2012. február 2., csütörtök
2012. január 5., csütörtök
Ellenzéki demokratikus tüntetés: nem a mi háborúnk
Nem a mi háborúnk
„A Köztársaságot elnyomó, a magyar társadalmat megnyomorító Orbán-rezsim hatalma ellen a legszélesebb demokratikus összefogásra van szükség.” – jelentette be még az újesztendő beköszönte előtt az MSZP. Január második napján mindjárt össze is rántották a „demokratikus összefogás” erőit. Meglepetés nem volt, és nem is lehetett várni. Ott volt mindenki, akit a szocliberális körök demokratának tartanak, vagyis az MSZP, az LMP, és a közelmúltban összetákolt Szolidaritás. Na, és persze ne feledkezzünk meg Gyurcsány új pártjáról, a Demokratikus Koalícióról sem!
Nem volt ott a Munkáspárt. Senki sem hívott bennünket. De, ha hívtak is volna, akkor sem mentünk volna. Ez nem a mi háborúnk. Mi nem a tőkésosztály egyik vagy másik csoportjának érdekeiért küzdünk, hanem a dolgozó emberekért, a tőkés rendszerváltás veszteseiért, a jogaiktól megfosztott munkásokért, a falu kisemmizett dolgozóiért.
Ki küzd ki ellen?
A parlamenti pártok fordulópontnak tekintik a 2010-es választásokat. A Fidesz forradalomnak, új rendszerváltásnak látja. Az MSZP, az LMP szerint viszont ekkor kezdődött a Fideszes „önkényuralom”, a magyar társadalom elnyomorítása. Nos, egyik sem igaz!
A meghatározó történelmi fordulat nem 2010-ben volt, hanem 1989-90-ben. Akkor valóban gyökeres változás volt. Megdöntötték a szocializmust, bevezették a tőkés rendszert. A szocializmusban a gyár, a bank, a gazdaság társadalmi tulajdonban volt, a tőkés rendszerben minden a magántőkéseké. A szocializmusban a dolgozó emberek ültek a parlamentben, ma tőkésosztály hivatásos képviselői. A szocializmusban az ember számított, a kapitalizmusban a pénz. Ez valóban gyökeres változás.
A magyar társadalom megnyomorítása is akkor vette kezdetét. Falun a termelőszövetkezeteket verték szét, a városban a nagyüzemeket. Az „eredmény” másfélmillió munkahely felszámolása.
A demokrácia korlátozása is akkor kezdődött. A rendszerváltók a demokráciából kiszorították a dolgozókat és képviselőiket. A sajtóba azóta sem engedik be a Munkáspártot, vagy bárki mást, akinek nem tetszik a kapitalizmus. A demokrácia számukra nem népuralmat jelent, hanem úri klubbot, ahol kiélhetik magukat a tőkés rend hívei, és védhetik a pénz uralmát.
A Fidesz és a szocliberális erők küzdelme, bármilyen jelszavakba is öltöztessék, nem más, mint a rendszerváltás nyomán hatalomra jutott tőkésosztály két csoportjának kíméletlen háborúja.
A háború nem ma kezdődött, és nem is 2010-ben. A rendszerváltás előtt az akkori ellenzéknek két csoportja volt. A demokratikus ellenzék, azaz döntően az SZDSZ és a „népies”, konzervatív ellenzék, lényegében az MDF. A megosztottságnak mély történelmi gyökerei voltak. Elég, ha az urbánusok és a népiesek ősrégi szembenállására utalunk. Voltak azonban közös érdekek: legyőzni a közös ellenséget, a Kádár-rendszert, és megtartani az így megszerzett hatalmat. Az MDF és az SZDSZ 1990-ben ezért kiegyezett egymással a hatalom megosztásáról.
