Jászkun Munkás, 2012. augusztus

Ki mit veszített?

Egy lapban olvastam egy szociológiai vizsgálat eredményéről, miszerint a magyar egyetemisták igen-igen borúlátóak a magyarországi demokrácia ügyében. A fiatalok elveszítették a változásokkal szembeni illúzióikat – jelezte egy illetékes szociológus. Szerinte egyikük sem ért egyet azzal, ami demokrácia címszó alatt itthon zajlik. Persze nemcsak a fiatalok nehezményezik és ítélik el a „demokrácia” magyar változatát, hanem mindazok, akik megtapasztalták, hogy ami ebben az országban történik, annak vajmi kevés köze van a valóságos demokráciához. Úgy vélik, nem egyéb ez, mint a kis számú rabló ámulatba ejtő életművészkedése a rászedett többség egyetemes megrövidítésére.

Akik azt állítják, hogy Magyarországon demokratikus a módszer, fogalmuk sincs a demokrácia lényegéről. Nem tudják, hogy a demokrácia népuralom – s mint ilyen, a jogegyenlőségnek, a többség uralmának, az állampolgárok szabadságának, egyenjogúságának az elismerését, valamint gyakorlatát jelenti. A demokrácia tehát olyan politikai rendszer, melyben a politikai hatalmat a nép gyakorolja.

Magyarországon a demokráciaként szajkózott képződmény polgári: a hatalom ennélfogva a többséggel kibékíthetetlen ellentmondásban lévő tőkés csoportok kezében van. Éppen ezért akik a szocialista rendszer megbuktatása során a tőkés fordulatot pozitív társadalmi folyamatnak képzelték, végrehajtását netán aktívan támogatták, semmit sem tanultak meg a kapitalista rendszer tartalmáról. Nem ismerték legfőbb jellemzőit: a kíméletlen kizsákmányolást, a törtetést, a gyengébbek eltiprását legalizáló farkastörvényeket. Figyelmen kívül hagyták, hogy a polgári jelzővel dekorált demokrácia voltaképp a rablótőkések uralma, melynek ontologikus sajátja a gazdagabb, az erősebb jogának érvényesítése, az emberek elidegenedése. Ezzel együtt az olyan negatív erkölcsi tulajdonságok természetessé válása, mint többek között a cinizmus, a karrierizmus, a durvaság, az önzés, az elbizakodottság, a farizeusság, a fösvénység, a kivagyiság, a hiúság, a linkség, az individualizmus, a kapzsiság, a kishitűség, a parazitizmus, valamint a tekintélyelvűség.

Mind a fiatalok, mind az idősebb korosztály tetemes hányadának figyelmét elkerülte ez. Pedig soha nem volt, s ezután sem lesz a tőkés gazdasági viszonyoknak olyan válfaja, mely a többség javát szolgálta volna, metán az állampolgárainak teljes egyenjogúságot teremtett. Akik másként vélekedtek, már tudják, hogy ábrándot kergettek, s tapasztalataik kiábrándították őket. Esetükben azonban nem érvényes a „jobb későn, mint soha” formula. Hiszen a lépre csalatott, megtévesztett magyar nép saját jobb sorsával fizetett a szocializmus megbuktatásáért. A mostani ínséges élethelyzetéből pedig hosszabb távon nem remélhető kilábolás.

A magyar egyetemi fiatalok az újított „demokrácia” fölötti mélységes csalódottságukban csupán illúzióvesztetté váltak. Ezzel szemben az ország lakosságának többsége a korábban kivívott szabadságát, emberi rangját és méltóságát, jövőbe vetett bizalmát veszítette el. S vele mindazt, amit az előző rendszer évtizedeiben az ország megbecsült tényezőjeként alkotó munkával a jövő nemzedékek épülésére létrehozott.

