkül (vezetés közben reggelizik, iszik  kávét, üdítőt), hogy már 7 óra előtt hazaérkezzen. A párja ezután megy dolgozni, a nagyobbik fiút óvodába kell vinni, és ott van a kisebbik fiuk is. Főnökei azt látva, hogy hamarabb is meg tudja tenni az utat (angol sofőrök megállnak az út menti kávézókban), adtak neki még egy-két újabb címet. Mégis marad ezen a munkahelyen, rohan, mert napközben otthon kell lennie. A végzettsége különben kertészeti szakközép, latinul tudja a virágok nevét. Gyűjti a liliomokat, orchideákat.

  Nekem nincs semmi dolgom. A gyerekekre felváltva vigyáznak, a sütést, főzést egymásnak segítve végzik a “lányok”. Időnként vagy mellém ül valaki, vagy én megyek oda valamelyik kis csoporthoz. Ott azonban nem értem pontosan miről is beszélgetnek. Mindenki megkérdezi, hogy vagyok. Erre röviden válaszolok és megyek felváltani a gyerek felvigyázót.

Búcsúzásnál  “jó utazást “ kívánnak és én másnap, felülök a repülőre, “úgy felszállok mint a fecske, magasan a levegőbe”.

Herczegh Klára

Emlékezzünk a Kínai Kommunista Párt  90. évfordulójára

  MAO CE-TUNG-nak, a Kínai Kommunista Párt megteremtésében soha el nem múló érdemei vannak. A kínai emberek azt nagyon jól tudják, mert azt a tenger sok szenvedést, fájdalmat, a sok nélkülözést, az éhezést, az iszonyatos kínt és félelmet -, amit a külső és a belső ellenség okozott nekik - azt együtt szenvedték el. A hosszú nagy menetelést kimondhatatlan nehézségek között - úgy hajtották végre, hogy közben állandóan támadták őket. A felszabadulásért a kínai nép milliói nagyon megszenvedett.

Ők igen jól tudják, hogy a külső ellenségeik és a saját uralkodóik milyen kegyetlen szenvedést - megaláztatást okoztak nekik. A boxer lázadás előtti évtizedekben - már több ezer tonna kábítószerrel árasztották el Kínát, azokból lett az un. ópium háború. A világ legnagyobb gazemberei szét akarták rabolni Kínát - Csang Kaj-sek-el az élen. Feltétlen meg kell itt említenem, hogy Lenin egyszer azt mondta, hogy “Trockij-nak a világ 50 országában jól szervezett csoportjai működnek”. Vagyis a un. másként gondolkodók - mindenütt megjelentek, ahol a Marx-Engels tanításait hangoztatták. Kínában - Lin Piao és társai voltak a másként gondolkodók. Ma a burzsoák azt mondják, hogy Pol Pot - MAO-ista volt.

Tudható pedig, hogy Pol Pot Franciaországban tanult, és senki nem néz utána, hogy mit tanult? És ki vagy kik tanították? Kik voltak a társai? A Kínai Civilizáció Története c. könyvben is - szó van az SZKP XX. kongresszusáról, a francia író megemlíti, hogy ekkor romlott meg Kína és a Szovjetunió közötti viszony. Ezért MAO-t marasztalja el. Könnyen lehet, hogy az is a másként gondolkodókhoz tartozik. Ugyanúgy, mint a Kommunisták Bűnei c. fekete könyvének az írója - ugyanis az is francia. A kommunisták halálos gyűlölete -, a Kommunista Kiáltvány meghirdetése óta áll fenn. A liberálisok azóta a pokolba kívánják a kommunistákat.

  Tehát a KKP-ban akkor azt látták, hogy az SZKP XX. Kongresszusa elárulta a szocializmust. Jó lenne, ha végre belátná a világ, hogy a KKP-nak volt igaza. Mert Kína a világ nagyhatalma lett.

