Tiszabura: "Végre ismét hallom az elvtárs szót"

Jászkun Munkás, 2012. június

Kongresszus után

A Munkáspárt 24. kongresszusa elfogadta az Új Programot. Ezt követően a végrehajtásra kell erőnket összpontosítanunk, és nagyon fontos, hogy a választásokig a polgárokhoz eljuttassuk, amely igen nehéz feladat. El kell magyarázni az embereknek, hogy mit akarunk, mert az Új Program nem a pártnak készült, hanem a társadalomnak. A gondolatom Kádár Jánostól származik. Az MSZMP XI. kongresszusának vitazáró beszédében ismételten hangsúlyozta:

„Tudnunk kell, hogy – próbálkozhatunk bár a legjobb szándékkal – akarata ellenére senkit sem boldogíthatunk. Előbb annak az útnak a helyességéről kell meggyőzni az embereket, amelyre hívjuk őket, s el kell érnünk, hogy kövessenek bennünket.” (MSZMP XI. kongresszusának jegyzőkönyve, 453. oldal)

Úgy gondolom, hogy ez számunkra fontos útmutatás. Nagyon lényeges a pártszervezetek propagandamunkája és tömegkapcsolata, amely a következő módon valósulhat meg:

·         A pártszervezetek folyamatosan ismertessék a választópolgárokkal a párt Új Programját.

·         Folyamatosan figyelni kell a választópolgárok hangulatát.

·         Lehetőség szerint bevonni a választópolgárokat a politikánk végrehajtásába. A megvalósulás érdekében fontos, hogy a Munkáspárt politikai tevékenysége nyilvános legyen.

Ez a párt munkastílusának egyik fontos jellemzője. A párt tagjai ismerjék a párt Új Programját, és azt a politikai felkészültségüknek megfelelően terjesszék. El kell mondani az embereknek, hogy a Munkáspárt őértük végzi a munkáját, és ehhez kérjük azok támogatását. Ez az Új Program túlmutat a kapitalista társadalmon, mert szerintünk a többségnek csak a közösségi társadalom akar és tud többet adni. Tapasztalataim azt igazolják, hogy a nyílt, őszinte tájékoztatásnak kedvező politikai hatása van. Növelni kell a párt iránti bizalmat, és így kitartó munkával be tudjuk az embereket vonni a párt támogatásába, amelyre nagy szükség van.

Lenin a döntő láncszem felismerését nagyon fontos tényezőnek tartotta, amelyet „A szovjethatalom soron lévő feladatai” című művében fejtett ki. A lényege, hogy az adott történelmi pillanatban megtaláljuk azt a láncszemet, amely fontos. Véleményem szerint most az embereket győzzük meg arról, hogy csak együtt közös erővel lehet fellépni a munkanélküliség, az elszegényedés és a kilakoltatás ellen. Ezekhez ad útmutatást a Munkáspárt új programja. A jelenlévő párttagok és meghívottak délután kisétáltak a Fiumei úti sírkertbe, ahol Kádár János születésének 100. évfordulójára emlékeztünk. Jó hangulatú felvonuláson éltettük Kádár Jánost, a szocializmus időszakát, és buzdítottuk az embereket, tartsanak velünk.

Horváth Sándor

Bal, jobb

Mióta az 1789-es francia polgári forradalom konventje „földrajzilag” megjelölte helyét a haladás és a maradás híveinek, tarta a vita arról, érvényes-e a politikai „bal” és „jobb” ilyetén megjelölése.

Ma sokan azt vallják, higy ez a fogalompár elveszítette időszerűségét, mert „tisztán”, egyértelműen nem jelentkezik sehol: mindkét tábor jegyei fellelhetők itt is, ott is. A Fidesz – voksait szaporítandó – baloldali intézkedéseket is hoz, miközben magát öntudatosan jobboldalinak tekinti.

A bal- és jobboldaliságnak számtalan ismérve van, s nem lesz baloldali az a konzervatív, aki néhányat kisajátít a baloldali komplexumból. Helyénvaló-e fenntartani e minősítést ma, amikor a közélet annyira összetett, amikor gomba módra szaporodnak, vagy eltűnnek a különböző színezetű, de sterilen sohasem jelentkező árnyalatok? Nem volt a politikai harc egyszerű a múltban sem. Mindig sokféle érdek feszült egymásnak: osztályérdek, klikkérdek, vallási ellentét, nemzetiségi különbségek, az egész haza és a szűkebb pátria közötti ellentmondások stb. Az is nyilvánvaló, hogy az egyes pártok és szervezetek, melyek osztályérdekeket képviselnek, csak úgy tudtak fennmaradni a „konkurenciaharcban”, ha osztálybázisukat tömegbázissal támasztják meg. Hitler a retorika szintjén sem csak a finánctőke bizonyos rétegeit, „tiszta fajú árjáit” védelmezte, hanem széles tömegeket is befolyása alá vont, céljai megvalósítása érdekében. Ezért igen intenzív propagandát folytatott. Így történhetett, hogy elemi érdekeikkel mentek szembe a kétségbeesett, hiszékeny munkások és szegényparasztok milliói, amikor beálltak a nemzetiszocialisták táborába. Vajon elérhette-e volna Orbán Viktor a kétharmados többséget, ha nyíltan csak a jómódú polgárokra építi hatalmi harcát 2010-ben?

A populizmus, a demagógia tehát elengedhetetlen eszköze a választási küzdelemnek, ám nemcsak a Fidesz, de a szocialisták és más polgári pártok esetében is. a bal- és jobboldali megjelölés nem csupán az adott szervezet objektív természetére utal, hanem a megtévesztést is célozza.

Egyesek azért tagadják a jobb- és baloldaliság létjogosultságát, hogy leplezzék igazi arcukat, mások, mert úgy látják, ma már eltűntek a határok pártok és osztályok között, s értelmét veszítette a különbségek kihangsúlyozása. „Eltűnt” a munkásosztály, a „középosztály” tömöríti a korábban egymással szembenálló homogén csoportokat – mondják. A politikai-ideológia falak is feleslegessé váltak. Itt az ideje egy homogén eszmerendszer alkalmazásának! Jelen esetben az „orbánizmus” tölti be ezt a funkciót: egy a zászló, egy az eszme, egy a párt!

Meggyőződésem, hogy a jobb-és baloldaliság – értékrendünk szerint – nem veszítette el időszerűségét, mert a tőkés rendszer, az osztály, a magántulajdon és a kizsákmányolás viszonyai között fennállnak az antagonisztikus ellentétek, s ennek kifejezői, a politikai és az ideológiai tényezők.a bal- és jobboldaliság fogalmát nem szabad elvontan kezelni, az nagyon is függvénye a konkrét történelmi-társadalmi helyzetnek, annak adekvát megjelenítése. Ma baloldali az – aki szem előtt tartva a nemzet és a haladás összhangját – harcol a tőkés rend, a kizsákmányolás ellen, az össznépi érdekek szem előtt tartásával felszabadítja a dolgozókat, és a közösségi társadalom felé irányítja őket. Természetesen  realitások messzemenő figyelembe vétele mellett, nehogy a tömegek az álforradalmiság és a kalandorság csapdájába essenek. Ugyanakkor nem idegenek tőlünk a részleges antikapitalista lépések, reformok sem, ha azonban kialakul a forradalmi helyzet, frontális támadásba kezdünk a tőkés rend ellen.

Szektásság lenne azonban azt hinni, hogy csak mi, kommunisták vagyunk baloldaliak, de a következetesség valóban kizárólag ránk jellemző. Becsülni kell a viszonylagos baloldaliságot is, mert szövetségesek, útitársak nélkül aligha jutunk el a szocializmusba.

Hegedűs Sándor

Választ várunk

Kádár János születésének 100. évfordulója alkalmából a magam és a javaslattévő Molnár Istvánnéval (06-56/220-415) kezdeményezzük, hogy az országgyűlés tagjai a kabinet, a miniszterelnök vizsgáltassa felül a rendőrségi, ügyészségi anyagokat a sírgyalázás esetében. Hogyan történhetett meg egy volt magyar miniszterelnök sírjának ilyen aljas meggyalázása? Ismeretlen előttünk a rendőrségi jelentés tartalma. A magyar nép és a magyar nemzet nem törődhet bele ebbe a gyalázatba és szégyenbe.

Sokaknak és a javaslattévő Molnár Istvánnénak fájó és gyászos emlék ez, és ebben az ügyben nem történt érdemleges dolog. A hatalom elhallgatja, ez pedig bűn. Ilyen történelmi múltat élünk. Az illetékes hatóságok vizsgálják meg újra, és a bűnösöket találják meg.

Koczka Béla

Hadilábon az igazmondással

A politikusok nyilvános megnyilatkozásai közben gyakran bosszankodom, hogy némely törvényhozók mi mindent hordanak össze politikai ellenlábasaikról. Hogy „egészpályás letámadás” néven elhíresült szövegeléseik közben milyen konokul ismételgetik valótlan vagy bizonyíthatatlan állításaikat. Olykor megtörténik, hogy hetekig vagy még tovább traktálják velük a közvéleményt. Nem számít nekik, hogy mit mondanak, milyen ostobaságot fecsegnek. Lényeg, hogy minél többen figyeljenek rájuk, minél többen beszéljenek róluk. Zavartalanul tehetik, hiszen az országgyűlési képviselőség nyújtotta mentelmi jog garantálja részükre az alaptalan vádaskodásokért viselendő felelősség alóli kibúvás lehetőségét. Emellett azt is tudják, hogy a további inszinuálásra bármikor kész társaik nem fogják a mentelmi jogukat hatósági eljárás lefolytatásának lehetősége végett felfüggeszteni.

Élt hajdanán egy hírhedett propagandaminiszter: Goebbelsnek nevezték. Neki tulajdonítják az alábbi tézist: „Minél többször és minél harsányabban hangzik el a hazugság, a tömeg annál inkább elfogadja igaznak”. Amikor bizonyos politikai potentátok különféle valótlanságok ismételgetésével igyekeznek szimpátiagyarapító tömeghatásra szert tenni, tulajdonképp e torz nézőpont szellemét követik.