Dr. Südi Bertalan

Post festa

Túl az ünneplésen, már nem profanizálás az őszinte beszéd. Horn Gyuláról van szó, aki a közelmúltban töltötte be életének nyolcvanadik évét. Tudjuk, súlyos beteg, immár kiesett a társadalom építésének történelmi munkájából. Ám így is beírta nevét a magyar és a nemzetközi krónikába. Az életút hosszú, de mozgalmas is volt, betegsége miatt azonban lezártnak tekinthető: nem valószínű, hogy újabb momentumokkal fogja „gazdagítani” eddigi biográfiáját. Töltse pihenéssel hátralévő éveit, viselt dolgai miatt pedig birkózzon meg lelkiismeretével.

Nem osztjuk jelen közéletünk nagyasszonyának, Wittner Máriának epés, ízléstelen megjegyzését, miszerint a beteg „ott vergődik a Honvéd Kórházban, mert képtelen meghalni”. Egy értelemmel és érzelemmel szerényen megáldott perszónától több tapintatot nem várhatunk el. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Horn Gyula tevékenységét pozitívan ítélnénk meg.

Jelen írásomban nem célom a politikus életútját végigkísérni, „csupán” színeváltozásának társadalmi súlyát, jellegét kívánom felmutatni. Az ünneplőktől eltérően ugyanis én Horn Gyulát a magyar historika negatív személyiségének tekintem, aki nem lebecsülendő szerepet játszott az ellenforradalmi rendszerváltozásban, együtt azokkal a polgári erőkkel, melyeknek osztályérdekük volt a létező (ki nem teljesedett) szocializmus felszámolása és a tőkés rend restaurálása.

Horn damaszkuszi útja nem osztályhelyzetének logikus következménye. Ő (objektív érdekei ellenére) szakított „kommunista” meggyőződésével, átállt a szociáldemokrácia oldalára, mely mint a történelemben annyiszor (1919, 1948, 1956) – részt vett a magyar munkásosztály küldetésének cserbenhagyásában. Nem igaz, hogy reálpolitikus volt, s nem lévén más alternatíva, azt választotta, amit választhatott. A kétségtelen nehézségekkel küzdő tábornak, a Varsói Szerződésnek és a KGST-nek időben kellett volna megtenniük az ellenintézkedéseket. Látniuk kellett volna tévelygéseinket, a gazdasági csapdákat, a politikai cselszövéseket, a nyugati hatalmak aknamunkáját.

Még mélyebb elemzésre vár azon okoknak a megfejtése, mi eredményezte a kommunista mozgalomnak ezt a vakságát, válságát, tehetetlenségét és bénultságát, mely végül az összeomláshoz vezetett. Horn Gyula – a többi vezetővel együtt – nem védte meg a szocializmust, sőt segített annak leépítésében. Tette ezt nyilván abban a reményben, hogy a reformizmus szellemében létrehozott pártja megőrzi vezető szerepét az új helyzetben is. Rövidlátás? A magyar történelem nem ismerése? A polgári demokrácia idealizálása? Szereplési vágy? Mindenből egy csipetnyi!

A jobboldal mérsékeltebb része elismeréssel nyugtázza a beteg, idős politikus teljesítményét. Íme az általuk felsorolt érdemei (melyet én ellenkező előjellel kezelek): a nyugati határ megnyitása a keletnémetek előtt, a vasfüggöny felszámolása, a romániai ellenforradalom megsegítése, a NATO-hoz való csatlakozás, az állami tulajdon felszámolásának folytatása, a rendszer konszolidálása, a választási küszöb (4 %) felemelése (5%).

Mit akart voltaképpen Horn? A kapitalizmus alapzatára épülő demokratikus szocializmust. Jól látta ennek lényegét: a tőkés állam olyan modellje, melyben a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek beleszólhatnak az ország ügyeibe, ennélfogva jobban érvényesül a szociális érzékenység. Ilyen állam fennállásában hinni azonban legkevesebb illúzió volt, mert a „jó polgári rend”, a jóléti állam nem egyéb ámításnál.