Volt azonban még egy szereplő, az MSZP. A nyugat ugyanis békés rendszerváltást akart. Nem azért, hogy magyar emberek életét kíméljék meg, hanem azért, hogy az emberek ne vegyék észre a tőkés fordulatot, s a változás könnyebben menjen. Ma már tudjuk: nem is vették észre. A békéhez az is kellett, hogy az egykori MSZMP vezetőinek egy része átadja a hatalmat. Cserébe beengedték őket a kapitalista rendszerbe. A szocik ügyesek voltak, igazi tőkéssé váltak, elfogadták a kapitalizmust, a NATO-t, az EU-t, mindent.
A szocik egyedül erre nem lettek volna képesek, mert nyugaton sokan a régi rendszer képviselőit látták bennük. Kellett valaki, aki szalonképessé teszi az MSZP-t. Nos, ez volt az SZDSZ. A liberálisok gyorsan rájöttek valamire. A magyar társadalom olyan, hogy ők mindig ott lesznek a politikában, de soha sem fognak egyedül kormányra kerülni. Ha tisztára mossák a szocikat, cserébe bekerülnek a hatalomba, és akkor gyerünk! Így alakult ki a magyar tőkés rend politikai struktúrája, amely egyensúlyokra épült. A pártok váltogatják egymást a kormányban, de egyik sem számolja fel a másikat. Az egyetértés része volt az is, hogy a kapitalizmus ellenfeleit, azaz a Munkáspártot semmilyen körülmények között sem engedik be a hatalomba.
2010-ben azonban megváltoztak az erőviszonyok. Az MSZP-SZDSZ páros oly mértékben lejáratódott, hogy már-már a kapitalizmus létét veszélyeztették. A tőkés világ ezért hatalomra segítette a Fideszt, amely népszerű, részben a Munkáspárttól átvett ígéreteivel kétharmados többségre tett szert. A Fidesz úgy érezte, hogy most mindent lehet. Egyrészt, felül lehet vizsgálni a rendszerváltás idején született megállapodást, és az MSZP-t végleg el lehet távolítani a hatalomból. Másrészt, itt a lehetőség arra, hogy a nemzeti-konzervatív erők leszámoljanak a liberális erőkkel.
Nem a mi háborúnk
Amit az MSZP, az LMP és barátaik féltenek, az nem a demokrácia, nem a nép hatalma. Amiért aggódnak, az az ő hatalmuk. 2010-ben az szocliberális erők elveszítették a parlamenti, önkormányzati, kormányzati tisztségeiket. S velük együtt nem csak a pénzt, hanem a befolyást is, amit kormányzásuk idején nagyon ügyesen váltották át pénzre.
A szocliberális erők értik, hogy a népet nem hatná meg, ha a saját hatalmuk visszaszerzéséről beszélnének. A hatalmi vágyakat ezért jól csengő jelszavakba kell öltöztetni. Például, védjük a demokráciát, óvjuk a kisebbségeket, le az antiszemitizmussal, védjük meg a Klub Rádiót, pusztuljanak a szélsőségesek! Ezek nagyon jó jelszavak, nem lehet beléjük kötni, hiszen, mondjuk, ki ne akarna a fasizmus és antiszemitizmus ellen fellépni.
Ráadásul ezekre a jelszavakra vevő az amerikai és a nyugat-európai közvélemény is. Az EU-országok népei örültek a magyaroknak, amíg megszerezték a piacainkat. Mostanság azonban egy csóró, zavaros társaság vagyunk a szemükben, amely csak terhet jelent az egyébként is veszélybe került nyugat-európai jólétre nézve.
A szocliberális erők nem a kapitalizmus ellen küzdenek, hanem a Fidesz-kormány ellen. Az embereket pedig azzal hülyítik, hogy minden jobb lesz, ha leváltják Orbánt és kormányát. Ez az, ami nem igaz.
Mert mi is a dolgozó emberek problémája? Nincs munka, alacsonyak a fizetések, magasak az árak. Ehhez még hozzá jön az, hogy az emberek felélték tartalékaikat, sőt milliók verték magukat adósságokba.