Persze nem állítható, hogy a valóság tényeinek elferdítői, meghamisítói ne ismernék az igazságot. Csakhogy az akarnokság, mely a hatalom megszerzése, megtartása, illetve visszaszerzése közben inspirációt nyújt, túllépteti őket az erkölcsösség határain. Mellékes, hogy „kilóg a lóláb”. Úgy vélik, ha már foghíjas felkészültség birtokában képtelenek tehetségesebb, rátermettebb társaik fölé kerekedni, mószerolással, lejáratással talán előnyre tehetnek szert velük szemben. Gyakorlati példák sora bizonyítja, hogy egy-egy botcsinálta ásatag szándékú politikus számára milyen hatásos eszköz lehet ez arra, hogy a közéleti színtéren pozícióelőnyt csikarjon ki magának a politikai ellenfelével szemben. A korlátlan véleménynyilvánítás adta jogon némelyek olyan komoly ábrázattal hazudoznak a nézőknek, hallgatóknak, olvasóknak, hogy sokaknak az a képzete támad, hogy olyan bugyuta fajankónak tartanak minket, mint akik elhisznek mindent, amit mondanak. Persze az is tapasztalható a gyakorlatban, milyen sokan felülnek a politikusok által szajkózott ostobaságoknak. Naivitásuk folytán úgy vélekednek: nem mondanák, ha nem fedné a valóságot. Mások meg azt tartják: nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Holott tudhatnák, hogy nemcsak szélfúvás szokta előidézni a haraszt zörgését.

Dr. Südi Bertalan

Tűnjetek el, becstelenek!

Magyarországnak gyakran voltak

Egekbe kiáltó bajai,

S akkor nem lelt orvost magának,

Ha üldözték azt bitangjai.

Gyakran evett elejtett élőt

A dögöt áhító hiéna,

És mindig adott újult erőt

Öldösni a megszerzett préda.

Gyakran születtek a magyarnak

Árulásra képes fiai,

S voltak gyűlöletes haragnak

Vétlen pusztult áldozatai.

Utóbb hamis ígéretekkel

Rábeszéltek milliókat,

Hogy magasra tartott kezekkel

Éltessenek link fírolókat.

Közülük sokan lépre mentek,

Nem észlelték a vészhatást,

Ma végre ők is felszisszennek,

Mert látják, érzik a rothadást.

Gyógyuljanak meg a hazának

Égetőn lüktető sebei,

Leljen végre orvost magának,

S tűnjenek el becstelenjei!

Südi Bertalan

Összegzés

Most már igen sokan belekóstoltak a kapitalizmusba, ideje lenne a legfőbb jellemzőit sorra venni.

Milyen is a kapitalista? Nem emberközpontú. Mindenben a saját érdekét követi, csak az számít. Irigy, másokat lenéz, utál és gyűlöl, csak addig van rád szüksége, amíg az ő érdeke azt megkívánja. Átver, becsap, kihasznál a végtelenségig, azt sem bánja, ha éhen halsz a családoddal együtt. Lelketlen és álszent, képmutató és hazug, ráadásul ostoba, mert nincs benne könyörület, se irgalom.

Nagyon szeret parancsolni, másokat megalázni, főleg ha szegény szolga. Viszont ha egy tőle nagyobb úr elé kerül, akkor úgy viselkedik, mint egy csúszómászó féreg, alázatos a sárga földig. Vagyis undorító ez a módi, mert a műveletlenségből való viselkedés örökös tulajdonsága a régi, ún. úri világnak.

Ez egy átkozott ragadvány az emberek életében. Mert ha egy kicsivel gazdagabb volt, már lenézte a szegényebbet. És úgy látszik, hogy ebből még nem gyógyultak ki, és amíg kapitalizmus lesz, ez mindig is elő fog bújni. Ezért kell olyan közösségi társadalom, ahol harmónia létezik.

Dudás György

„Szabadság”

A történelem folyamán valamennyi országnak voltak jeles napjai, amikor a hatalommal szemben fellázadt a nép az uralkodó osztály túlzott elnyomása miatt. De lehet, hogy egy másik ország elnyomása ellen lázadt fel. Ilyenkor az elnyomott nép mindig a „szabadság” eszméjéről álmodozik. Véleményem szerint „szabadság” semmilyen kizsákmányoló társadalomban nem lehetséges, mégpedig azért nem, mert ezeket a lázadásokat, felkeléseket, bár jóindulatúak voltak, de többségében magántulajdonos személyek vezették.

„Szabadság” csak közösségi társadalomban lehetséges, ahol nincsenek tőkések, gyártulajdonosok, de koldusok sincsenek. Magyarországot véve alapul, néhány példa:

1437. Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés

1514. Dózsa parasztháborúja

1703-1711. Rákóczi szabadságharc

1848-49. Forradalom és szabadságharc

Mind a „szabadság” jegyében folyt. De ha jobban megnézzük, a vezetők mindenhol a magántulajdonnal rendelkező elöljárók, nemesek, bárók, grófok soraiból kerültek ki. Eszükben sem volt a köznépet felszabadítani, legfeljebb könnyítettek volna a helyzetükön. Ez a segítőkészség csak azért volt, mert ők is elégedetlenek voltak az uralkodókkal szemben.

Budai Nagy Antal és csapata: Kolozsvári János, Világos Berki Oláh Mihály, valamint Dózsa György és csapata, Dózsa Gergely, Mészáros Lőrinc ceglédi pap nemesek és köztisztviselők voltak. Ugyanez jellemzi az 1703-tól 1711-ig tartó Rákóczi szabadságharcot és az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vezetőit is. Vajon ha a felsorolt események közül bármelyik is olyan győzelemmel végződött volna, hogy nem kellett volna félni mondjuk külföldi támadástól, tényleg „szabad” lett volna a nép? Téved, aki azt hiszi, hogy igen. Hogy miért nem, annak a magántulajdon az oka. Mert melyik magántulajdonos áldozta volna fel vagyonát embertársa javára? Széchenyi, a legnagyobb magyar, aki egy éves jövedelmét is felajánlotta a haza javára, a grófi nagybirtokát is átadta volna a közösségi tulajdon javára? Ez a kérdés ma is feltehető minden nagy magántulajdonosnak. Sajnos a válasz mégis az lenne, hogy nem.

Hazánk történelmének folyamán két esetben lett volna mód arra, hogy eljöjjön végre a nép szabadsága. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején, és a második világháború után, amikor ölünkbe esett a lehetőség, de nem éltünk vele. Ebből lehetett volna népszabadság. Sajnos, ez megbukott, mert még a nincstelenek, hontalanok nagy része ma is még a magántulajdon után epekedik. Ez pedig nagy baj.

Ezért, amíg a nagy magántulajdon (gyár, bank, nagybirtok) létezik, addig a szegény ember ne ábrándozzon „szabadságról”.

Fáni Lajos

Rövid hírek

Május 26-án a Munkáspárt megtartotta 24. kongresszusát. Elfogadtuk az Új Programot. Jóváhagytuk a párt új jelképét, munkásember kezében kalapáccsal, háttérben a párt vörös színével, előtérben a Munkáspárt felirattal. Jóváhagytuk a párt kitüntetési rendszerét: „A Munkáspárt aranyjelvénye” kitüntetést megyénkből Herczegh Klára, a Jászkun Munkás főszerkesztője, „A Munkáspárt Vörös Lobogója” jelvényt pedig Dull Norbert Krisztián viselheti.

Thürmer: 1989-ben már nem volt senki, aki kész lett volna meghalni a szocializmusért

Kádár János halálának 23. évfordulójára emlékezett a Munkáspárt szombaton. A Fiumei úti Nemzeti Sírkertben Botta Melinda és Nagy Attila, a párt Központi Bizottságának tagjai szóltak a egybegyűltekhez, majd Thürmer Gyula,  a Munkáspárt elnöke tartott ünnepi beszédet.

Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnökének beszéde

(Budapest, 2012. július 7.)

