Ellenzéki demokratikus tüntetés: nem a mi háborúnk

Nem a mi háborúnk
„A Köztársaságot elnyomó, a magyar társadalmat megnyomorító Orbán-rezsim hatalma ellen a legszélesebb demokratikus összefogásra van szükség.” – jelentette be még az újesztendő beköszönte előtt az MSZP. Január második napján mindjárt össze is rántották a „demokratikus összefogás” erőit. Meglepetés nem volt, és nem is lehetett várni. Ott volt mindenki, akit a szocliberális körök demokratának tartanak, vagyis az MSZP, az LMP, és a közelmúltban összetákolt Szolidaritás. Na, és persze ne feledkezzünk meg Gyurcsány új pártjáról, a Demokratikus Koalícióról sem!
Nem volt ott a Munkáspárt. Senki sem hívott bennünket. De, ha hívtak is volna, akkor sem mentünk volna. Ez nem a mi háborúnk. Mi nem a tőkésosztály egyik vagy másik csoportjának érdekeiért küzdünk, hanem a dolgozó emberekért, a tőkés rendszerváltás veszteseiért, a jogaiktól megfosztott munkásokért, a falu kisemmizett dolgozóiért.
Ki küzd ki ellen?
A parlamenti pártok fordulópontnak tekintik a 2010-es választásokat. A Fidesz forradalomnak, új rendszerváltásnak látja. Az MSZP, az LMP szerint viszont ekkor kezdődött a Fideszes „önkényuralom”, a magyar társadalom elnyomorítása. Nos, egyik sem igaz!
A meghatározó történelmi fordulat nem 2010-ben volt, hanem 1989-90-ben. Akkor valóban gyökeres változás volt. Megdöntötték a szocializmust, bevezették a tőkés rendszert. A szocializmusban a gyár, a bank, a gazdaság társadalmi tulajdonban volt, a tőkés rendszerben minden a magántőkéseké. A szocializmusban a dolgozó emberek ültek a parlamentben, ma tőkésosztály hivatásos képviselői. A szocializmusban az ember számított, a kapitalizmusban a pénz. Ez valóban gyökeres változás.
A magyar társadalom megnyomorítása is akkor vette kezdetét. Falun a termelőszövetkezeteket verték szét, a városban a nagyüzemeket. Az „eredmény” másfélmillió munkahely felszámolása.
A demokrácia korlátozása is akkor kezdődött. A rendszerváltók a demokráciából kiszorították a dolgozókat és képviselőiket. A sajtóba azóta sem engedik be a Munkáspártot, vagy bárki mást, akinek nem tetszik a kapitalizmus. A demokrácia számukra nem népuralmat jelent, hanem úri klubbot, ahol kiélhetik magukat a tőkés rend hívei, és védhetik a pénz uralmát.
A Fidesz és a szocliberális erők küzdelme, bármilyen jelszavakba is öltöztessék, nem más, mint a rendszerváltás nyomán hatalomra jutott tőkésosztály két csoportjának kíméletlen háborúja.
A háború nem ma kezdődött, és nem is 2010-ben. A rendszerváltás előtt az akkori ellenzéknek két csoportja volt. A demokratikus ellenzék, azaz döntően az SZDSZ és a „népies”, konzervatív ellenzék, lényegében az MDF. A megosztottságnak mély történelmi gyökerei voltak. Elég, ha az urbánusok és a népiesek ősrégi szembenállására utalunk. Voltak azonban közös érdekek: legyőzni a közös ellenséget, a Kádár-rendszert, és megtartani az így megszerzett hatalmat. Az MDF és az SZDSZ 1990-ben ezért kiegyezett egymással a hatalom megosztásáról.
Volt azonban még egy szereplő, az MSZP. A nyugat ugyanis békés rendszerváltást akart. Nem azért, hogy magyar emberek életét kíméljék meg, hanem azért, hogy az emberek ne vegyék észre a tőkés fordulatot, s a változás könnyebben menjen. Ma már tudjuk: nem is vették észre. A békéhez az is kellett, hogy az egykori MSZMP vezetőinek egy része átadja a hatalmat. Cserébe beengedték őket a kapitalista rendszerbe. A szocik ügyesek voltak, igazi tőkéssé váltak, elfogadták a kapitalizmust, a NATO-t, az EU-t, mindent.
A szocik egyedül erre nem lettek volna képesek, mert nyugaton sokan a régi rendszer képviselőit látták bennük. Kellett valaki, aki szalonképessé teszi az MSZP-t. Nos, ez volt az SZDSZ. A liberálisok gyorsan rájöttek valamire. A magyar társadalom olyan, hogy ők mindig ott lesznek a politikában, de soha sem fognak egyedül kormányra kerülni. Ha tisztára mossák a szocikat, cserébe bekerülnek a hatalomba, és akkor gyerünk! Így alakult ki a magyar tőkés rend politikai struktúrája, amely egyensúlyokra épült. A pártok váltogatják egymást a kormányban, de egyik sem számolja fel a másikat. Az egyetértés része volt az is, hogy a kapitalizmus ellenfeleit, azaz a Munkáspártot semmilyen körülmények között sem engedik be a hatalomba.