Megváltozik-e a helyzetük, ha jön egy új szocliberális kormány? Nem, nem, és nem! Az MSZP is, a Fidesz is, az LMP is, a Jobbik is, a Demokratikus Koalíció is azt ígéri, hogy megoldja az emberek gondjait. Amikor hatalomra kerülnek, akkor a tőkésosztály érdekeit valósítják meg. Vagyis marad a munkanélküliség, az alacsony fizetés, a kiszolgáltatottság.
Lehetne változás? Lehetne! Ehhez azonban a dolgozóknak, maguknak kellene beleszólniuk abba, hogy mire költik az ország pénzét, kitől veszik el a pénzt, és kinek adják oda. Ez azonban nem következett be mindezidáig. A tőkés pártok kiszorítják a politikából, a médiából Munkáspártot, a dolgozó tömegek pedig nem hiszik el, hogy a Munkáspárt tényleg meg tudná változtatni az életüket, s ezért inkább valamelyik tőkés pártra szavaznak. Legalább is ma még.
A Munkáspárt nem állhat az MSZP, az LMP és barátaik mellé, mert akkor mi is félrevezetnénk a dolgozó embereket. Mi is azt sugallnánk, hogy egy másik tőkés kormány jobb, mint a mostani tőkés kormány. Ez pedig nem igaz. Ez a jelszó csak arra jó, hogy leszereljék az elégedetlenségét, a dolgozókat, a szakszervezeteket, a társadalmi szerveződéseket eltántorítsák a valóságos küzdelemtől, a tőke elleni osztályharctól. A Munkáspárt nem állhat a Fidesz mellé sem, bármennyire is egyetértünk azzal, hogy a magyar gazdaság függetlenségét vissza kell szerezni, és nincs más út, mint saját erőforrásaink kihasználása. Nem csak azért nem állhatunk melléjük, mert a jó elképzelések végrehajtása ellentmondásos, zavaros. Az ok az, hogy a kapitalizmust, a dolgozó emberek bajainak fő okát a Fidesz sem változtatja meg, sőt a válság terheit a dolgozókra hárítja.
Mi a teendő?
Mi a teendő? Türelmesen magyaráznunk kell a dolgozó embereknek, hogy a munkanélküliség, a szegénység, a bizonytalanság oka maga a tőkés rendszer. A tőkés rendszer pártjaitól nem várhatnak ajándékot, hiszen ők nem akarják megváltoztatni a kapitalizmust. Az a miénk, amiért megküzdünk.
Meg kell értetnünk az emberekkel, hogy nem szabad felülni a hamis prófétáknak, a tőkés kormányokkal békét kötő szakszervezeti arisztokráciának, a Szolidaritás típusú mozgalmaknak és a szociális partnerséget hirdető más álbaloldali szervezeteknek. Ott kell lennünk mindenütt, ahol dolgozó emberek vannak. Segítenünk kell nekik kis és nagy dolgokban. Megértetni velük, hogy számíthatnak ránk. A Munkáspártnak nincsenek a dolgozók érdekeitől eltérő érdekeik. Nekik akarunk jobb életet, és ennek csak egy útja van: a tőkésrendszer legyőzése, olyan rendszer teremtése, ahol az ember a fontos, és nem a pénz.
„A Köztársaságot elnyomó, a magyar társadalmat megnyomorító Orbán-rezsim hatalma ellen a legszélesebb demokratikus összefogásra van szükség.” – jelentette be még az újesztendő beköszönte előtt az MSZP. Január második napján mindjárt össze is rántották a „demokratikus összefogás” erőit. Meglepetés nem volt, és nem is lehetett várni. Ott volt mindenki, akit a szocliberális körök demokratának tartanak, vagyis az MSZP, az LMP, és a közelmúltban összetákolt Szolidaritás. Na, és persze ne feledkezzünk meg Gyurcsány új pártjáról, a Demokratikus Koalícióról sem!