Kedves Elvtársak!
1989. július 3-án, hétfőn 18 óra 32 perckor az MTI aggasztó hírt közölt a világgal: „Hétfőn délelőtt kórházba szállították Kádár Jánost. Az idős politikust tüdőgyulladással, valamint heveny légzési és keringési elégtelenséggel kezelik. A beteg állapota súlyos.”
Mi, akik megéltük, tudjuk: ezekben a napokban egy ország aggódott érte. Mi lesz vele? Mi lesz velünk? Mi lesz az országgal?
Egy nappal később az MTI jelentette:  „Az elmúlt 24 órában Kádár János állapota válságosra fordult.”
Július 6-án, csütörtökön reggel az MTI kiadta az utolsó hírt: „A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mély fájdalommal tudatja a párt tagságával és az  egész magyar néppel, hogy 1989. július 6-án, csütörtökön 9 óra 16  perckor hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Kádár János elvtárs.”
Sírtunk azokban a napokban. Volt, aki az utcán sírt, és az volt a legmegdöbbentőbb, hogy senki sem szólta meg érte.  Mások lelkükben sírtak, titkolva fájdalmukat a külvilág előtt. Akár így, akár úgy, de egy pillanatra sokmilliónyian úgy éreztük, hogy minden elveszett. Éreztük a veszélyt, mi, a dolgozó emberek, a munkások, a parasztok.
De mit tettünk? Tüntetett a munkás a gyár előtt, hogy ne privatizálják az üzemet?  A tsz-parasztok a parlament elé vonultak, hogy megakadályozzák a szövetkezetek szétverését? Fegyver fogtunk, hogy megvédjük a munkás-paraszthatalmat?
Nem fogtunk fegyvert sem, bár akkor már tudtuk, ki az ellenség. Nem sztrájkoltunk, nem tüntettünk. Másnap kimentünk az utcára, tízezrével. Kádárhoz mentünk, hogy búcsúzzunk tőle.
A gyásszal lázadtunk. Bíztunk abban, hogy Kádár halála felrázza a népet kényelmes létéből. Reméltük, hogy a dolgozók ebben az utolsó pillanatban megértik, hogy a szocializmus vívmányai csak azért lehetségesek, mert munkáshatalom, szocializmus van.
Bíztunk abban, hogy Kádár utódai közül valaki csak cselekedni fog. Valaki csak felemeli a vörös lobogót, mint ahogyan ’56-ban Kádár tette. Tudtuk, kik állnak az ország, a párt élén. Tudtuk, hogy egy sincs közöttük, aki Kádárhoz méltó. Nem voltak már lánglelkű forradalmárok. Nem volt senki, ki kész lett volna meghalni a szocializmusért. Meghasonlott hivatalnokok, kapzsi értelmiségiek, percemberkék, párt-és KISZ-es apparatcsikok vezették az országot.
Lehet ma bármit mondani, magyarázkodni, de egy biztos: árulók voltak. Elárulták a vörös zászlót, elárulták a munkásokat, elárulták a dolgozókat, és végső soron elárulták Magyarországot.
Ez a mi bajunk, hogy utólag vagyunk okosak. Az a bajunk, hogy mástól várjuk a megoldást, mikor nekünk kellene cselekedni. Ma milliók mondják, hogy jobb volt a Kádár-rendszer. Ha ilyen jó volt, miért nem védted meg? Vagy, ha már nem védted meg, miért nem vagy ma itt, velünk?
Sokan dőlnek be a tőkés médiának. Már azt is elhiszik is, ami nem is volt. Mit mondanak sokan? Jó volt a Kádár-rendszer, de a párttitkárok megszedték magukat. Tiltották a rockzenét, meg nem lehetett külföldre utazni. Jó volt, jó volt, de azért még se egészen.
Na, álljon meg a menet! Ki szedte meg magát a Kádár-rendszerben? Kádár talán milliárdos volt?  Mi maradt utána? Villa? Uszoda? Drága holmik?
Nézz körül a mai világban! Hány milliárdos lett itt húsz év alatt! Budapesten épülnek olyan lakások, ahol egy négyzetméter 600-700 ezer forint.  Tudod, huszonhárom éve itt rohadunk ebben az országban. Húzzuk az igát napi 16 órában. Nyáron nem megyünk a tengerre, a gyerek sem kap Nike-cipőt! És még se vagyunk gazdagok! Nekem senki se magyarázza, hogy becsületes munkával milliárdokat lehet keresni! Mindegyiktől elvenném a házát, és beállítanám a sorba, a munkaügyi hivatal elé. Próbálj meg megélni, mint mi, ha meg nem, akkor pusztulj innen!
Tiltották a rockzenét? Lehet, de tiltották a kábítószert is. Védték az ifjúságot. Ki védi meg ma a te gyerekedet? Csepelen minap találkoztam két iskolás fiúval. Egy heti tábor 40 ezer tábor, ennyit bírnak a szüleik. A többit az utcán töltik. Na, ez a kapitalizmus.
Nem lehetett utazni a szocializmusban? De lehetett, legfeljebb nem gyakran. Ma utazhatsz, de te hányszor voltál külföldön? Utazhat az, akinek pénze van.
Nem volt jó neked a Kádár-rendszer? Neked, a munkásnak? Egyet mondjál! Én azt mondom, barátaim: a magyar nép jól élt a Kádár-rendszerben. Az, aki azt mondja, hogy a Kádár-rendszerben rosszul éltünk, nyomorogtunk, az hazudik.
Nem volt minden fenékig tejföl, ez igaz! Akkoriban tudtunk az ország bajairól. Mindenki tudott. Hogyne tudtunk volna? Nem azért tudtuk, mert erről beszélt az ellenzék, Csoóritól Kis Jánosig. Tudtuk, mert mi itt éltünk. Mi nem mentünk ki Amerikába ’56-ban. Mi nem disszidáltunk nyugatra később sem. Mi itt dolgoztunk, itt éltünk, itt örültünk annak, ami va
Dolgoztunk, mert volt munkánk. Fizetést kaptunk. Kevesebbet persze, mint nyugaton adtak volna, de tisztességgel megéltünk belőle. Hetente egyszer étteremben ettünk, tellett rá. Nyáron elmentünk nyaralni, mert a szakszervezettől kaptunk beutalót. Gyerekeink születtek, iskolába mentek. A tanévkezdés nem volt olcsó, de kibírtuk. Mindenre nem tellett, vagy legalább is nem rögtön.  A családban is választanunk kellett: számítógépet vegyünk vagy videomagnót. Vagy az egyik, vagy a másik. A számítógépet vettünk, de később lett videó is.
A lakásra várni kellett. De bíztunk abban, hogy előbb vagy utóbb, de lesz saját lakás. Ha egy ország képes 15 év alatt 1 millió lakást felépíteni, akkor csak jut nekünk is. S, jutott, igaz, kicsi panel Békásmegyeren, de a miénk volt. S nem csak jutott. Óbuda, Kőbánya, Kispest, Újpest, Csepel a szemünk láttára épült fel.
Mit gondolsz, miért utálják a kapitalisták ennyire Kádárt? Miért szidja a Fidesz útszéli hangnemben a kádári korszakot? Azért, barátaim, mert Kádárnak sikerült az, ami a magyar tőkés rendszernek nem sikerült. Antalltól kezdve Horn Gyulán át Orbán Viktorig senkinek.
A magyar tőkések 23 éve vannak hatalmon. Kádár 1956-ban került hatalomra. 23 év elteltével, 1979-ben Magyarországnak volt fejlett ipara. Mezőgazdaságát az egész világ irigyelte. Ma Magyarországnak se saját ipara, se saját mezőgazdasága.
A hetvenes évek végére az Ikarus a világ negyedik legnagyobb buszgyára lett, a Mercedes, a LIAZ és a Toyota után. Ma nem lényegében nem gyártanak magyar buszokat.  Budapest vezetése azzal van éppen elfoglalva, hogy bugyikékre festeti át az összes buszt.

A hetvenes évek végén 1,9 millió szarvasmarha volt Magyarországon. 2011-ben már csak 698 ezer. Akkoriban 8,5 millió sertés volt az ólakban, ma már legfeljebb 3 millió. Akkoriban közel 80 kg húst ettünk meg fejenként, ma kevesebbet, mint 60-at. Tejet ma kevesebbet iszunk, mint 30 éve.
A Kádár-rendszer mindenkinek munkát adott. Ma másfélmillió ember fölösleges ebben az országban. Melyik a jobb?
A Kádár-rendszerben napi 8 munkából tisztességesen megéltél. Ma tizenhatot gürizel, és még sem élsz meg. Melyik a jobb?
Kádár hatalomra jutásakor a GDP 1,5 százalékát költötték tudományos kutatásra. 23 évvel később 3,75 százalékát, ma az egy százalékot sem éri el.
A tőkések Kádáron töltik ki a dühüket, de tudják: a Kádár-rendszer sikere a magyar társadalom sikere volt. Annak a társadalomnak sikere, ahol a parlamentben munkások és parasztok ültek, ahol a gyár, a bank a közösségé, a társadalomé volt, ahol tervszerűen fejlesztették a gazdaságot.
De a tőkések tudnak még valamit. És ezért nem csak dühösek, de félnek, rettegnek. Tudják: A Kádár-rendszerben egyszer sikerült jobb életet teremteni a dolgozónak, a munkásnak, a parasztnak. Ha egyszer sikerült, sikerülni fog újra!
Barátaim!
A történelem nemes feladatot adott nekünk. Védjük meg a pártot, vigyük tovább Kádár János ügyét!
Mi, munkáspártiak 1989. december 18-án, hétfőn, pár órával első kongresszusunk után eljöttünk ide, hogy jelentsük Kádár elvtársnak: a munkások, a dolgozók pártját újjászerveztük. A Munkáspárt él és dolgozik.
23 év telt el. Ma új feladataink vannak. A világ forrong.  A tőkés rendszer új válságba sodródott. Ez a válság a kapitalizmus lényegéből fakadt, és láthatóan a tőkés országok nem tudják megoldani. A tőkés erők mindenütt csökkentik a szociális és más közkiadásokat. Korlátozzák a dolgozók jogait.
Egy megoldás van: a kapitalizmus leváltása, olyan társadalom megteremtése, ahol nem a pénz a fontos, hanem az ember.
Magyarországon a Fidesz azt ígérte, hogy munkahelyeket teremt, megvédi a magyar gazdaságot, igazságosan osztja el a válság terheit. Nem ez történik.
A munkanélküliséget nem tudta érdemben csökkenteni. A Mercedes és a többi nyugati beruházás túl sokba kerül a magyar államnak és közel sem teremt annyi új munkahelyet, mint, amennyire szükség van. A közmunka pedig nem munka, nem valóságos munkahely.
A kormány lefeküdt a külföldi és a hazai nagytőke nyomásának. A bankokra kivetett adókat visszavonják, újra mindent a dolgozókkal fizettetnek meg.
A főváros hídpénzt akar fizettetni az autósokkal. Ha nem vetted volna észre, elveszik a pénzedet! Előbb az árakat emelik, aztán adókat találnak ki. Elvehetnék a gazdagoktól is, de mivel ők a gazdagok, nem lesznek olyan hülyék, hogy maguktól vegyék el. Hidd el, még nincs vége! A gazdagok mindig kitalálnak valamit, Te meg fizetsz. Döntsd el, meddig tűröd még?
A Fidesz nem tud eredményt elérni. Ha nincs kenyér, jöjjön a cirkusz!  Ezért rúgnak bele lépten, nyomon a múltba. Ezért fosztják meg a szocialista rendszer vezetőit kedvezményes nyugdíjuktól. Ezért akarják most megváltoztatni az utcaneveket. Nem maradhat semmi, ami a Kádár-rendszerre emlékeztet.
Barátaim!
Emlékezzünk a 23 évvel ezelőtti tapasztalatra! Ne utólag legyünk okosak, hanem most!  Ne várjuk mástól a megoldást, nekünk kellene cselekednünk.
A tőke hatalmát kell korlátozni. Mi, dolgozók erre képesek vagyunk. Képesek, de csak akkor, ha küzdünk, ha harcolunk érte.
A tőkét csak a néptömegek, a dolgozók ereje korlátozhatja. Ha erősek leszünk, szervezettek, a tőkések kénytelenek lesznek engedményeket tenni.
Ha vállalod a harcot, van esélyed a túlélésre. Ha nem vállalod, ha meghunyászkodsz, biztos vesztes vagy. És addig fog a tőke rugdosni, amíg beledöglesz.
Gyere a Munkáspártba, váltsuk le együtt a rendszert!
Küzdjünk a tőke ellen ott, ahol nem vár bennünket!
Menjünk az utcára! Álljunk ki a dolgozók jogai mellett! Küzdjünk minden igazságtalanság ellen!
Segítsük az embereket napi ügyeikben, hogy bízzanak a forradalom nagy ügyeiben!
Mi, a Munkáspárt új közösségi társadalmat akarunk. Tanultunk a szocializmus történetéből. Biztosak vagyunk abban, hogy az új közösségi társadalom még többet és még jobbat fog adni.  Kövessük Kádár János örökségét, és induljunk el az új közösségi társadalom felé!
Barátaim!
Nem rettenhetünk meg és nem rettenünk meg a tőkések támadásaitól. Mit mondott Engels? "Ezek az Urak azt hiszik, hogy megváltoztathatnak egy dolgot azzal, hogy a nevet megváltoztatják.” Nem, barátaim, Kádárt nem lehet eltörölni. Kádár él, Kádár élni fog!
Éljen a Munkáspárt! Éljen a közösségi társadalom! Munkáspárt! Munkáspárt! Munkáspárt!