Horn Gyula tehát tudta, hogy amit akar, az kapitalizmus – mégis akarta. Ezt nehéz naivitással vagy jóhiszeműséggel magyarázni. Horn Gyula váltott: átment a baloldalról a jobboldalra és annak baloldalán helyezkedett el. A választási küszöb felemelése elsősorban a kommunisták ellen irányult, akiket történelmietlen őskövületeknek tekintett, hogy tettének pozitív színezetet adjon. Meggyőződésem, tudatosan tette, amit tett, s ez bűnét csak súlyosbítja. Amikor az ifjú Horn csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, hitt ebben, később következett be színeváltozása. Ekkor új „vallása” a szociáldemokratizmus lett. Ebben hisz.

Ez azonban nem menti fel a megbocsáthatatlan szakadárság vádja alól.

Hegedűs Sándor

A második értágító

Az ember azt hinné, hogyha egyszer átél egy nagy krízist, az nem ismétlődik meg. Igen, a remény táplálja az ilyen gondolatokat. Azonban az élet produkál több olyan esetet, amire az ember nem számít. Pedig a szervezete jelzi, vagy mutatja az embernek, hogy vigyázz! mert súlyos problémák következhetnek, ha nem változtat az életmódján. Sajnos túl sok ember nem akar változtatni a halmozottan sok olyan életformán, amit megszokott. Pl.: a túlzott fogyózás, a túlsúly, a dohányzás, az italozás, a drogozás stb. A betegségek sorozata mélyen elgondolkoztatja az embert, de ezeket mind meg lehetne előzni. Ha a tudata uralkodni tudna a vágyain, ha parancsolni tudna önmagának. Az emberek tudatában létezni kellene az önismeretnek, hogy óvni tudja minden veszélytől önmagát. Hogy a szervezete zavartalanul táplálhassa az életét. Az önpusztító életforma igen hamar megfosztja az embert a boldogságtól, az egészségtől és mindattól, ami az élet értelmét jelenti.

Az ember nagyon kiszolgáltatottnak érzi magát a műtőasztalon – még akkor is, ha a világ legkiválóbb professzora dolgozik az életéért. A szív egy nagyon különleges és végtelenül érzékeny szerv a testünkben. Ne tegyünk olyat az életben, hogy a szívhez hozzá kelljen nyúlni. De ha mégis az élet úgy hozza, hogy a beavatkozás elkerülhetetlen, akkor jó, ha van egy olyan szívspecialista, aki a világon elismert szakember, mint Merkely Béla professzor úr, aki 2011. 11. 08-án másodszor helyezett a szívemre értágítót. Őt és stábját ezerszer áldja meg az ég, mert igen sok embernek mentik meg és teszik könnyebbé az életét.

Az orvosainkat és az ápolóinkat meg kell becsülni, és tisztességesen meg kell fizetni. A mi hazánk népe ne engedje meg azt, hogy azokat sanyargassák, akik hazánk népét gyógyítják. Jöjjenek ide gyógyulni a külföldiek, itt szinte mindenütt van gyógyvíz, a gyógyturizmus virágzó lehetne. Meg kellene teremteni a rehabilitációs intézetet szerte az országban, a folyók, a tavak és a barlangok közelében.

Dudás György

Válasz a boldogságajánlóknak

Egy település könyvtárába ismeretterjesztés szándékával neves személyiségek érkeztek nemrég, akik a sebtében összetoborzott érdeklődőknek napjaink boldogságforrásait ecsetelték. Magam is az érdeklődők között ültem, s csak hallgattam az előadókat. Miközben fennkölt szavakkal meséltek a kivívott szabadságunk „soha nem volt” értékeiről, elrettentő példákkal igyekeztek bemutatni a múlt rendszerbeli életünket keserítő álságokat. „Gyönyörű e szabadságtól övezett korszak: örüljünk mindannyian, hogy végre elérkezett” – zengett fülünkbe az egymást túllicitálva beszélők szónoklata.