Nem volt ott a Munkáspárt. Senki sem hívott bennünket. De, ha hívtak is volna, akkor sem mentünk volna. Ez nem a mi háborúnk. Mi nem a tőkésosztály egyik vagy másik csoportjának érdekeiért küzdünk, hanem a dolgozó emberekért, a tőkés rendszerváltás veszteseiért, a jogaiktól megfosztott munkásokért, a falu kisemmizett dolgozóiért.
Ki küzd ki ellen?
A parlamenti pártok fordulópontnak tekintik a 2010-es választásokat. A Fidesz forradalomnak, új rendszerváltásnak látja. Az MSZP, az LMP szerint viszont ekkor kezdődött a Fideszes „önkényuralom”, a magyar társadalom elnyomorítása. Nos, egyik sem igaz!
A meghatározó történelmi fordulat nem 2010-ben volt, hanem 1989-90-ben. Akkor valóban gyökeres változás volt. Megdöntötték a szocializmust, bevezették a tőkés rendszert. A szocializmusban a gyár, a bank, a gazdaság társadalmi tulajdonban volt, a tőkés rendszerben minden a magántőkéseké. A szocializmusban a dolgozó emberek ültek a parlamentben, ma tőkésosztály hivatásos képviselői. A szocializmusban az ember számított, a kapitalizmusban a pénz. Ez valóban gyökeres változás.
A magyar társadalom megnyomorítása is akkor vette kezdetét. Falun a termelőszövetkezeteket verték szét, a városban a nagyüzemeket. Az „eredmény” másfélmillió munkahely felszámolása.
A demokrácia korlátozása is akkor kezdődött. A rendszerváltók a demokráciából kiszorították a dolgozókat és képviselőiket. A sajtóba azóta sem engedik be a Munkáspártot, vagy bárki mást, akinek nem tetszik a kapitalizmus. A demokrácia számukra nem népuralmat jelent, hanem úri klubbot, ahol kiélhetik magukat a tőkés rend hívei, és védhetik a pénz uralmát.
A Fidesz és a szocliberális erők küzdelme, bármilyen jelszavakba is öltöztessék, nem más, mint a rendszerváltás nyomán hatalomra jutott tőkésosztály két csoportjának kíméletlen háborúja.
A háború nem ma kezdődött, és nem is 2010-ben. A rendszerváltás előtt az akkori ellenzéknek két csoportja volt. A demokratikus ellenzék, azaz döntően az SZDSZ és a „népies”, konzervatív ellenzék, lényegében az MDF. A megosztottságnak mély történelmi gyökerei voltak. Elég, ha az urbánusok és a népiesek ősrégi szembenállására utalunk. Voltak azonban közös érdekek: legyőzni a közös ellenséget, a Kádár-rendszert, és megtartani az így megszerzett hatalmat. Az MDF és az SZDSZ 1990-ben ezért kiegyezett egymással a hatalom megosztásáról.
Volt azonban még egy szereplő, az MSZP. A nyugat ugyanis békés rendszerváltást akart. Nem azért, hogy magyar emberek életét kíméljék meg, hanem azért, hogy az emberek ne vegyék észre a tőkés fordulatot, s a változás könnyebben menjen. Ma már tudjuk: nem is vették észre. A békéhez az is kellett, hogy az egykori MSZMP vezetőinek egy része átadja a hatalmat. Cserébe beengedték őket a kapitalista rendszerbe. A szocik ügyesek voltak, igazi tőkéssé váltak, elfogadták a kapitalizmust, a NATO-t, az EU-t, mindent.