Botta Melinda beszéde

Kedves Elvtársak! Kedves Barátaink!

77 éves korában távozott tőlünk egy hosszú történelmi korszak meghatározó, névadó alakja, Kádár János. Most lenne 100 éves. 23 éve töretlenül éltetjük emlékét, halálának évfordulóján. Sok évig gyűlt össze szép nagy tömeg ezen a megemlékezésen. Egy kissé már megfogyatkoztunk azóta. Egy kicsit rosszkor ment el az öreg, mert mindig a rekkenő hőségben, a tűző napon állunk fegyelmezetten, hogy emléke előtt fejet hajtsunk. Emlékszem, ’89-ben is a rettentő melegben álltunk órák hosszat, hogy ravatala előtt tiszteletünket tehessük. Az a tömeg messze nem a mi pártunk későbbi támogatóinak sora volt, akkora tömeg be is vitt volna minket a parlamentbe. A mi cselekvő, szavazó támogatottságunk az ide kijáró tömeggel mérhető. Akik dacolva a hőséggel, öregen, betegen, vagy fiatalon, lelkesen ide kijárnak, azok a Munkáspárt igazi támogatói. De hiába várják, hogy egyszer ez a tömeg is elfogyjon. Hiába átkozzák ki Kádár Jánost nap mint nap, az ő emléke valahogy kitörölhetetlen. Becsvágyó karrieristák firtatták, kiket tart a magyar nép a legnagyobb politikusainak, s hiába rendszerváltás, hiába átkos korszak, Mátyás király meg Szent István után Kádár János volt a harmadik. Ma sem merik másképpen ábrázolni személyét, mint legalábbis ellentmondásos figurát, akinek nevéhez hozzátapad ugyan Nagy Imre és Rajk László tragédiája, mégis a legvidámabb barakkot teremtette meg Kelet-Európában, a létbiztonságot, az apró lépésenként gyarapodás biztos útját mindenki számára, és eközben mérhetetlenül szerényen élt. Legendák élnek róla!
Egyetlen dolgot lehet emléke ellen megkísérelni még: betiltani a nevét. A vörös csillag ügye szép pályát futott be az égen, anakronisztikussá, nevetségessé vált a tiltása, a kapitalizmus megerősítésén fáradozó Európa sem tud jobbat mondani Strasbourgban, mint hogy a jelkép viselése alapvető emberi jog, a magyar törvények méltatlanul ítélik el azokat, akik élnek ezzel a jogukkal. Igaz, hogy a magyar kormány nem törődik Strasbourggal – Strasbourg meg tizenkilenc éve csak most kezd törődni a magyar kormánnyal, már bocsánat –, de az emberek kinevetik ezt az ügyet, illetve a magyar kormányt ebben az ügyben. Nosza, ugrik a zsarnok: nemcsak a jelképeket, hanem az ezeket hordozó neveket is betiltjuk. A Munkáspárt annak idején másik jelvényt választott magának, néhány egyesület nemsokára új nevet kell hogy felvegyen. Nemcsak Vörös Csillag nevű üzem nem működhet, Kádár János nevű egyesület se legyen. Minden tilos, ami az önkényuralom – persze nem a mai önkényuralom, meg nem is a középkori, csak a szocializmusé – bármilyen jellemzőjére emlékeztet. Hát nem tudom, megállnak-e vörös csillagnál és Kádár Jánosnál, én összegyűjtöttem azokat a szavakat, amelyek a szocializmusban többet jelentettek, mint ma, tehát ha igazán belegondolunk a szavak jelentésébe, az átkos önkényuralom jut eszünkbe.
Most csak úgy felsorolom. Kommunista, szocialista, munkás, paraszt, értelmiségi, elvtárs. Világ proletárjai, egyesüljetek! Munka, a végzett munka arányában történő elosztás, társadalmi munka, szocialista brigád, kommunista szombat. Állami gazdaság, termelőszövetkezet, bánya, nagyüzem. Hivatás, munkahelyi szakszervezet, munkahelyi pártszervezet, üzemi négyszög, mozgalmi nap, üzemorvos, munkásszálló, szakszervezeti üdülés. Internacionalizmus, békés egymás mellett élés, kiegyensúlyozott külpolitika, jószomszédi viszony, népek szolidaritása, testvéri népek. Munkához való jog, tanuláshoz való jog, egészségügyi ellátáshoz való jog, lakhatáshoz való jog. Ifjúság, úttörőtábor, építőtábor, KISZ-tábor, honvédelmi nap, akadályverseny, forradalmi ifjúsági napok, zászlófelvonás, mozgalmi induló, közösség. Tervgazdálkodás, ötéves terv, társadalmi vita. Ikarus, Patyolat, Gelka, Közért, Vörös Október Férfi Ruhagyár, Május 1. Ruhagyár, Csepel Vas- és Fémművek, Rába, Mogürt, Óbudai hajógyár, Taurus, szolnoki cukorgyár, szerencsi csokoládégyár. Mézga család, Futrinka utca, Doktor Bubó, táncdalfesztivál, felvonulók kérték, ki mit tud, kapcsoltam. – Ezek a szavak a szocializmusban fontosak voltak, ma aki kimondja, az önkényuralomra emlékeztet!
Na meg a krumplileves. Azt is be kéne tiltani! Meg a sakkot, meg Hofi Gézát. Mert emlékeztetnek Kádár Jánosra! Én nem féltem a hatalmat attól, hogy a józan ész korlátait ne volna bátorsága átlépni. Hisz megtette már máskor is. Én valami mástól féltem őket: attól, hogy előbb egy ország, majd lassan egész Európa őrajtuk fog röhögni. Na és főleg a kudarctól. Kádár János emlékét annyi minden őrzi, amennyit még ők sem tudnak elpusztítani. De ami a fő: ha minden külsőséget elvennének tőlünk, bennünk akkor is tovább él.
Na majd ha kihalunk… Á-Á! Abban se reménykedjetek. Először is, addigra ti is kihaltok. Tudjátok, mi marad meg? Annak az emléke marad meg, aki valamit tett. Mátyás király nemzedéke sem él már, mégsem felejti el őt a magyar nép, mert kiállt a szegények mellett, annak adott igazat, akinek igaza volt. Az ember egyik legszebb álmát valósította meg: az igazságosságot. Szent István hazát teremtett Magyarországnak a Kárpát-medencében. Vajon ezek az államférfiúk csak igazságot szolgáltattak és építettek? Szelíd emberek voltak, akik a légynek sem tudtak volna ártani? Ugyan, dehogy.
Minden, amit kivívtak és maradandó érték lett, az ő folyamatos, elszánt, könyörtelen harcuk eredménye. Ami azt illeti, Kádár János sem akárki volt, mielőtt az ország irányítójává vált. 1929-től 54-ig, 17 éves korától 42 éves koráig úgy vett részt a mozgalomban, hogy közben letartóztatták, fegyházra ítélték, éhségsztrájkot folytatott, börtönbe került, illegalitásban dolgozott, újra börtönbe került, Németországba szállítás közben megszökött, letartóztatták, életfogytiglani fegyházra ítélték. Ezek nem egyazon folyamatban történtek: közben mindig magas párt- vagy állami tisztségeket viselt, méghozzá nem tétlenül.
Egy biztos: 56 után olyan ember állt az ország élén, aki nem félt. Nem érdekelte semmi, csak az ügy, amiért kezdettől fogva dolgozott. Ismerte az embereket, pontosan látta az összefüggéseket, tudta, mit akar. Következetes volt, eltántoríthatatlan, kikezdhetetlen. Nem kellett vigyáznia, nehogy ma mást hazudjon, mint tegnap. Őszinte volt és kemény. Nem azért biztosított egyre többet az embereknek, hogy a következő választásokon is megválasszák. Azért adott egyre többet, mert valóban azt akarta. Ez volt a hivatása. Ezért kitörölhetetlen az emléke! Az a hatalmas tömeg, amelyik még ma is tisztelettel gondol rá, nem mind ismeri a Munkáspártot, nem mind bízik a Munkáspárt jövőjében, s még kevesebben egy új szocializmus megteremtésében. De azt ők is tudják, vagy előbb-utóbb be kell, hogy vallják önmaguknak: Magyarországon semelyik más politikai erő nem ápolja Kádár János emlékét, csak a kommunisták. Kádár János a népét szolgálta, mert kommunista volt.
Gyurcsányok, Orbánok, soha nem fogtok felérni a bokájáig sem!