 Minden szentnek maga felé hajlik a keze

   

 Az ország gazdasága, szociális és morális helyzete enyhén szólva aggasztó a többség számára. Nap mint nap halljuk, hogy a szociálliberális kormány érte a felelős. Szerintem az ok és okozati összefüggés máshol keresendő. Valójában az ok maga a rendszerváltás az összes többi meg okozat. A társa-dalom ennek következtében ketté szakadt, egy kis létszámú gazdagra és egy nagy létszámú szegényre és mélyszegénységben élőkre.

Úgy tűnik, hogy az ország mai vezetői a saját hasznukra jól gazdálkodnak, a magyar nép életkörülményei meg romlanak. A alábbi adatok tényszerűen igazolják az állításomat, amit a kormányportálon megtalálhatnak.

         Név                           tárca                           Adóalap (forintban)

Pintér Sándor               belügyminiszter                          1,6 milliárd

Martonyi János             külügyminiszter                          115,2 millió

Orbán Viktor                kormányfő                                  24,2 millió

Fellegi Tamás               nemz. fejl. miniszter                     22,2 millió

Navracsics Tibor          közig. miniszter                           21,9 millió

Matolcsy György          nemzetgazd. miniszter                  20,4 millió

Réthelyi Miklós             nemzeti erőf. miniszter                 18,3 millió

Hende Csaba               honvédelmi miniszter                   14,9 millió

Semjén Zsolt                min.elnökhelyettes                       10,1 millió

A Pintér Úr ingatlanjai 100 milliókat érnek. Tíz nagyobb lakásingatlana van, ebből 1 Budán 400 négyzetméteres villa. Pintér Úr ilyen életpálya modellt tudna biztosítani a rendvédelmi dolgozóknak biztos imába foglalnák a nevét. Valószínű, hogy a kormánytagok nem szentek, de azért nekik is maguk felé hajlik a kezük. No comment. 

 ***

A Jászkun Munkás lapszámait értő kezek felvitték az internetre.

Megtalálható:

1. a Keresőben: “Jászkun Munkás havilap” beírásával.
2. http://mkmp-jnsz.blogspot.com/ - itt vannak az egyes példányok 2009 nyarátóll a legfrissebb számokig. A címkék közül kell kiválasztani azt az évfolyamot, amelyiket olvasni akarjuk.
3. Ez a link pedig a 2011. évi számokat tartalmazza: http://mkmp-jnsz.blogspot.com/search/label/J%C3%A1szkun%20Munk%C3%A1s%202011

* * *

Augusztus 5-én du. 14.30-kor megyei elnökségi ülés. Várjuk az elnökség tagjait.

Soha többé Hirosimát!

 

2011. augusztus 6-án, Budapesten, a Szabadság téren a Magyar Kommunista Munkáspárt megemlékezést rendezett az 1945-ös hirosimai atomtámadás (amelyet az amerikaiak hajtottak végre) évfordulóján.

Az emlékező beszédeket Benyovszky Gábor (a Munkáspárt KB-tagja), Hajdú József (Semleges Magyarországért Alapítvány) és Thürmer Gyula (a Munkáspárt elnöke) mondotta el. Az emlékezők között volt Bencsik Mihály, a Munkáspárt Jász-Nagykun-Szolnok megyei elnöke, országos elnökségi tag is.