2010-ben azonban megváltoztak az erőviszonyok. Az MSZP-SZDSZ páros oly mértékben lejáratódott, hogy már-már a kapitalizmus létét veszélyeztették. A tőkés világ ezért hatalomra segítette a Fideszt, amely népszerű, részben a Munkáspárttól átvett ígéreteivel kétharmados többségre tett szert. A Fidesz úgy érezte, hogy most mindent lehet. Egyrészt, felül lehet vizsgálni a rendszerváltás idején született megállapodást, és az MSZP-t végleg el lehet távolítani a hatalomból. Másrészt, itt a lehetőség arra, hogy a nemzeti-konzervatív erők leszámoljanak a liberális erőkkel.
Nem a mi háborúnk
Amit az MSZP, az LMP és barátaik féltenek, az nem a demokrácia, nem a nép hatalma. Amiért aggódnak, az az ő hatalmuk. 2010-ben az szocliberális erők elveszítették a parlamenti, önkormányzati, kormányzati tisztségeiket. S velük együtt nem csak a pénzt, hanem a befolyást is, amit kormányzásuk idején nagyon ügyesen váltották át pénzre.
A szocliberális erők értik, hogy a népet nem hatná meg, ha a saját hatalmuk visszaszerzéséről beszélnének. A hatalmi vágyakat ezért jól csengő jelszavakba kell öltöztetni. Például, védjük a demokráciát, óvjuk a kisebbségeket, le az antiszemitizmussal, védjük meg a Klub Rádiót, pusztuljanak a szélsőségesek! Ezek nagyon jó jelszavak, nem lehet beléjük kötni, hiszen, mondjuk, ki ne akarna a fasizmus és antiszemitizmus ellen fellépni.
Ráadásul ezekre a jelszavakra vevő az amerikai és a nyugat-európai közvélemény is. Az EU-országok népei örültek a magyaroknak, amíg megszerezték a piacainkat. Mostanság azonban egy csóró, zavaros társaság vagyunk a szemükben, amely csak terhet jelent az egyébként is veszélybe került nyugat-európai jólétre nézve.
A szocliberális erők nem a kapitalizmus ellen küzdenek, hanem a Fidesz-kormány ellen. Az embereket pedig azzal hülyítik, hogy minden jobb lesz, ha leváltják Orbánt és kormányát. Ez az, ami nem igaz.
Mert mi is a dolgozó emberek problémája? Nincs munka, alacsonyak a fizetések, magasak az árak. Ehhez még hozzá jön az, hogy az emberek felélték tartalékaikat, sőt milliók verték magukat adósságokba.
Megváltozik-e a helyzetük, ha jön egy új szocliberális kormány? Nem, nem, és nem! Az MSZP is, a Fidesz is, az LMP is, a Jobbik is, a Demokratikus Koalíció is azt ígéri, hogy megoldja az emberek gondjait. Amikor hatalomra kerülnek, akkor a tőkésosztály érdekeit valósítják meg. Vagyis marad a munkanélküliség, az alacsony fizetés, a kiszolgáltatottság.
Lehetne változás? Lehetne! Ehhez azonban a dolgozóknak, maguknak kellene beleszólniuk abba, hogy mire költik az ország pénzét, kitől veszik el a pénzt, és kinek adják oda. Ez azonban nem következett be mindezidáig. A tőkés pártok kiszorítják a politikából, a médiából Munkáspártot, a dolgozó tömegek pedig nem hiszik el, hogy a Munkáspárt tényleg meg tudná változtatni az életüket, s ezért inkább valamelyik tőkés pártra szavaznak. Legalább is ma még.
A Munkáspárt nem állhat az MSZP, az LMP és barátaik mellé, mert akkor mi is félrevezetnénk a dolgozó embereket. Mi is azt sugallnánk, hogy egy másik tőkés kormány jobb, mint a mostani tőkés kormány. Ez pedig nem igaz. Ez a jelszó csak arra jó, hogy leszereljék az elégedetlenségét, a dolgozókat, a szakszervezeteket, a társadalmi szerveződéseket eltántorítsák a valóságos küzdelemtől, a tőke elleni osztályharctól. A Munkáspárt nem állhat a Fidesz mellé sem, bármennyire is egyetértünk azzal, hogy a magyar gazdaság függetlenségét vissza kell szerezni, és nincs más út, mint saját erőforrásaink kihasználása. Nem csak azért nem állhatunk melléjük, mert a jó elképzelések végrehajtása ellentmondásos, zavaros. Az ok az, hogy a kapitalizmust, a dolgozó emberek bajainak fő okát a Fidesz sem változtatja meg, sőt a válság terheit a dolgozókra hárítja.
Mi a teendő?
Mi a teendő? Türelmesen magyaráznunk kell a dolgozó embereknek, hogy a munkanélküliség, a szegénység, a bizonytalanság oka maga a tőkés rendszer. A tőkés rendszer pártjaitól nem várhatnak ajándékot, hiszen ők nem akarják megváltoztatni a kapitalizmust. Az a miénk, amiért megküzdünk.
Meg kell értetnünk az emberekkel, hogy nem szabad felülni a hamis prófétáknak, a tőkés kormányokkal békét kötő szakszervezeti arisztokráciának, a Szolidaritás típusú mozgalmaknak és a szociális partnerséget hirdető más álbaloldali szervezeteknek. Ott kell lennünk mindenütt, ahol dolgozó emberek vannak. Segítenünk kell nekik kis és nagy dolgokban. Megértetni velük, hogy számíthatnak ránk. A Munkáspártnak nincsenek a dolgozók érdekeitől eltérő érdekeik. Nekik akarunk jobb életet, és ennek csak egy útja van: a tőkésrendszer legyőzése, olyan rendszer teremtése, ahol az ember a fontos, és nem a pénz.