Nagy Attila beszéde

Kedves Elvtársak!  Tisztelt Emlékezők!

Egy hónappal ezelőtt Kádár János születésének 100. évfordulójára emlékeztünk ugyanezen a helyen. Ma halálára emlékezünk. Mert emlékezni történelmi felelősségünk, mert emlékezni kényszerít a jelen nyomora, kiszolgáltatottsága és a múltunk mai napig ható optimizmusa, megtermékenyítő hite az emberben és a jövőben.
„ A dolgozók voltak azok, akik munkájukkal mindenkor előteremtették a kenyeret, és vérükkel védték mindig a hazát. Dózsa, Esze Tamás, Táncsics, majd a munkásosztály nagy fiainak vezetésével a szabadság zászlóvivői, a haza igazi harcosai voltak. Az ő hazafiságuk tiszta hazafiság, igaz hazafiság, és mi ennek a hazafiságnak a folytatását akarjuk.”
Kádár János mondotta ezeket a szavakat, és sorolta a magyar történelem kiemelkedő alakjait példaként, akik a népért küzdöttek, szenvedtek, adták életüket. Dózsa, Táncsics, Petőfi, a lángoszlop  mesterséges ködbe van burkolva, mert kell a hely Horthynak, Nyírőnek, az úri Magyarország madárijesztőinek.
Kell, hogy lekössék a magyar emberek gondolatait a történelem álságos, alamuszi figuráival. Kell, hogy olyasmivel foglalkozzanak, ami nem lényeges, ami leplezi a tehetetlenséget, a felelős gazdasági döntések meghozatalának hiányát, az érdemi munkát, ami népünk felemelkedését szolgálná. Szó sincs felemelkedésről. Ellenkezőleg, egyre nagyobb társadalmi rétegek csúsznak szakadékba, kerülnek lehetetlen helyzetbe, veszítik el a mindennapi kenyerüket.
„A szocializmus korszerű magyar gazdaságot teremtett. Az ipari termelés tízszeresére, a nemzeti jövedelem hétszeresére nőtt. A háztáji gazdaság és a termelőszövetkezetek összekapcsolása a magyar mezőgazdaságban kiemelte a nyomorból és elmaradottságból a magyar falut, és irigylésre méltó élelmiszerellátást biztosított az egész országnak.”
Magyarország egyik legvörösebb megyéjéből jöttem, Nógrádból.
Salgótarjánra elsősorban a gépipar és a könnyűipar fejlettsége volt jellemző. A több mint 100 éves múlttal rendelkező acélgyártás gyakorlatilag megszűnt. Az üveggyártás, a sík- és öblösüveggyártás az 1990-es évek elején vált a kapitalizmus martalékává. Ezzel párhuzamosan emberek tömegei lettek munkanélküliek.
A hagyományos bogyósgyümölcs-termesztésből ma már alig lehet megélni.
1945-ben Salgótarjánban 3 középiskola volt, 1989-re már 7 középiskolában folyt magas színvonalon az oktatás.
A második világháborúban súlyosan megrongálódott zagyvapálfalvai templomot 1955-ben teljesen átépítették, új harangot kapott és kibővítették. A tények az igazi bizonyítékok a Kádár János által vezetett országról, az emberek életének színvonaláról.
Ma haldoklik a magyar vidék, nincs ipar, de van kilakoltatás, kórházi kiszolgáltatottság, gyermekszegénység, szédülés az iskolapadban és terjed a TBC, a mocsok, az igénytelenség.
Kádár János Magyarországán ilyen nem fordulhatott elő. Igen, diktatúra volt, a többség diktatúrája, és a többségnek jó volt. Ma demokrácia van, kevesek demokráciája, és a keveseknek jó ma.
Ők diktálnak a népnek, szívják vérét, energiáját, élősködnek rajta és négyévente átverik. Aztán porhintéssel csendesítik, ami mára szakmává vált és egyeseknek szép kis jövedelmet biztosít.
Kádár János halálával új, sötét kor köszöntött ránk, amit akkor sokan nevetve ünnepeltek, illúziókban ringatták magukat, azt hitték, hogy eljött a Kánaán, aztán lassan elkövetkezett a korgó gyomrú ébredés, a feleszmélés és a kétségbeesés ideje.
Megjelent a mélyszegénység szindrómája, amely a kapitalista rendszer specifikus tulajdonságaiból fakad. Ilyen a munkanélküliség állandó és fenyegető jelenléte, a hatalmas jövedelmi- és vagyonkülönbségek, a válságok hullámzó megjelenése, melyek a bérből élőket, a kisvállalkozókat, a fiatalokat és nyugdíjasokat sújtják leginkább. A humanizmus, szolidaritás, gondoskodás ígérgetése  afféle szemfényvesztés a tőkés pártok részéről, amivel választásokat lehet nyerni.
A Magyar Népköztársaságban nem volt ilyen. Bár diktatúra volt, igaz.
Thomas Mann, fehérek közt egy európai szavait idézem: „Szerintem nem minden diktatúra, egyformán diktatúra. A lelkem mélyén különbséget tudok tenni. Nagyon jól elképzelhető egy diktatúra az emberiségnek, a jövőnek a nevében, a szabadságnak, az igazságnak és igazságosságnak a nevében, szemben a hazugság és a gazság diktatúrájával.” Nem szükséges feltétlenül képzett marxistának lenni ahhoz, hogy az ember belássa ennek realitását.
Hogy voltak hibák, mi nem tagadjuk, s azt sem, hogy a hibák elkövetésének Kádár is részese volt, de ha mérlegre tesszük a hibákat és az eredményeket, akkor az eredmények lehúzzák a mérleg serpenyőjét. Tárgyilagosan vizsgáljuk a tényeket, a számokat, az életlehetőségeket. S ha semmi többet nem teszünk, akkor is utat nyitunk az igazságnak.
Kádár elvtárs! Köszönjük a múltat, s az erőt, a bátorságot, a kitartást amire naponta tanítottál és mindig példát mutattál.
Kedves Elvtársak! Nem felejtünk! Ne felejtsünk!

Szolnoki győzelmek és nigériai ezüstérmesek a Munkás Kupán

Tizenöt férfi-, illetve négy női csapat döntötte el egymás között a túrkevei 18. Munkás Kupa kispályás labdarúgótorna helyezéseinek és érmeinek sorsát 2012. június 9-én. A tornát kora reggel Thürmer Gyula, a Magyar Kommunista Munkáspárt elnöke nyitotta meg, majd a szabadtéri pályákon és a tornateremben megkezdődtek a mérkőzések.
A 15 férficsapat három ötös csoportban játszott körmérkőzést, és csoportonként az első két helyezett jutott tovább. A hat továbbjutó kieséses rendszerben mérkőzött a hármas döntőbe jutásért, ahol a három továbbjutó csapat körmérkőzéses rendszerben alakította ki a végső sorrendet egymás között.
Az idei tornán a második helyezett Strikaz csapatában debreceni orvostudományi és műszaki egyetemisták játszottak, akik Nigériából és Kamerunból érkeztek hazánkba tanulni. Látványos játékukat figyelve sokan úgy vélték, hogy a végső győzelemre is esélyesek, végül azonban a második helyen végeztek a szolnokiak mögött.
A női mezőnyben a két szolnoki csapat végzett az élen.
A díjak átadásában Csajbók Ferencen, a torna szervezőjén kívül a Munkáspárt Központi Bizottságának és országos elnökségének tagjai, valamint Jász-Nagykun-Szolnok megyei párttagok segédkeztek:
Budapest: Kovács István (országos elnökség), Kajli Béla, Kerezsi László, Fléger Tamás, Megyes Zoltán.
Jász-Nagykun-Szolnok megye: Bencsik Mihály megyei elnök, országos elnökségi tag, Gulyás László és Sipos Sándor, a KB tagjai, Szilágyi Sándor (Szolnok), Herceg Antal (Mezőtúr).
***
A 18. Munkás Kupa végeredménye

Férfiak (15 csapat)
Végeredmény: 1. Szolnoki Suttyók, 2. Debreceni Strikaz, 3. Túrkevei Buga Falatozó
Gólkirály: Kormos László (Túrkevei Buga Falatozó)

Nők (4 csapat)
Szolnoki Barátok–Szolnoki Góliát 5–1.
Szolnoki Barátok–Kisújszállási Kétballáb Ördögei 10–0.
Szolnoki Barátok–Túrkevei Kevi Csajok 10–0.
Szolnoki Góliát–Kisújszállási Kétballáb Ördögei 5–1.
Szolnoki Góliát–Túrkevei Kevi Csajok 7–0.
Kisújszállási Kétballáb Ördögei–Túrkevei Kevi Csajok 5–1.
Végeredmény: 1. Szolnoki Barátok, 2. Szolnoki Góliát, 3. Kisújszállási Kétballáb Ördögei, 4. Túrkevei Kevi Csajok
Gólkirály: Földvári Fruzsina (Szolnoki Barátok)

A karcagi Munkáspárt piaci akciója: a rendszerváltók a felelősek az ország mai tragikus állapotáért

A Munkáspárt karcagi szervezete 2012. május 24-én, a karcagi piactéren 350 darab A Szabadság újságot, 130 darab Jászkun Munkást, és mintegy 400 darab szórólapot osztott szét a piac látogatói és árusai között. Az akciót, amelyben nyolc karcagi párttag vett részt, kedvezően fogadták, csak egy-két ember mondta, hogy ő nem kéri a párt anyagait, mert a Fidesszel rokonszenvezik. Horváth Sándor karcagi pártelnök kedvezően értékelte az akciót, és megjegyezte azt is, hogy azok közül, akik eltérő politikai véleményt hangoztattak, néhányukat sikerült meggyőzni arról, hogy számára a szocializmus összességében élhetőbb volt.
Nagy József karcagi alelnök a szóróanyagok átadásakor arról érdeklődött, hogy valós-e azok tartalma, azaz jobban érzik-e magukat most, hogy nincs munkahely, és bizonytalan a jövő, mint 1990 előtt, amikor biztos munkahellyel és jövedelemmel rendelkeztek. A megkérdezettek egyöntetű válasza az volt, hogy ami ma van az országban, az egy tragédia, amiért a rendszerváltók a felelősek.
Az egyik árus arra hivatkozott, hogy neki aztán magyarázhatják, milyen rossz volt a szocializmus. Ő ugyanis éppenhogy másként emlékezett: öt gyermeket nevelt fel, és nyáron elutaztak a Balatonra szabadságra. Gyermekei azonban erre anyagi okokból képtelenek, ami azt valószínűsíti, hogy a család aligha mehet nyaralni a Balatonra.
Több asszony elmondta, hogy már nyugdíjasok, és az életük megoldottnak tekinthető, a kérdés csak az, hogy mi lesz az ő gyermekeikkel. Nagy József azon felvetésére, hogy az új alaptörvényben nincs benne a nyugdíjhoz való alanyi jogosultság, azt mondták: tudomásuk van róla, és ez számtalan emberi tragédiához fog vezetni.
Az egyik gazdálkodó elmondta, hogy 60 hektáron gazdálkodik, és bár a bevétele és jövedelme több, mint amennyi a szocializmusban volt, de ehhez jóval többet kell dolgoznia, szabadideje pedig gyakorlatilag nincs.