Előre, munkáspártiak: mentsük meg a polgári demokráciát

Áder János, az első Fidesz-korszak parlamenti elnöke besétálhat a történelembe. Ő terjeszti majd be az új választási törvényt. A hírek szerint a Fidesz összes trükkje benne lesz. Végy valami olyasmit, amit a nép imád, támogat, lelkesedik érte, és cserébe hajlandó elnézni a disznóságaidat. Az Áder-javaslatban ilyen a 200 fős parlament. Zseniális, ezt imádni fogja az utca népe! Utáljuk a pénzszórást. Utáljuk, hogy a normális életben egyébként teljesen életképtelen emberek fontoskodnak, és baromságot csinálnak. Le a parlamentarizmussal! Nagyszerű, ez már annyira baloldali, hogy pont jó egy Fidesz-tervezetbe. Miután szeretett népünk megkajálta a 200 főt, jöhet a lényeg! Ez pedig pofon egyszerű. Olyan rendszer kell, amely a parlamentből, a politikából, a társadalomból, az országból, és előbb utóbb az életből is eltávolítja nagyszerű rendszerünk, a piacgazdaság és demokrácia minden ellenségét. Mivel ezek csak a kommunisták, akkor hát őket! De tegyünk rendet nagyszerű rendszerünk hívei között is, mert akármilyen posztkommunista szocialistát, liberális férget mégsem lehet beengedni a nemzet házába. A cigánygyűlölő, antiszemita mocskokat is csak azért, hogy jobbról is legyen kitől elhatárolódni. Éppen ezért a választás legyen egyfordulós, ne legyen kompenzációs lista. A pártokra vonatkozó ötszázalékos parlamenti bekerülési küszöb maradjon meg, az olyan EU-s. Mindenki csípni fogja Brüsszelben. Aki hülye, nyomorult, pénztelen, civil vagy kommunista az pedig ne is indulhasson! Éppen ezért a jelenlegi 750 helyett kopogtató cédula helyett gyűjtsenek csak össze 1500-at, mondjuk három hét alatt. Már persze, ha bárki is oda meri nekik adni. Aki nem nekünk adja a céduláját, az nem magyar, nem nemzeti, nem korszerű. Az országos lista is legyen jó kemény! Akinek nincs legalább kilenc megyében és Budapesten területi listája, az ne pofázzon bele a nemzet nemes ügyeibe.

Hát nem fura? A polgárság anno kitalálta a parlamentarizmust, a többpártrendszert, és most maga veri szét. 1988 márciusában a Bibó Szakkollégium ifjú jogászhallgatói életüket és vérüket adták volna az egypártrendszer megdöntéséért. Na ja, az vörös egypártrendszer volt. A mostani az ég és föld, ez már narancssárga. Ugye, nincs kétsége senkinek afelől, hogy erre felé megy a dolog. A szocialista múltnak van egy tapasztalata, amit lehet, hogy a Fidesz nem tanult az ELTE-n. Nevezetesen: sok baj származik abból, ha saját rendszerünk értékeit és önmagunk állította szabályait áthágjuk. Az új választási rendszerrel a Fidesz megnyerheti a következő egy-kettő-három, vagy ki tudja hány választást. Viszont belefojtja a szót az emberekbe, nem enged teret a felszín alatt lappangó érdekeknek és érzéseknek. És akkor egy nagy, magyaros bumm! Azért magyaros, mert nálunk a bumm ritkán jön, de ha jön, akkor évtizedekre nyomot hagy. Szóval, jó lenne, ha elgondolkodna ezen a Fidesz. Vagy, ha nem akar gondolkodni, ami sajnos nagyon valószínű, segítsünk neki! Beszéljünk a törvényről! Fogjunk össze mindenkivel, akinek ez nem jó! Tudassuk a világgal, hogy ez nem a mi utunk. A polgári demokrácia a sokpártiságával színház, nem a mi álmunk, de mégis készek vagyunk védeni. Akármilyen rossz is, az önkénynél jobb. Nos, munkáspártiak, előre, mentsük meg a polgári demokráciát!

Thürmer Gyula

Kádár jó ember volt és nélkülözhetetlen

Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnökének beszéde

(Budapest, 2011. július 3.)

Tisztelt vendégeink, elvtársak, barátaim!

Mi, munkáspártiak az árral szemben úszunk. A tőke, a pénz uralma ellen küzdünk. Harcolunk egy világért, amely jobb, mint a mai. Nehéz küzdelem, fáradságos, sokszor kilátástalan. Tudjunk, hogy igazunk van, és nem értjük, miért nem értik mások. A tőke milliókat csap le nap, mint nap, mégis csak ezrek tüntetnek.  Százezreket fenyeget a kilakoltatás, mégis csak százak emelik fel hangjukat.