A szocik egyedül erre nem lettek volna képesek, mert nyugaton sokan a régi rendszer képviselőit látták bennük. Kellett valaki, aki szalonképessé teszi az MSZP-t. Nos, ez volt az SZDSZ. A liberálisok gyorsan rájöttek valamire. A magyar társadalom olyan, hogy ők mindig ott lesznek a politikában, de soha sem fognak egyedül kormányra kerülni. Ha tisztára mossák a szocikat, cserébe bekerülnek a hatalomba, és akkor gyerünk! Így alakult ki a magyar tőkés rend politikai struktúrája, amely egyensúlyokra épült. A pártok váltogatják egymást a kormányban, de egyik sem számolja fel a másikat. Az egyetértés része volt az is, hogy a kapitalizmus ellenfeleit, azaz a Munkáspártot semmilyen körülmények között sem engedik be a hatalomba.
2010-ben azonban megváltoztak az erőviszonyok. Az MSZP-SZDSZ páros oly mértékben lejáratódott, hogy már-már a kapitalizmus létét veszélyeztették. A tőkés világ ezért hatalomra segítette a Fideszt, amely népszerű, részben a Munkáspárttól átvett ígéreteivel kétharmados többségre tett szert. A Fidesz úgy érezte, hogy most mindent lehet. Egyrészt, felül lehet vizsgálni a rendszerváltás idején született megállapodást, és az MSZP-t végleg el lehet távolítani a hatalomból. Másrészt, itt a lehetőség arra, hogy a nemzeti-konzervatív erők leszámoljanak a liberális erőkkel.
Nem a mi háborúnk
Amit az MSZP, az LMP és barátaik féltenek, az nem a demokrácia, nem a nép hatalma. Amiért aggódnak, az az ő hatalmuk. 2010-ben az szocliberális erők elveszítették a parlamenti, önkormányzati, kormányzati tisztségeiket. S velük együtt nem csak a pénzt, hanem a befolyást is, amit kormányzásuk idején nagyon ügyesen váltották át pénzre.
A szocliberális erők értik, hogy a népet nem hatná meg, ha a saját hatalmuk visszaszerzéséről beszélnének. A hatalmi vágyakat ezért jól csengő jelszavakba kell öltöztetni. Például, védjük a demokráciát, óvjuk a kisebbségeket, le az antiszemitizmussal, védjük meg a Klub Rádiót, pusztuljanak a szélsőségesek! Ezek nagyon jó jelszavak, nem lehet beléjük kötni, hiszen, mondjuk, ki ne akarna a fasizmus és antiszemitizmus ellen fellépni.
Ráadásul ezekre a jelszavakra vevő az amerikai és a nyugat-európai közvélemény is. Az EU-országok népei örültek a magyaroknak, amíg megszerezték a piacainkat. Mostanság azonban egy csóró, zavaros társaság vagyunk a szemükben, amely csak terhet jelent az egyébként is veszélybe került nyugat-európai jólétre nézve.
A szocliberális erők nem a kapitalizmus ellen küzdenek, hanem a Fidesz-kormány ellen. Az embereket pedig azzal hülyítik, hogy minden jobb lesz, ha leváltják Orbánt és kormányát. Ez az, ami nem igaz.
Mert mi is a dolgozó emberek problémája? Nincs munka, alacsonyak a fizetések, magasak az árak. Ehhez még hozzá jön az, hogy az emberek felélték tartalékaikat, sőt milliók verték magukat adósságokba.
Megváltozik-e a helyzetük, ha jön egy új szocliberális kormány? Nem, nem, és nem! Az MSZP is, a Fidesz is, az LMP is, a Jobbik is, a Demokratikus Koalíció is azt ígéri, hogy megoldja az emberek gondjait. Amikor hatalomra kerülnek, akkor a tőkésosztály érdekeit valósítják meg. Vagyis marad a munkanélküliség, az alacsony fizetés, a kiszolgáltatottság.
Lehetne változás? Lehetne! Ehhez azonban a dolgozóknak, maguknak kellene beleszólniuk abba, hogy mire költik az ország pénzét, kitől veszik el a pénzt, és kinek adják oda. Ez azonban nem következett be mindezidáig. A tőkés pártok kiszorítják a politikából, a médiából Munkáspártot, a dolgozó tömegek pedig nem hiszik el, hogy a Munkáspárt tényleg meg tudná változtatni az életüket, s ezért inkább valamelyik tőkés pártra szavaznak. Legalább is ma még.