A felvételek készítésekor többen azt kérték, hogy őket ne fényképezzük, ami jelzi azt, hogy tartanak attól, ha a fotók felkerülnek az internetre.

24. pártkongresszus: két megyei kitüntetett, új pártprogram, megemlékezések Kádár Jánosról

Két módosítással jóváhagyták a Magyar Kommunista Munkáspárt 24. kongresszusának küldöttei a párt új programját. Jász-Nagykun-Szolnok megye két párttagja és kongresszusi küldötte: Herczegh Klára (Szolnok) és Dull Krisztián Norbert (Tiszabura) is már az új kitüntetési rend szerint kapott a párttól elismerést (utóbbi a pártprogram vitájában is felszólalt), ezt a kitüntetési rendet szintén a kongresszuson fogadták el, a párt új jelképével együtt – ezzel módosult a szervezeti szabályzat. Sipos Sándor (Túrkeve) központi bizottsági tagságát is a kongresszus erősítette meg. A párt belpolitikai állásfoglalását szintén jóváhagyták a résztvevők. A kongresszus délelőtt és délután is Kádár Jánosra emlékezett. Az MSZMP volt főtitkárára, az ország 1956 és 1989 közötti vezetőjére a Baross utcában Fogarasi Zsuzsanna országos alelnök emlékezett meg, a kongresszus után pedig a küldöttek testületileg kivonultak a Fiumei úti temetőbe (ahol délelőtt felavatták Kádár János mellszobrát, majd azonnal el is vitték onnan), itt Dull Norbert és Kerezsi László beszélt Kádár Jánosról, a kitüntetett tiszaburai pártelnök és települési képviselő (Munkáspárt-FIROSZ) felesége, Dullné Földi Erika pedig Gyóni Géza versét szavalta el, amelynek címe: Csak egy éjszakára.

Gyakorlatilag megtelt a Munkáspárt Baross utcai székházának első emeleti terme, ahol május 26-án, Kádár János 100. születésnapján 165 küldött és további 100 meghívott vendég illetve párttag reggel kilenc órakor kezdte meg a 24. kongresszus munkáját.

A kora délelőtt Kádár János méltatásával telt el. A száz évvel ezelőtt született pártfőtitkárról először Fogarasi Zsuzsanna országos alelnök emlékezett meg. Ezt követően a külföldi kommunista pártok meghívott vendégei kaptak szót. A görög, a szlovák, a szovjet és az osztrák felszólalók beszédükben egyrészt Kádár érdemeiről beszéltek, másrészt saját pártjaik helyzetéről számoltak be. Valamennyien reményüket fejezték ki, hogy a közösségi társadalom előbb-utóbb megszületik, és hozzátették: ebben a harcban sok sikert kívánnak a Munkáspártnak.

Thürmer Gyula országos pártelnök beszédében az ország, a párt helyzetéről, a Munkáspárt előtt álló feladatokról beszélt. Kádár Jánosra utalva kijelentette: a kádári szocializmus minden gondja és hibája ellenére jobb, sikeresebb, emberibb volt, mint a mai kapitalizmus. A Munkáspárt, amely Kádár örökösének tekinti magát, sok mindent másképp kíván tenni – de szintén közösségi társadalmat akar létrehozni –, mert tanult a szocializmus történetéből.

– A kapitalizmus válságban van – mondta az elnök. – De az is nyilvánvaló, hogy a tőkés rendszer nem tudja a válságot megoldani. A tőkés rendszer válságát egy dolog oldhatja meg: a kapitalizmus megszüntetése, a közösségi társadalom megteremtése. A szocialista forradalom órája egyre közeledik. Szerettük volna, ha Kádár 100. születésnapját más olyan baloldali szervezetekkel közösen ünnepeljük, amelyek balra állnak az MSZP-től.  Kiderült, hogy nem megy. Ők az MSZP hatalmában látják a kiutat, mi a dolgozók hatalmának megteremtésében. Ők az EU barátai, mi az EU ellenfelei vagyunk.

Thürmer Gyula arról is beszélt, hogy a dolgozó emberek ma vagy holnap, de a Munkáspártot is megkérdezik: merre tovább, mi a kiút? Az előző, 23. kongresszuson már ki kellett jelenteni: vagy változtat a munkáján a párt, vagy elhal. Ezért volt szükség új folyamatok elindítására és a régiek megtartására. Ezek egyik része az, hogy minden nehézség ellenére a Munkáspárt létezik és dolgozik. Tartozása, lejárt adóssága nincs. Van programja, és létrehozta a Szabó Ervin Akadémiát.

Az elnök utalt arra, hogy a karcagi alapszervezet röplapjában sorolta fel azokat a helyi gyárakat, üzemeket, amelyeket 1990 után megszüntettek. Az erről készült anyagokat a központi és a helyi pártlappal együtt átnyújtják az embereknek.

Thürmer Gyula ezután rátért a konkrét feladatokra.

– A kapitalizmus nem tudja az emberek problémáit megoldani – mondta. – Nem azért nem tudja, mert nincs pénze. Van pénze, de ezt a pénzt arra fordítja, hogy még több pénzt, még több hasznot termeljen. A tőkés önmaga soha sem fogja belátni, hogy le kell mondania minél nagyobb haszonról, és meg kell elégednie a kisebbel. A kormányokat pedig nekünk kell kényszeríteni. Őket kell rákényszeríteni arra, hogy adóztassák meg a gazdagokat, a multikat, korlátozzák a tőke hatalmát. Ez a Munkáspárt programja. Minden tőkés kormányt kényszeríteni kell, a konzervatívot is, a szocliberálist is. Aki azt mondja, hogy elég leváltani a Fidesz-kormányt, és helyébe hozni egy szocliberálist, az hazudik, félrevezeti a dolgozókat. Ilyenekkel nincs, és nem lehet közös utunk. A tőkét csak a néptömegek, a dolgozók ereje korlátozhatja. Ha erősek leszünk, szervezettek, a tőkések kénytelenek lesznek engedményeket tenni. Ha gyengék maradunk, megosztottak, újra és újra belénk rúgnak.

– Értessük meg mindenkivel a kapitalizmus lényegét – említette az elnök. – A szegény azért szegény, mert mások gazdagok. Fizessenek tehát a gazdagok, segítsünk a dolgozóknak! Elég az áldozatokból! Egy fillérrel se többet a tőkés kormányoknak! Egy fillérrel se többet a bankoknak! Hozzunk létre népi-dolgozói szövetséget! Tanuljunk meg együtt küzdeni a tőkések ellen! Kényszerítsük ki a fennálló kormányoktól a tőke hatalmának korlátozását!  Küzdjünk a politikai szabadságért, a demokratikus jogokért! Valljuk: ha az egyszerű emberek megszervezik magukat, ha felismerik saját erejüket, a világot válthatják meg.

A szónok utalt arra, hogy a tőke korlátozása azonban nem elég. Ha itt megállna a párt, nem lenne jobb a szocialistáknál, a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíciónál és más mensevik bandánál. A tőke ugyanis könnyedén visszavonhatja a reformokat. Új társadalomra, közösségi társadalomra van szükség. Az új pártprogram ezért vázolja fel egy új közösségi társadalom képét. Ez nem valamiféle elvont vágyak gyűjteménye. A közösségi társadalom olyan társadalom, amelyben a termelőeszközök zöme a társadalom tulajdonában van. Olyan, ahol nem a piac az úr, hanem tervgazdálkodás folyik. Olyan, ahol a hatalom a munkások, a dolgozók kezében van. Olyan társadalom, amely nem a pénzért van, hanem az emberért.

– Forradalmi helyzet ma nincs, és azt sem tudhatjuk, eljön-e ennek az ideje – mondta zárásként Thürmer Gyula. – Az azonban bizonyos, hogy nem a párt fog forradalmat csinálni, hanem a forradalmasodó tömegek. A pártfegyelem nem elavult dogma, hanem a párt létének feltétele. Ezt tudatosítanunk kell önmagunkban, és meg kell tanítani rá új tagjainkat. A pártfegyelem része az is, hogy a programot egységesen képviseljük. A társadalomnak minden kommunistától ugyanazt kell hallania. Nem kételyeket, nem pletykákat, hanem a párt szavát. Harcunk fő területe ma az utca. Használjuk az Internetet, és a modern technika újabb eszközeit. De ne feledjük: a technika nem helyettesíti az embert.  A forradalmat nem lehet „letölteni” az Internetről. Meg kell érte harcolni. Küzdünk, s gyakran veszítünk. Veszítünk, de talpra állunk. Van úgy, hogy elárulnak bennünket, de mi megyünk tovább. Sokszor érezzük, hogy nincs tovább, de mégis merítünk új erőt. Tesszük, mert hiszünk. Hiszünk abban, hogy a mi ügyünk jó! Hiszünk abban, hogy a mi ügyünk tisztességes, becsületes! Hiszünk abban, hogy a mi ügyünk győzni fog! Csak azért is győzni fog!