Harcunkhoz példákat keresünk. Példákat a múltban, szellemi kapaszkodókat, lelki támaszokat, gondolati társakat. Erőt merítünk Dózsától és Petőfitől, Kossuthtól és Kádár Jánostól.

„Vannak emberek, akik egy napig harcolnak, és jók.
Vannak mások, akik egy évig harcolnak, és még jobbak.
Vannak egyesek, akik éveket harcolnak, és nagyon jók.
De vannak azok, akik egész életükben harcolnak; ők a nélkülözhetetlenek.”

A német proletárköltő, Bertold Brecht szavai ezek. Kádár János jó ember volt és nélkülözhetetlen. Rá emlékezünk ma.

Harcostársak! Elvtársak!

Kádár a 20. századi magyar történelem egyik legösszetettebb személyisége. Mi minden is volt! Illegális kommunista, forradalmár, pártszervező, pártvezető, miniszterelnök, de mindenek előtt a kapitalizmus ádáz ellensége, a szocializmus odaadó híve.

Kádár tudta, milyen a Horthy-rendszer börtönében ülni. Milyen iszonyúan nehéz ellenállni a csábításnak, amikor a hatalom a besúgásért szabadságot ígér. De nem árulta el társait, nem árulta el az ügyet.

Kádár tudta milyen bent lenni a hatalomban, majd a mélybe zuhanni. De képes volt túlélni az igazságtalanságot, képes volt talpra állni, képes volt újra kezdeni.

Kádár elszenvedte az 1950-es évek szocializmusának minden hibáját, de soha sem mondta, hogy a szocializmus rossz, soha nem lett a szocializmus ellensége.

Ragaszkodott elveihez, de nem lett dogmák, előítéletek rabjává. A marxizmus élő valóság volt számára, fegyver, amelyet mindig úgy kell használni, ahogyan a konkrét helyzet és a nemzeti viszonyok diktálják.

Kádár ellenállt az elvi-politikai árulásnak, a revizionizmusnak. Megtanított hinni abban, hogy a szocializmus lényegét tekintve jó, hiszen az emberekről szól. Az eszméink jók, nagyszerűek, de jól is kell őket megvalósítani.

Az elmúlt húsz évben a tőkés politika és média minden erővel igyekszik Kádárt politikailag és erkölcsileg szétzúzni. Egymással versengve öntik rá a szemetet konzervatív jobboldaliak és szocialista-liberálisok. A mi dolgunk, hogy újra és újra leleplezzük a hazugságot, elmondjuk a tényeket.

Kádár a korábbiaknál élhetőbb világot teremtett. Egyensúlyban volt az életünk, egyensúlyban az ország. Volt munkánk és fizetésünk. Nem volt semmiből sok, de mindenből volt elég. Tudtuk, egyszerre nem kaphatunk meg mindent, de előbb-utóbb lesz lakás, kocsi, tisztes öregkor. Az életünket lehetett tervezni, és tisztességgel leélni. Akkoriban nem hívták ezt életpálya-modellnek, de igazából az volt, hihető, követhető életút millióknak, egy országnak.

Kádár megtalálta Magyarország méltó és előnyös helyét a nemzetközi kapcsolatokban. A szocialista szövetségi rendszer részei voltunk, de nem voltunk a szovjetek kiszolgálói. A talpnyalás legfeljebb egyéni butaság volt, de nem politikai szükségszerűség. Keleten voltak a szövetségeseink, de találhattunk partnereket nyugaton is. Katonai szövetségben voltunk, de egyetlen egy alkalmat leszámítva magyar katonának nem kellett külföldre mennie. Békében éltünk.