A Munkáspárt nem állhat az MSZP, az LMP és barátaik mellé, mert akkor mi is félrevezetnénk a dolgozó embereket. Mi is azt sugallnánk, hogy egy másik tőkés kormány jobb, mint a mostani tőkés kormány. Ez pedig nem igaz. Ez a jelszó csak arra jó, hogy leszereljék az elégedetlenségét, a dolgozókat, a szakszervezeteket, a társadalmi szerveződéseket eltántorítsák a valóságos küzdelemtől, a tőke elleni osztályharctól. A Munkáspárt nem állhat a Fidesz mellé sem, bármennyire is egyetértünk azzal, hogy a magyar gazdaság függetlenségét vissza kell szerezni, és nincs más út, mint saját erőforrásaink kihasználása. Nem csak azért nem állhatunk melléjük, mert a jó elképzelések végrehajtása ellentmondásos, zavaros. Az ok az, hogy a kapitalizmust, a dolgozó emberek bajainak fő okát a Fidesz sem változtatja meg, sőt a válság terheit a dolgozókra hárítja.
Mi a teendő?
Mi a teendő? Türelmesen magyaráznunk kell a dolgozó embereknek, hogy a munkanélküliség, a szegénység, a bizonytalanság oka maga a tőkés rendszer. A tőkés rendszer pártjaitól nem várhatnak ajándékot, hiszen ők nem akarják megváltoztatni a kapitalizmust. Az a miénk, amiért megküzdünk.
Meg kell értetnünk az emberekkel, hogy nem szabad felülni a hamis prófétáknak, a tőkés kormányokkal békét kötő szakszervezeti arisztokráciának, a Szolidaritás típusú mozgalmaknak és a szociális partnerséget hirdető más álbaloldali szervezeteknek. Ott kell lennünk mindenütt, ahol dolgozó emberek vannak. Segítenünk kell nekik kis és nagy dolgokban. Megértetni velük, hogy számíthatnak ránk. A Munkáspártnak nincsenek a dolgozók érdekeitől eltérő érdekeik. Nekik akarunk jobb életet, és ennek csak egy útja van: a tőkésrendszer legyőzése, olyan rendszer teremtése, ahol az ember a fontos, és nem a pénz.
2011. december 22., csütörtök
Bencsik Mihály aranyjelvényes, Sipos Sándor a Központi Bizottság tagja
Bencsik Mihály, a Munkáspárt Jász-Nagykun-Szolnok megyei elnöke, a Központi Bizottság tagja az országos elnökségtől aranyjelvényt vehetett át.
Sipos Sándor (Túrkeve) tagja lett a Központi Bizottságnak - Botta Melindával és Kerezsi Lászlóval (Budapest), Nagy Attilával (Salgótarján) együtt. (A Központi Bizottságból hárman nyáron távoztak, valamint Szőke János (Kötegyán) helye is megüresedettnek tekinthető - ezért volt szükség az új tagok megválasztására.)
Internetes hálószemünk gratulál Bencsik Mihálynak és Sipos Sándornak, és további sikeres és eredményes munkát kíván.
A Központi Bizottság jövő májusra összehívta a Munkáspárt 24. kongresszusát, elfogadta a vagyonkezelői szabályzatot és a jövő évi politikai akciótervet.
2011. november 1., kedd
Nagy Judit: Elég az agymosásból, lázadjunk az amerikai politika irányítása ellen
Nagy Judit elnök (Baloldali Front) beszéde az USA agressziója elleni tüntetésen (2011. október 29., Budapest, Szabadság tér, Reagan-szobor):
Baloldaliak, elvtársak, barátaim!A világ bőven kaphatott már ízelítőt az Egyesült Államok politikájából, háborús agressziójából, üzleti megfontolású barátságából.