A párt új jelképe, amelyet a kongresszus elfogadott, egy munkásembert ábrázol, kezében kalapáccsal, háttérben a Munkáspárt vörös színével, előtérben a pártnév feliratával. Az új kitüntetési rend, amelyet szintén megszavaztak a küldöttek, négyfajta lehetőséget sorol fel: aranyjelvény, Vörös Lobogó-jelvény és kétféle oklevél: „Hűség a dolgozó néphez, hűség a párthoz” és „A Munkáspárt győzelméért” elnevezéssel.
A Jász-Nagykun-Szolnok megyei küldöttek közül a "Munkáspárt Aranyjelvénye" kitüntetést Herczegh Klára (Szolnok), a Jászkun Munkás megyei pártlap főszerkesztője vehette át, a "Munkáspárt Vörös Lobogója" jelvényt pedig Dull Krisztián Norbert tiszaburai pártelnök.

A kongresszus megerősítette négy új központi bizottsági tag korábbi megválasztását, ők a következők: Botta Melinda és Kerezsi László (Budapest), illetve Nagy Attila (Salgótarján). A negyedik KB-tag a túrkevei Sipos Sándor.

Két változtatással szavazták meg a küldöttek a párt új programját, amelynek vitája több hónapon át zajlott a pártban. Mindkettő a termőföld tulajdonlásáról, a szövetkezetek támogatásáról szól, illetve arról, a föld kincseinek, a természeti erőforrásoknak össznépi tulajdonban kell lenniük.

Délután három óra után a párt vezetői, a kongresszusi küldöttek és a velük rokonszenvezők, körülbelül négyszázan, a Józsefvároson keresztül átvonultak a Fiumei úti temetőbe, Kádár János sírjához, rendőrségi biztosítás mellett. Útközben mozgalmi dalokat énekeltek, és különféle jelszavakat harsogtak, amelyek a kádári és a jelenlegi helyzetet hasonlították össze. A sírnál Dullné Földi Erika Gyóni Géza Csak egy éjszakára… című versét szavalta el, férje pedig Kádár Jánosról tartott beszédet.

Jászkun Munkás, 2012. május

Száz éve született

A XX. század legnagyobb magyar politikusa Kádár János.

Személyesen éltem át azt a több évtizedet, amíg Kádár János a Magyar Népköztársaság egyik vezetője volt. Nem vagyok elfogulatlan, mert valamilyen formában én is részese voltam e korszak eredményeinek, kudarcainak. 1957. augusztus 20-án Kisújszálláson találkoztam először Kádár Jánossal.

Kádár János 1912. május 26-án született Fiumében, Csermanek János néven anyakönyvezték. Édesapját Kressinger Jánosnak hívták, aki nem vállalta fiát. Édesanyja Csermanek Borbála.

A polgári iskola elvégzése után írógépműszerésznek tanult. A fedőneve Barna, majd Kádár volt. 1945 után a belügyminiszter engedélyével megváltoztatta a nevét, és így Kádár János lett. Ha az életútjának titkát keressük, valószínű, hogy annak legalapvetőbb lényege a kötelességtudat volt.

Őt, az embert, a politikust hitelesebben nem tudom megfogalmazni, mint ahogy ő fogalmazott. 1960. október 3-án részt vett az ENSZ közgyűlésén, és ott nagy tapssal fogadott beszédéből idézek: „Az ember hibázhat és tévedhet is, de én úgy érzem, igaz ügyet szolgálok, és büszke vagyok rá, hogy a történelem e súlyos órájában hű társaimmal együtt a munkásosztályért és a sokat szenvedett magyar népért kiállva ott voltam, ahol lennem kellett, és azt tettem, amit tennem kellett.”

David Irving angol publicistát idézem: „Ha nem Kádár János lett volna a vezető, Magyarország sorsa rosszabbra fordult volna.”

Meggyőződésem, hogy Kádár János azért marad a magyar nép emlékezetében pozitívan, mert ember volt és reális politikus, és az adott történelmi körülmények között senki sem tudott volna többet adni a magyar népnek. Hazánkat ebben a periódusban a béke, a viszonylagos jólét, a nyugalom, a létbiztonság és a félelem nélküli élet jellemezte. A véleményem igazolására néhány közvélemény-kutatás eredményét írom le.

Kádár János halálának 10. évfordulóján a TV 2 műsorában több mint 40 ezer telefonáló 82 százaléka azt vallotta, hogy jobban élt a szocializmusban. (Munkásjövő, 1999. december)

Történelmi személyiségekről tartottak szavazást levélben, telefonon és interneten. Nem volt kétséges, hogy az első helyen a 18 ezer szavazóból majdnem mindenki Szent Istvánra szavazott, és a harmadik helyen Kádár János végzett. (A Szabadság, 2000. január 7.)

A Miniszterelnöki Hivatal Országimázs Központjának megbízásából a Gallup Intézet végzett felmérést. A felmérés azt mutatta, hogy a magyarok kétharmada azt vallotta: Mátyás király, Szent István és Kádár János a három legfényesebb magyar történelmi korszak meghatározó személyisége. (Népszabadság, 2000. január 27.)

Horváth Sándor

„Kannibal” ante portas

Igen, ezt is megértük. A megboldogult kommunista miniszter még a kezdet kezdetén vizionálta egy nyilvános előadáson: amennyiben a hatalomra szabadítjuk az ellenforradalmat, kitesszük az országot a fehérterrornak. Ezt a történelem ismerete és a napi tapasztalatok mondatták vele. Ki gondolta komolyan, hogy a kiváltságaitól megfosztottak – amennyiben tehetik – élni hagyják a negyven évig uralkodó elitet?

A kerekasztal megbeszélésein történt alku jegyében a vendettát áhítozók „csendben” maradtak, különben is el voltak foglalva a haza birtokba vételével. A három cikluson át kormányzó szocialisták nem szorgalmazhatták a korábbi kommunista vezetők megbüntetését, hiszen soraikban is sokan voltak (vannak), akik maguk is e kategóriába tartoztak. Eljött azonban a polgári ellenzék ideje. Ki kellett engedniük a tizenkét esztendőn át halmozódó és feszítő gőzt.

A gazdasági-politikai helyzet látványosan romlik. Ezen az Orbán-kormány csak a gazdagok alapos megrendszabályozásával, megadóztatásával tudna enyhíteni. Egy ilyen gyakorlat azonban letérést jelentene osztálypolitikájáról, ami egyértelmű lenne a saját lényegéről való lemondással. Ez nem szándéka és érdeke a Fidesz–KDNP koalíciónak. Más módszereket kell keresni, alkalmazni. Enyhíti a feszültséget a „kis kenyér és a nagy cirkusz” politikája, a nacionalista-irredenta propaganda, s nem utolsósorban az antikommunista uszítás. Ez utóbbi most feltűnően felerősödött. A kilátásba helyezett boszorkányüldözés jó „hecc” lesz a nélkülözőknek. Kenyeret ugyan nem tesz az asztalra, de egy jó cirkuszi mutatvány némi kárpótlást nyújt a nincsteleneknek.

Megnőtt a „kommunizmus áldozatai” napjának jelentősége, terelik a látogatókat a történelemhamisító Terror Házába, szobrokat bontanak, szobrokat avatnak. Egyre több szó esik a jóságos Horthy Miklósról, előszeretettel vonnak párhuzamot a fasizmus és a kommunizmus között, miközben csökken a fasizmus bűneinek propagandája, a széljobbal szemben a bősz igazságtevők egyre engedékenyebbek. Most már nincs pardon a matuzsálemeknek sem (lex Biszku). Nagy lendülettel esnek neki a levéltáraknak, hogy megidézzék a holt és az élő kommunistákat, akik mertek kommunisták lenni – nemcsak a „szocializmus” idején, de már akkor is, amikor ezért a hitvallásért fejvesztéssel fizettek a mai elit ősei. Hortobágy, Recsk elhomályosítja Auschwitzot, a Horthy-rendszer hírhedt internálótáborait.

A szólásszabadság, a véleménynyilvánítás korlátozása már a negyedszázados fasisztoid „nemzeti-keresztény” kurzus áporodott levegőjét árasztja. Aki 1956-ot ellenforradalomnak tekinti, s nem hajlandó a börtönökből kiszabadított köztörvényes csőcseléket a haza hőseiként tisztelni, istenkáromlást követ el, s a mai elit érdekeit képviselő, nem éppen pártatlan törvénnyel gyűlhet meg a baja.

Orbánék jóvoltából rohanunk a Horthy-rendszerbe. Természetesen nem lehet kétszer belépni ugyanabba a folyóba. Orbán Viktor jövőképe lehet rosszabb, mint amilyen az exkormányzó regnálása volt.

Hegedűs Sándor

Háborgásaim

Lázár úr! Ön nem békét, hanem az örökös gyűlöletet gerjeszti az országban. Hogy lehet valakit azért hátrányosan megkülönböztetni, mert a nagyapja valamilyen vezetői állásban volt a szocializmusban? Akkor mit mondjon a nép, az ország többsége azokra, akik a Horthy-korszak népnyúzói voltak? Hogy az azt megelőző korszakokról már ne is szóljak.

A kapitalizmus meg fogja semmisíteni a mi hazánkat, mert az soha nem fog annyit fizetni a munkásnak, hogy tisztességesen megélhessen. Mert nekik nagyon fontos, hogy a munkanélküliek serege mindig sok legyen. Mert csak így tudja alacsonyan tartani a munkabéreket. A munkások így inkább dolgoznak alacsony bérért – csak azért, hogy nehogy ők is munkanélküliek legyenek.

Ez a tőkések objektív természete: mindig is ez volt, és örökre az is lesz. Nézz körül magyar: minden lényeges munkahely a külföldiek kezében van. Őket az nem érdekli, hogy a fél ország éhen fog halni.