Kádár János követett el hibákat, különösen idősebb korában. De hibái és tévedései összehasonlíthatatlanul kisebbek és kevesebbek, mint az, amit Magyarországért tett Igen, nem tévedés, az országért! Vajon a Kádár-rendszer csak az MSZMP néhány százezer tagjának volt jó? Csak a kommunistáknak és rokonaiknak kedvezett? Nem! Egy nép élt jobban, a tanár, az orvos, a munkás, a paraszt, mindenki. Kádárnak ezért van helye nemzeti történelmünk legjobbjai között.

Ma a hatalom egy idegennek, egy Reagannak állít szobrot, aki csak kárt okozott nekünk. De, eljön az idő, amikor a Szabadság téren elbontjuk Reagan szobrát, és helyébe annak állítunk szobrot, aki megérdemli, Kádár Jánosnak.

Barátaim!

Mi, munkáspártiak az árral szemben úszunk. A tőke, a pénz uralma ellen küzdünk. De ma pártunknak új fegyver van kezében: az Új Program irányelvei.

Mi tudjuk, mit akarunk. Tudjuk, hogy a kapitalizmus rossz. Tudjuk, hogy a pénz uralma tönkre tesz bennünket, családjainkat, a jövőnket. De mit kinálunk helyette? Ma már kevés azt mondani, hogy jó volt Kádár idején. Igen, jó volt, de elmúlt.

Nem csodákat akarunk, csak élhetőbb országot. Olyan világot, ahol a legfontosabb érték az ember, s nem a pénz. Olyan világot, amelyben a cél nem az, hogy egyeseknek jó legyen, hanem, hogy a többségnek jó legyen.

Olyan világot, ahol a parlament nem a néptől elszakadt hivatásos politikusokból áll, hanem a helyi dolgozó közösségek küldötteiből. Olyan országot akarunk, amely nem a politikusoké, nem a pártoké lesz, mint most, hanem a dolgozóké. Olyant, ahol fontos az emberek véleménye. Olyant, ahol a bíróságok nem a tőkések érdekeit szolgálják, mint a mai kapitalizmusban, hanem a dolgozó emberekét.

Olyan országot akarunk, ahol mindenki dolgozhat, sőt mindenkinek dolgoznia kell. A mai kapitalizmusban a teljes foglalkoztatottság csak jelszó, a 21. század közösségi társadalmában megvalósított valóság lesz.

A munkanapot és a munkaidőt csökkenteni akarjuk, hogy a dolgozóknak több idejük jusson a családra, önmaguk művelésére, egészségük megőrzésére. Magasabb szinten adjuk vissza mindazt, amit a mai tőkés társadalom elvett a dolgozóktól.

A társadalom műveltségét, amit a tőkés rendszer a szemünk láttára zúz szét, újra megteremtjük. Helyreállítjuk a mai kapitalizmusban tönkretett oktatás-és nevelésügyet. A 21. század közösségi társadalmában a gyermek, a fiatal a társadalom legfontosabb polgára lesz.

Az egyházakat nem fogjuk üldözni, mint az 1950-es években, tevékenységüket tiszteletben tartjuk. Az egyház és állam azonban nem kapcsolódhat össze, mint a mai tőkés Magyarországon.

A tőkés rendszer globálissá tette a világot, eltörölte a nemzeti határokat. Mi újfajta globalizmust teremtünk, a dolgozók, a népek átfogó együttműködését, testvéri egységét, a népi globalizmust.

Barátaim!

A jövőhöz a mán keresztül vezet az út. A ma harcai a jövőhöz vezető utakat egyengetik.

A Fidesz-KDNP egy éve munkahelyeket, magasabb béreket, kiszámítható holnapot ígért. Becsaptak bennünket!

Mindenn nap rosszabbul élünk, mint egy éve. Meddig mehet ez így?

Nem lett több munkahely.  A kormány elveszi a dolgozók szerzett jogait. Meddig ülünk ölbe tett kézzel?

A munkatörvénykönyv a tőkéseknek jó, a dolgozóknak rossz. Meddig tűrjük?