A huszadik század történelmében is hosszan lehetne sorolni a listát, de elég, ha csak az utóbbi évtized háborús agressziójáról ejtünk szót, melyben minduntalan azt igyekeztek belesulykolni a köztudatba, hogy kizárólag az emberiség védelmében cselekedtek.
Nos, kérdezzük csak meg az afgán, az iraki vagy a líbiai állampolgárokat, hogy mennyire érzik magukat védve Amerika szárnyai alatt, amikor bombák, eltévedt lövedékek hullanak a fejükre, hogy mennyire megbocsátható az, amikor családokat és nemzeteket dúlnak fel a béke jelszavával, pusztán saját gazdasági érdekeiket szem előtt tartva. Afganisztán, Irak és legutóbb Líbia példája lebegjen a szemünk előtt. Bár Magyarországon még nem lőnek, de az Egyesült Államok már nálunk is hangot adott nemtetszésének.
Néhány napja az amerikai nagykövetasszony hosszas várakozás után találkozott Orbán Viktorral, akinek "intőt adott". A világ ura felemelte mutatóujját, hogy fenyegetően megrázza, és azt sugallja felénk: ez így nem jó! Csakhogy amíg ő a demokrácia nevében teszi ezt, melynek olyannyira védőjeként jeleníti meg magát, hogy nyomában csak felégetett és lerombolt országok feketéllenek, addig mi, itthon, állampolgárok, azt mondjuk: a demokrácia védelmében nekünk kell felszólalni - nem az Egyesült Államok feladata meginteni Orbán Viktort, hanem csakis kizárólag a magyar népnek, mely a terheket viseli.Nem kérünk Amerika politikájából, nem kérünk Orbán Viktor politikájából, békét, biztonságot és egyenlő bánásmódot kérünk, ahol a közterheket egyenlő arányban viselik, ahol a munkát megbecsülik, és kellően megfizetik. Ahol nem a nagyhatalmak gazdasági érdeke érvényesül, és ahol nem kívánják megváltoztatni az aktuális politika irányítói a nép emlékezetét. Ahol a magyar férfiakat nem viszik el idegen földre katonának, hogy kiszolgálják a NATO és az Európai Unió háborús politikáját. Itt állunk most az Egyesült Államok egykori elnökének szobra mellett, aki soha semmit nem tett országunkért, és amerikabaráti gesztusként emléket állítottak neki.
Ezzel szemben a magyar történelmet átírják, azt kérik tőlünk, hogy felejtsük el József Attilát, Károlyi Mihályt vagy akár Kádár Jánost. Mi erre mi mást mondhatnánk, mint azt, hogy elég az agymosásból, hogy ne hagyjuk elveszni alkotmányos jogainkat, hogy lázadjunk, ne hagyjuk magunkat az amerikai és az európai politika által irányítani. Minél többen és többen követeljük meg azt, ami egy nemzet életében a legfontosabb: a szabadságot és a függetlenséget.A háborús agresszió áldozatainak emlékére helyezzünk el koszorút a bűnösöket szimbolizáló szobor kezében.
+++
A tüntetésen jelen volt Barabás György, a Magyar Ifjúság Közösségi Szervezete főtitkárhelyettese is. A Szabadság téren áthaladó turisták érdeklődéssel figyelték a fiatalok megnyilvánulását, egy olasz csoport egyetértését fejezte ki, egy turistacsoport idegenvezetője pedig elkérte Nagy Judit beszédét, hogy hitelesen tájékoztathassa a turistákat.
+++
Semegi András alelnök (Gyöngyös) beszéde
2011. október 20-án egy rajtaütésben meggyilkolták Moammer Kadhafit. Ezzel véget ért Líbiában egy korszak, a szocializmus korszaka. De reméljük: nem végleg!Tekintsük át az eseményeket és az ok-okozati összefüggéseket.