El-eltűnődtem a hallottakon. Ha néhány tíz esztendővel korában veszek részt efféle öröm- és boldogságajánló tanórán, alighanem nagy hatást gyakoroltak volna rám az ékes szavak. Ezúttal azonban csak bosszankodtam magamban, s a hallottak tömjénillatától émelygett a gyomrom.

Hol élnek ezek? – kérdeztem a körülöttem ülő társaktól. Vagy hol él(t)ünk mi, ha nem tudunk különbséget tenni múlt és jelen között. Hát nem látjuk, hogy a ma éhezőit, a bizonytalan, kilátástalan jövőtől rettegőket boldogság ígéretével ártani annyit tesz, mint normális elmebeli állapotukat megkérdőjelezni? Hiszen a napi megélhetés gondja családok százezreibe fészkelte be magát, s mind kevesebbek számára ígér biztonságos jövőt a holnap. Mind többen látják azt is manapság, hogy az elszegényedés fokozódása feletti gyötrelmeket a más népek számára „modellértékű demokráciánkban” jószerével csak utcasarki nyilvánosság előtt zokoghatják el másoknak. De azt is fölösleges tenniük, hiszen sirámaik éppen azokhoz nem jutnak el, akik a nyomorúságukat előidézték.

Egy megjegyzést különösen rosszallottam. Mélabús ábrázattal, alig harmincévesen így sóhajtott fel egyikük: „négy évtizedig mit kellett elviselnünk?”

Tudjuk, sok mindent. Közben rengeteg ellentmondás feloldására kényszerültünk: számos hibát kellett korrigálnunk. Nem kellett azonban a fölöslegesség tudatától gyötrődnünk: nem ismertük a tömeges munkanélküliséget, a Sipőcz egykori polgármester által kitalált ingyenkonyhákat, melegedőket, nem emelkedett egekig az infláció, nem tűnt számunkra kilátástalannak a jövő. Nem fenyegetett a listás fejvadászat, nem züllöttek szét tömegesen a gazdálkodó szervezetek, nem kellett várnunk szegénységi bizonyítványra, nem volt hiánycikk az emberközpontú szociálpolitika. Következésképp biztonságban élhettek az ország élemedett korú és fiatal polgárai. Hiányzott az országos soványítókúra, volt viszont ingyenes felsőoktatás, ingyenes gyógykezelés, névleges gyógyszertár. Megvolt minden ahhoz, hogy az emberek anyagi biztonságban érezhessék magukat. Mindezeket bizony évtizedekig el kellett tudni viselnünk.

Hogy aztán miként leszünk képesek a ránk települt mélyrepülésű jelen „átbekkelésére”, a könyörtelen viszontagságok elviselésére, arra nem az előző rendszer „kínkeservének” tanulsága, hanem a jövő kilátástalanságban dúsgazdag évei, netán évtizedei fognak majd bizonyságot szolgáltatni.

Dr. Südi Bertalan

A proletárhoz

Fel, proletár,

Harcra fel!

Csak láncaidat

Veszítheted el:

Mit rád rakott

A tőke uralma.

Mozdulj csak meg:

És nincs többé hatalma.

Mert te álltál

A munkapad mellett,

Rád mutattak,

Ha ember kellett.

És ha azt mondod:

Tovább nem!

Mi lesz majd

Rablott kincseikkel?

Hisz tőled vették el:

Verejtéked adtad érte.

Álmod elfeledted.

Ne így legyen vége!

De az álmok néha

Visszajönnek makacsul:

Hogy megkapjuk

Mi nékünk jár kamatostul.

Mert mi tettük a hazát!

Mi dolgoztunk érte!

Mi adtuk vérünket,

Ha a haza kérte!

Jutalmul megkaptunk

Sok szép fakeresztet

Életünk feledték, halálunk is

Csak nékik kellett.

De minket, minket

Nem lehet megölni:

Mert mi vagyunk a Nép, s

A nép nélkül ti: semmi!

S teszünk majd új hazát,

Hol igazság lesz végre:

Annyit kap mindenki,

Amennyit tesz érte.