Elárverezik lakásunkat. Az egészségügy romokban hever, az orvosok külföldre mennek.  Nem tudjuk, mi lesz holnap. Meddig tűrjük?

A kormány nem fog ajándékokat osztogatni. A tőkés munkaadók nem lesznek kegyesek hozzánk. Nekik csak a saját profitjuk számít. Csak az a miénk, amiért megharcolunk!  Ha élni akarunk, cselekednünk kell!

Van megoldás? Van! Szervezzük meg önmagunkat! Lépjünk be a szakszervezetekbe és a civilmozgalmakba! Gyűjtsük magunk köré mindazokat, akiknek elegük van a pénz uralmából!

Mutassuk meg a kormánynak, hogy számolnia kell velünk! Egy tüntetés nem elég! Két tüntetés sem elég! Sokszor és sokhelyütt kell erőnket megmutatni. A harcnak nincs vége, a harc csak most kezdődik.

Ha ki akarnak rakni a munkahelyünkről, tüntessünk, sztrájkoljunk! Ha a kormány nem akar tárgyalni velünk, állítsuk meg az életet az országban! A munkások, a dolgozók ellenében egyetlen vonat, egyetlen busz, egyetlen villamos se indulhasson el az országba. Kényszerítsük rá a kormányt, hogy korlátozza a tőkét!

Ma még kevesen vagyunk, de holnap egyre többen leszünk. Az élet megtanít bennünket, hogy csak az a miénk, amiért megküzdünk. Ha a tőkések, a gazdagok kerekednek felül, a jövőnket is elveszítjük.

„Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,

Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,

Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.”

Igaza van Adynak. Győznünk kell és győzni fogunk!

Éljen a párt!

Éljen a Munkáspárt!

Éljen a dolgozók Magyarországa!

Kádár jó ember volt és nélkülözhetetlen

Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnökének beszéde

(Budapest, 2011. július 3.)

Tisztelt vendégeink, elvtársak, barátaim!

Mi, munkáspártiak az árral szemben úszunk. A tőke, a pénz uralma ellen küzdünk. Harcolunk egy világért, amely jobb, mint a mai. Nehéz küzdelem, fáradságos, sokszor kilátástalan. Tudjunk, hogy igazunk van, és nem értjük, miért nem értik mások. A tőke milliókat csap le nap, mint nap, mégis csak ezrek tüntetnek.  Százezreket fenyeget a kilakoltatás, mégis csak százak emelik fel hangjukat.

Harcunkhoz példákat keresünk. Példákat a múltban, szellemi kapaszkodókat, lelki támaszokat, gondolati társakat. Erőt merítünk Dózsától és Petőfitől, Kossuthtól és Kádár Jánostól.

„Vannak emberek, akik egy napig harcolnak, és jók.
Vannak mások, akik egy évig harcolnak, és még jobbak.
Vannak egyesek, akik éveket harcolnak, és nagyon jók.
De vannak azok, akik egész életükben harcolnak; ők a nélkülözhetetlenek.”

A német proletárköltő, Bertold Brecht szavai ezek. Kádár János jó ember volt és nélkülözhetetlen. Rá emlékezünk ma.

Harcostársak! Elvtársak!

Kádár a 20. századi magyar történelem egyik legösszetettebb személyisége. Mi minden is volt! Illegális kommunista, forradalmár, pártszervező, pártvezető, miniszterelnök, de mindenek előtt a kapitalizmus ádáz ellensége, a szocializmus odaadó híve.

Kádár tudta, milyen a Horthy-rendszer börtönében ülni. Milyen iszonyúan nehéz ellenállni a csábításnak, amikor a hatalom a besúgásért szabadságot ígér. De nem árulta el társait, nem árulta el az ügyet.

Kádár tudta milyen bent lenni a hatalomban, majd a mélybe zuhanni. De képes volt túlélni az igazságtalanságot, képes volt talpra állni, képes volt újra kezdeni.

Kádár elszenvedte az 1950-es évek szocializmusának minden hibáját, de soha sem mondta, hogy a szocializmus rossz, soha nem lett a szocializmus ellensége.