1969. szeptember 1-én az akkor 27 éves Kadhafi vezetésével megdöntik a királyság rendszerét, és létrejött a Líbiai Arab Köztársaság, amely 1977-ben (amikor az ország végleg elkötelezte magát a szocializmus mellett) a Líbiai Arab Nagy Szocialista Népi Dzsamahirija-ra (magyarul: „a tömegek állama”) változtatta meg a nevét. Ekkor kapta meg Líbia a tüntetésünkön is látható tömör zöld országzászlaját.
Ekkor Líbia elindult a fejlődés útján. Kadhafi hatalomra jutása után rögtön munkához látott, forrásokat csoportosított át annak érdekében, hogy mindenkinek biztosítva legyen az oktatás, az egészségügy és a lakhatás. A nem mindig teljesen hatékony reformok meghozták a hatásukat. A közoktatás ingyenes, az alapfokú oktatás pedig mind a fiúk, mind a lányok számára kötelező lett. Az orvosi ellátás szinte mindenki számára térítésmentesen elérhető lett. Független nyugati elemzők is elismerik hogy Kadhafi idejében az átlagos jövedelem 11 000 dollárra növekedett. Ez Afrikában az ötödik legmagasabb átlagjövedelem.
Kadhafi felvette a kapcsolatot a Szovjetunióval, ennek eredményeként Líbia hadserege is fejlődésnek indult. Kadhafi támogatott más arab, pánarab mozgalmat is, akik magukénak érezték Líbia jelszavait: „szabadság, szocializmus, egység”. De a két legnagyobb fontosságú, a jelenlegi eseményekkel szorosan összefüggő tette az volt, hogy a fejlődés és az egység érdekében eltörölte a törzsi rendszer maradványait, és egy független, egyetlen nagy multi olajcégtől se függő olajhatalommá tette Líbiát!Kadhafianak az arab sajátoságokra sikerült alkalmaznia a szocializmust, és ez egyedülálló a maga nemében. Egy szó mint száz: Líbia Kadhafi alatt egy elmaradott országból Afrika egyik gazdasági éllovasa lett. Elég, ha megnézünk egy nyugati híradást: modern autókat és épületeket látunk Líbiában, és nem elmaradottságot. Ez a függetlenség mindig is szúrta az USÁ-nak és csatlósainak szemét – de hol azért nem piszkálták őket, mert Líbia a Szovjetunióval volt jó viszonyban, hol pedig egyéb ok miatt. Persze kisebb-nagyobb próbálkozások mindig is voltak.
És ezt a történelmi ellentétet, amely a törzsek és a ország vezetése között húzódott, használta ki az USA és a NATO, hogy felkelést szítson, és fegyveres harcot provokáljon ki a líbiai vezetésből. Utána mindenféle emberi jogokra való hivatkozással támadták meg Líbiát, és döntötték meg a rendszert. Már megint sokadik alkalommal tett tönkre egy országot az USA és a NATO – pusztán pénzügyi érdekeik miatt.Mert ne legyen tévedés, ne legyen senkinek se illúziója: Líbia a nem oly távoli jövőben elszegényedik, majd a totális csőd szélére kerül. Ennek eredményeképpen el fog terjedni majd az iszlám fundamentalizmus, ami nagy veszélyeket rejt magában. Így gerjeszti az USA az újabb és újabb konfiktusait, amikből csak ő profitál, senki más. Ezen események kísértetiesen hasonlítanak a jugoszláviai eseményekhez. Ott is hasonló dolgok történtek, és bárki megnézheti, mi lett az eredmény.
Líbiaiak! Tanuljatok Jugoszlávia példáján, és ne engedjétek az imperialistáknak, hogy kisemmiznek titeket! Mi magyarok már megtanultuk a rendszerváltás példáján, mi fog történni – és tudjuk, mi vár rátok! Mi, magyar kommunisták, kitartást kívánunk a Kadhafi-párti erőknek a további harcokhoz!
Nyugodj békében, Kadhafi! Éljen a szocialista Líbia! Köszönöm a figyelmet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)