A világon szinte mindenütt tombol a nyomor és a lelketlenség. Pedig mindenütt imádkozhatnának intenzíven, az egyházak szaporodnak, és egyre többen követelik a régi vagyonaikat, az erdőt, a mezőt, az épületet stb. aztán fokozni fogják a magántulajdon szentségének a védelmét. Vissza a középkorba – hamarosan lesznek itt énekes koldusok és papi adó is.

Dudás György

Egy zenekar ürügyén

A 80-as években felkapott zenekar volt a Postás. Nevét még onnan kapta, hogy egy időben két postás is zenélt benne: a prímás meg a brácsás. A bőgős nagydarab parasztember, a cimbalmos töpörödött cigány, a fia, a klarinétos, akit Petrusnak hívott mindenki.

Mindnyájan mesterei voltak hangszerüknek, de együtt valami szívhez szólóan tudtak muzsikálni, ha csárdást húztak, nem nagyon tudott senki sem helyben maradni. Másodállású zenészek voltak: a bőgős raktáros volt a tsz-ben, a cimbalmos gyárban dolgozott, ahová fiát is bevitte. Petrus ki is tanulta a galvanizálást. Szabad idejükben kisebb bálakban, névnapokon meg brigádrendezvényeken muzsikáltak, olcsók voltak, felkapottak, együtt énekeltek a jókedvű hallgatósággal, koccintgattak is, de mértéket tartottak.

Az égő fekete szemű Petrus addig fújta a szebbnél szebb nótákat, míg hozzájuk nem csatlakozott egy csodaszép, tarka szoknyás cigánylány: Rozika. Táncolt, énekelt, mindenkit elkápráztatott. Esküvő lett ebből, nem hét határra szóló, de emlékezetes cigánylakodalom. Három napig húzta a zenekar, bizony a fiatal férj meg az új asszony is sokszor beszállt a vendégek gyönyörűségére muzsikálni, táncolni, énekelni.

A fiatalasszony takarította a buszokat, a buszpályaudvart, de ha tehette, ment a zenekarral. Amíg mehetett: mert alig egy évre fiúgyermekkel gyarapodott a  család: Petikével. Vettek egy kis házat a város szélén, szépen éltek.

Az öreg cimbalmos nyugdíjba ment. Nedves szemmel mutogatta a búcsúajándékként kapott bronzvázát, amelyen ott domborodott a gyár neve mellett az ő neve is, és a cimbalom előtt ülő alakja is.

Aztán a változás szele, vagy tán forgószele meglegyintette a várost is. egyre kevesebb lett a muzsikálnivaló, ritkultak a zenés alkalmak, nem voltak már brigádok sem. A raktáros előbb tehenész lett, majd a sokadik főnöke közölte vele: menjen csak a cigány barátaihoz, pedig hányszor húzatta velük kedvenc nótáit.

Petrus meg a párja ugyanazon a héten lett munkanélküli. Az első körben küldték el őket, hiába voltak ismertek a zenekarral, nekik nem akadt munka, valahogy mindig későn érkeztek. Hiába biztatta őket az öreg cimbalmos, hogy minden jóra fordul, már nem tudtak benne bízni.

Petrus csatlakozott egy kábelfektető kubikos csapathoz, járták az országot, napkeltétől naplementig robotoltak, háromhetenként jártak haza. Megfogyott, kezét véresre törte a szerszámnyél, de konokul kitartott lepkesúlyával a Herkules alkatú kollégái között. Sajnos nem sokáig tudott bizonyítani. Valahol Pest megyében szokás szerint betértek egy kocsmába. Talán egy-egy sört ha ittak, amikor egy kopaszokból álló banda rájuk nem támadt. Volt ott mindenféle sértegetés, meg cigányozás, lökdösődés lett a vége. Amint kikerültek a kubikosok az udvarra, Petrust átvérzett ingben találták a falnak támaszkodva, alig volt már benne élet. Soha nem lett meg a gyilkosa. Édesapja két nappal élte túl fiát, a szíve vitte el.

Emlékezetes cigány temetés volt, több százan kísérték őket utolsó útjukra. Ez alkalomból a Postás zenekar tizenöt főre bővült. Szem nem maradt szárazon, amikor felcsendült a „Eltörött a hegedűm, nem akar szólani”. Csak a Peti gyerek állt könnytelenül, ökölbe szorított kézzel a koporsók mellett. Talán akkor fogant meg benne, hogy bosszút kell állnia.

Évek teltek el, Peti vad, kezeletlen gyerekből erőszakos, durva felnőtté vált. Elég volt egy kétértelmű szó, egy ferde pillantás, és már csattant is a pofon, az ökölcsapás. Megölt apját bosszulta minden kötekedőn. Hamar megismerkedett a börtönök világával, mindig garázdaság vagy önbíráskodás volt a vád. Anyja, a néhai szép Rozika nem ment férjhez. Árva vagy magára hagyott gyerekeket nevelt, hetet már útjukra engedett. Amit Péter fiával nem tudott elérni, ezek a gyerekek szelídek, szorgalmasak voltak, szakmát tanultak, zeneiskolába jártak.

A lányok persze hamar férjhez mentek, gyerekeket szültek, részeges, semmittevő férjekkel kínlódtak. A fiúk közül egy lett zenész, a nagybőgő mestere, mondják, még Pege Aladár is foglalkozott vele. Ma Kanadában él. A többi munkanélküli, a törvénnyel egyiknek se volt baja eddig, csak a világgal, amely egyre fenyegetőbb, pedig nem tehetnek róla, hogy hová születtek.

Néha-néha visszalátogatnak Róza mamához, ahol ismét új lakók népesítik be a kis házat: négy kis cigánygyerek. A lányok tán valamivel nagyobbak, már segítenek valamit a ház körül. Rozika mesél nekik a Postás zenekarról, meg arról az elveszett világról, ahol a cigánynak is volt munka, megélhetés, megbecsülés.

A piacon találkoztam vele a minap: sietősen lépkedett az asztalok között. „Jön haza Péter fiam”, mentegetőzött a marasztalásra, „tudja, jó magaviselete miatt megkapta a harmadolást”. Boldog mosollyal sietett tovább.

Bíró Imre, Mezőtúr

A tévedés ára

Az olyan ember téved, aki szándéka, akarata ellenére helytelenül ítél meg valamit, értékelése közben valamilyen mértékben téves ítéletet alkot. Vagyis a valóság félreismerése következtében hibázik. A tévedés következményein többnyire az utólagos beismerés és megbánás sem változtathat.

A ránk települt magyarországi kapitalizmus elmúlt huszonkét esztendejében szerzett széleskörű tapasztalatok egyféle társadalmi szintű tévedésre utalnak. A mind gyakrabban hallható kritikai megjegyzések, sirámok, elítélő vélemények szembeszökően bizonyítják ezt. Milliók vallják meg már, hogy bizony súlyosan tévedtek, amikor a szocializmust kiszavazták a hatalomból, s a helyébe léptetett tőke hazai trónra ültetésétől reméltek jobb sorsot, reménytelibb jövőt maguknak. Az új politikai érában megtapasztalták, milyen súlyos ára lett egykori tévedésüknek.

Könnyelműek voltak, amikor szektagondolkodással járultak a szavazóurnákhoz, racionális gondolkodás helyett. Elhitték a hatalomért ácsingózó önjelölt „prófétáknak”, hogy csak és kizárólag a rablókapitalizmus lehet a hibáktól sem mentes emberközpontú szocialista társadalmi rendszer – jövendőt felvirágoztató – alternatívája. A mesterkélten felszított tömeges eufória közepette képtelenek voltak felismerni, hogy kizsákmányolás és kilátástalanságba taszító munkanélküliség vár rájuk a farkastörvényekkel szentesített polgári társadalmi rendszerben. Jóvátehetetlen tévedésük ódiumát ártatlanok milliói fogják generációkon keresztül viselni, akik bárhogy szeretnének, a tőke könyörtelen természete miatt nem tudnak változtatni egyre súlyosbodó helyzetükön.

Öröklik, majd továbbörökítik a nyomort, az egzisztenciális hátrányt jelentő másodrendű állampolgárságot, a tartós munkanélküli státuszt, s vele a kizsákmányolhatóságot, a krónikus szegénységet és az egyéb gazdasági hátrányokat. Mind többen felismerik, hogy a társadalom mai helyzete beteg állapot. Helyzetét a tőkés világot sújtó válság tovább rontja. Ami az eltelt utóbbi években Magyarországgal a tőkés viszonyok között megtörténhetett, szinte alig korrigálható torzulás, a haladás fő vonalától való otromba eltérés szinte jóvátehetetlen visszalépés. Törvényes lehetősége van az olyan különös gyakorlatnak, hogy ne az boldoguljon, aki dolgozik, hanem az, aki ügyeskedik, „lóvá tesz” másokat, seftel, kiszipolyozza embertársait. Annak függvényében, hogy a szocializmus évtizedeiben gyarapodott közös vagyonból mekkora szeletet sikerült magának bagó fizetség ellenében kiügyeskednie.

S miközben az elszegényítettek közül egyre növekszik a munkátlanságra kényszerült, s ennélfogva biológiai szerepre kárhoztatottak száma, tovább gyarapszik a koldusok, a guberálók, az adakozásra szoruló perspektívátlanok, valamint az ingyenkonyhákon leveselő hajléktalanok népes tábora.

Dr. Südi Bertalan

Rövid hírek

•Május hónap végéig várjuk ruhagyűjtési akciónk keretében a nyári ruhaadományokat. Megtalálnak bennünket: Szolnok, Nagy Imre körút 4. szám alatt: kedden délelőtt 9 és 11, délután 13 és 16 óra között, valamint pénteken 13 és 16 óra között. Telefon: 06-56/425-821.

•Május elsején a tiszaligeti sátrunknál várjuk tagjainkat, barátainkat.

• Május 26-án 9 órakor Budapest, Baross utca 61. számú pártházunkban minden párttagunkat és a meghívottakat várjuk kongresszusunkra és Kádár János születésének 100. évfordulójának emlékülésére.