Ragaszkodott elveihez, de nem lett dogmák, előítéletek rabjává. A marxizmus élő valóság volt számára, fegyver, amelyet mindig úgy kell használni, ahogyan a konkrét helyzet és a nemzeti viszonyok diktálják.

Kádár ellenállt az elvi-politikai árulásnak, a revizionizmusnak. Megtanított hinni abban, hogy a szocializmus lényegét tekintve jó, hiszen az emberekről szól. Az eszméink jók, nagyszerűek, de jól is kell őket megvalósítani.

Az elmúlt húsz évben a tőkés politika és média minden erővel igyekszik Kádárt politikailag és erkölcsileg szétzúzni. Egymással versengve öntik rá a szemetet konzervatív jobboldaliak és szocialista-liberálisok. A mi dolgunk, hogy újra és újra leleplezzük a hazugságot, elmondjuk a tényeket.

Kádár a korábbiaknál élhetőbb világot teremtett. Egyensúlyban volt az életünk, egyensúlyban az ország. Volt munkánk és fizetésünk. Nem volt semmiből sok, de mindenből volt elég. Tudtuk, egyszerre nem kaphatunk meg mindent, de előbb-utóbb lesz lakás, kocsi, tisztes öregkor. Az életünket lehetett tervezni, és tisztességgel leélni. Akkoriban nem hívták ezt életpálya-modellnek, de igazából az volt, hihető, követhető életút millióknak, egy országnak.

Kádár megtalálta Magyarország méltó és előnyös helyét a nemzetközi kapcsolatokban. A szocialista szövetségi rendszer részei voltunk, de nem voltunk a szovjetek kiszolgálói. A talpnyalás legfeljebb egyéni butaság volt, de nem politikai szükségszerűség. Keleten voltak a szövetségeseink, de találhattunk partnereket nyugaton is. Katonai szövetségben voltunk, de egyetlen egy alkalmat leszámítva magyar katonának nem kellett külföldre mennie. Békében éltünk.

Kádár János követett el hibákat, különösen idősebb korában. De hibái és tévedései összehasonlíthatatlanul kisebbek és kevesebbek, mint az, amit Magyarországért tett Igen, nem tévedés, az országért! Vajon a Kádár-rendszer csak az MSZMP néhány százezer tagjának volt jó? Csak a kommunistáknak és rokonaiknak kedvezett? Nem! Egy nép élt jobban, a tanár, az orvos, a munkás, a paraszt, mindenki. Kádárnak ezért van helye nemzeti történelmünk legjobbjai között.

Ma a hatalom egy idegennek, egy Reagannak állít szobrot, aki csak kárt okozott nekünk. De, eljön az idő, amikor a Szabadság téren elbontjuk Reagan szobrát, és helyébe annak állítunk szobrot, aki megérdemli, Kádár Jánosnak.

Barátaim!

Mi, munkáspártiak az árral szemben úszunk. A tőke, a pénz uralma ellen küzdünk. De ma pártunknak új fegyver van kezében: az Új Program irányelvei.

Mi tudjuk, mit akarunk. Tudjuk, hogy a kapitalizmus rossz. Tudjuk, hogy a pénz uralma tönkre tesz bennünket, családjainkat, a jövőnket. De mit kinálunk helyette? Ma már kevés azt mondani, hogy jó volt Kádár idején. Igen, jó volt, de elmúlt.

Nem csodákat akarunk, csak élhetőbb országot. Olyan világot, ahol a legfontosabb érték az ember, s nem a pénz. Olyan világot, amelyben a cél nem az, hogy egyeseknek jó legyen, hanem, hogy a többségnek jó legyen.