(Marx Károly emlékének)

A kommunisták alaptörvénye

1. Igazság: forradalmi tétel. Az egyik ember annyi, mint a másik, bár a bőre barna vagy fehér. Egyet ér, mert egyenlő – amennyi munkát végez az ember, annyit ér.

2. Az ember a legfejlettebb élőlény, ami kivetette az állatvilágból, hogy eszközöket, szerszámokat készített, és azokat felhasználta élete javára és a mindennapi táplálék megszerzésére. Mindannyian a köldökzsinóron érkeztünk a földre, semmi vagyonunk, aranyunk nem volt. Az egyéni élet és hely határozta meg, hogy koldussá vagy milliárdossá leszünk. Az örökölt és szerzett adottságok, az ész és a tudás hatalma vihette az embert a gazdag élet világába. Most saját bőrünkön érezzük Marx, Engels és Lenin tanításait a tőkéről, a kapitalizmusról, annak embertelen voltáról.

3. Nem igaz, hogy csak ez az út van, nem igaz, hogy a milliókat, milliárdokat nem lehet szétosztani az éhező, nyomorgó, hajléktalan emberek között. Az istenhitre való hivatkozás is ezt szorgalmazza: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.

4. Az oktatás egyike a legfontosabb tevékenységnek. A kapzsiságot büntetni kell. Mindenben és mindenkor az embertársaink létét és megélhetését biztosítani kell. Ez emberi kötelesség. A jog szavatolja a javak egyenlő elosztását, az emberi életet.

Koczka Béla

A közömbös emberek

A közvélemény-kutatóktól halljuk, hogy a választópolgárok közel fele nem választ magának pártot, akire szavazna. Különböző magyarázatot hallunk, de egyik se megnyugtató, mert a lényeget mind elkerülik. Tudniillik egy stagnáló gazdaságban megélhetési gondokkal küszködik a társadalom egy jelentős része. Ugyanis ahol nincs termelés, ott nincs mit elosztani, ezért nem érdekli őket a politika, mert a csalódásukból a közömbösség lett úrrá rajtuk.

Engels beszédéből idézek, amellyel teljes mértékben egyetértek, mert ma is igaz.

„Darwin a szerves természet fejlődési törvényét fedezte fel – Marx az emberi történelem fejlődési törvényét, azt az addig ideológiai egyszerű tényt, hogy az embereknek előbb enniök, inniök, lakniuk és ruházkodniuk kell, mielőtt politikával, tudománnyal, művészettel, vallással stb. foglalkozhatnak.” (Engels beszéde Marx temetésén a sírnál – részlet).

Napjainkban az előbbi szöveg tetten érhető, mert sokan éheznek, és még többen vannak olyanok, akik táplálkozása egyoldalú és vitaminhiányos. Százezrek állnak a kilakoltatás előtt, vagy télen a lakás egy részét tudják csak fűteni. Az emberek tömegesen a turkálóból ruházkodnak, vagy még erre sincs pénzük. Sajnos, ha így haladunk, akkor az ivóvíz számlát sem tudják kifizetni, ezért még ivóvízhez sem jutnak a szükséges mértékben.

Mindezeknek politikai és gazdasági okai vannak. A kapitalista társadalom kettészakította az országot. Egy szűk rétegnek jólétet biztosít a többség rovására. Létrehozta a tőkésosztályt, amellyel együtt jár, hogy proletárok is legyenek.

Az agymosással félrevezetik az embereket, szembefordítják egymással, és az „oszd meg, ás uralkodj” elve szépen működik.

Az elmúlt 22 év alatt az emberek kiábrándultak a politikából, mert folyamatosan becsapták őket a mézes-mázos ígéretekkel, amiket egyszer sem tartottak be. Ezért nincs min csodálkozni, hogy közömbösek lettek. Ami van, az a kapitalista rendszer törvényszerű következménye. Gyökeres változást csak a közösségi társadalom hozhat a többség érdekében.

Ezt csak a Munkáspárt képviseli.

Horváth Sándor