Olyan világot, ahol a parlament nem a néptől elszakadt hivatásos politikusokból áll, hanem a helyi dolgozó közösségek küldötteiből. Olyan országot akarunk, amely nem a politikusoké, nem a pártoké lesz, mint most, hanem a dolgozóké. Olyant, ahol fontos az emberek véleménye. Olyant, ahol a bíróságok nem a tőkések érdekeit szolgálják, mint a mai kapitalizmusban, hanem a dolgozó emberekét.

Olyan országot akarunk, ahol mindenki dolgozhat, sőt mindenkinek dolgoznia kell. A mai kapitalizmusban a teljes foglalkoztatottság csak jelszó, a 21. század közösségi társadalmában megvalósított valóság lesz.

A munkanapot és a munkaidőt csökkenteni akarjuk, hogy a dolgozóknak több idejük jusson a családra, önmaguk művelésére, egészségük megőrzésére. Magasabb szinten adjuk vissza mindazt, amit a mai tőkés társadalom elvett a dolgozóktól.

A társadalom műveltségét, amit a tőkés rendszer a szemünk láttára zúz szét, újra megteremtjük. Helyreállítjuk a mai kapitalizmusban tönkretett oktatás-és nevelésügyet. A 21. század közösségi társadalmában a gyermek, a fiatal a társadalom legfontosabb polgára lesz.

Az egyházakat nem fogjuk üldözni, mint az 1950-es években, tevékenységüket tiszteletben tartjuk. Az egyház és állam azonban nem kapcsolódhat össze, mint a mai tőkés Magyarországon.

A tőkés rendszer globálissá tette a világot, eltörölte a nemzeti határokat. Mi újfajta globalizmust teremtünk, a dolgozók, a népek átfogó együttműködését, testvéri egységét, a népi globalizmust.

Barátaim!

A jövőhöz a mán keresztül vezet az út. A ma harcai a jövőhöz vezető utakat egyengetik.

A Fidesz-KDNP egy éve munkahelyeket, magasabb béreket, kiszámítható holnapot ígért. Becsaptak bennünket!

Mindenn nap rosszabbul élünk, mint egy éve. Meddig mehet ez így?

Nem lett több munkahely.  A kormány elveszi a dolgozók szerzett jogait. Meddig ülünk ölbe tett kézzel?

A munkatörvénykönyv a tőkéseknek jó, a dolgozóknak rossz. Meddig tűrjük?

Elárverezik lakásunkat. Az egészségügy romokban hever, az orvosok külföldre mennek.  Nem tudjuk, mi lesz holnap. Meddig tűrjük?

A kormány nem fog ajándékokat osztogatni. A tőkés munkaadók nem lesznek kegyesek hozzánk. Nekik csak a saját profitjuk számít. Csak az a miénk, amiért megharcolunk!  Ha élni akarunk, cselekednünk kell!

Van megoldás? Van! Szervezzük meg önmagunkat! Lépjünk be a szakszervezetekbe és a civilmozgalmakba! Gyűjtsük magunk köré mindazokat, akiknek elegük van a pénz uralmából!

Mutassuk meg a kormánynak, hogy számolnia kell velünk! Egy tüntetés nem elég! Két tüntetés sem elég! Sokszor és sokhelyütt kell erőnket megmutatni. A harcnak nincs vége, a harc csak most kezdődik.

Ha ki akarnak rakni a munkahelyünkről, tüntessünk, sztrájkoljunk! Ha a kormány nem akar tárgyalni velünk, állítsuk meg az életet az országban! A munkások, a dolgozók ellenében egyetlen vonat, egyetlen busz, egyetlen villamos se indulhasson el az országba. Kényszerítsük rá a kormányt, hogy korlátozza a tőkét!

Ma még kevesen vagyunk, de holnap egyre többen leszünk. Az élet megtanít bennünket, hogy csak az a miénk, amiért megküzdünk. Ha a tőkések, a gazdagok kerekednek felül, a jövőnket is elveszítjük.

„Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,

Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,

Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.”



Igaza van Adynak. Győznünk kell és győzni fogunk!

Éljen a párt!

Éljen a Munkáspárt!

Éljen a dolgozók Magyarországa!