Jászkun Munkás, 2012. november

Ki kit tart el?

A tőkés rend védnökei – elrugaszkodva a valóságtól – nem átallják úgy árázolni a kapitalista-munkás viszonyt, ahogy azt érdekeik megkívánják. Ezzel a manipulációval akarják eltörölni a közgazdaságtan könyveiből és a gyakorlatból azt a kegyetlen kapcsolatot, melyet az „elavult” marxizmus ködösítés nélkül kizsákmányolásnak nevez.
Szerintük a proletariátus „munkavállaló”, a burzsoá „munkaadó”. Értsd: a tőkés az üdvhadseregnek azon tagja, akit jó szíve arra kényszerít, hogy munkát adjon a termelési eszközökkel nem rendelkezőknek, ezzel biztosítva a középosztály „alsó” rétegeinek munkát, megélhetést. Úgy is fogalmazhatnánk: a tőkés eltartja a szerencsétlen kétkezit, így mentve meg őt és családját a biztos éhhaláltól. Maradva híven az igazsághoz, el kell ismerni, hogy a kapitalizmus kialakulása a feudalizmus romjain az emberiség nagy történelmi lépése volt. Ám már a kezdet kezdetén sem volt mentes az osztályharcot kiváltó ellentmondásoktól, melyet ugyancsak tagadnak a tőkések teoretikusai, hiszen a proletariátusnak e napi küzdelme vezet el szükségszerűen a proletárforradalomhoz, mely a szocializmus bábája. (Lásd Marx levelét Wedemeyerhez, 1852.)
Más képet fest az élet. A dolgozó tartja el a tőkést, amikor eladja munkaerejét. Így keletkezik a munkásnak járó bér, s a tőkést „megillető” haszon, az értéktöbblet. A munkás ugyanis nem kapja meg munkája eredményét, annak csak töredékét. A „maradékot” a vállalkozó kisajátítja. Aki megérti a marxi értéktöbblet-elmélet lényegét, eljut a marxizmus megértéséig.
Kiket illetnek meg a termelési eszközök? A polgári ideológusok szerint a szocialista államosítások a polgárság tulajdonának jogtalan eltulajdonítását jelentették, ám P. J. Proudhonnal kell egyetérteni, aki a magántulajdont lopásnak tekinti.
Az eredeti tőkefelhalmozás, amikor a földbirtokos kisajátítja a paraszt földjét, hogy azt juhlegelővé változtassa (a gyapjú textilipar konjunktúrája miatt), a kereskedő, a kalandor megfosztja értékeitől (arany) az elmaradottabb országok őslakóit. Egy részét a felhalmozott vagyonnak a rabló vállalkozásának alapítására fordítja.
Ezután a földjeitől megszabadított, nincstelenné vált parasztok munkaerejüket bocsátják a tőkések rendelkezésére, hogy a munkavállaló életben maradjon, miközben értéktöbbletet termel a kegyes munkaadónak. E béren túli kisajátított többletet tőkésíti, amivel termelési eszközeit bővíti. Ez a munkás-tőkés viszony lényege és értelme.Ezzel szemben mit mond Orbán Viktor? Biztatjuk a külföldi tőkét, hogy bejöjjön az országba, fektessen be, s ezzel teremtsen munkahelyeket a proletárnak. Ez az okoskodás olyan látszatot kelt, mintha a tőkésnek semmi haszna nem lenne abból, hogy az gyárakat alapít Magyarországon és másutt. Pedig a tőkekivitel egy fejetlenebb országba extraprofitot biztosít a kapitalistának. Szívességet tesz, mert ő adja a munkához szükséges termelési eszközöket? Fentebb felvázoltuk, honnan származnak a munka e nélkülözhetetlen tárgyi feltételei. Ezért igazságosan jártak el a szocializmus útjára lépett országok, amikor kisajátították (államosították) jussukat.
Nagy lépést tesz a munkásidentitás, az osztályöntudatosodás felé, ha ezt a folyamatot felismeri, s a tőkést nem társának, hanem ellenségének tekinti.
Hegedűs Sándor

A gúla csúcsán

Minden kizsákmányoló rend szerkezete gúla alakú. A gúla emeletei közül a legnagyobb jólét oda jut, ahol a munkából legkevesebbet vállalók helyezkednek el, a legkisebb jólét pedig azoknak, akik a legtöbbet dolgoznak. Ők tartják el az összes felettük állókat. Ez az általános kép hazánkra is igaz, mert a rendszerváltással megteremtették a feltételeket. Napjainkban a propaganda azt igyekszik elhitetni, hogy a szocialista rendszer milyen rossz volt, ezzel akarják fényesíteni a mai szegénységben élők előtt az ő "pompás" tevékenységüket. Naponta hazugságokkal terelik el az emberek figyelmét a napi gondjaikról, a jövő ideális ígéretével kábítják őket.
A globális kapitalizmus csúcsán az Amerikai Egyesült Államok helyezkedik el. Minden szükségesnek ítélt eszközt felhasznál arra, hogy vezetőinek a hatalmát és gazdagságát tovább növelje. A világ olajkészletei feletti uralom érdekében minden eszközt felhasznál az USA, mert jogosnak tartja, hogy ő álljon a globális birodalom csúcsán. Ezért nem riad vissza a katonai eszközöktől sem, bármilyen kárt és szenvedést okozzon vele más népeknek.
Vannak ennél kifinomultabb eszközök is, amit sok más országban használ. Például a gazdasági bérgyilkosokat, akik jól fizetett szakemberek, ők dollármilliárdokat csalnak ki a világ országaitól. Eszközeik között szerepel a meghamisított pénzügyi jelentés, a manipulált választások, megvesztegetés, erőszak és gyilkosság. A fentiek igazolására John Perkins "Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai" című könyvéből idézek (152. oldal):
"Segítettem megkötni azt az egyezményt, amely biztosította Amerika számára az olajat, a Szaúd-ház számára a hatalmat, és hozájárult Oszama bin Laden finanszírozásához, és az ugandai Idi Amen Dadához hasonló nemzetközi bűnösök védelméhez."
A magyar kormány a saját hatalmának megtartása érdekében ehhez a globális világhoz csatlakozott. A magyar nép ebből a csapdából csak akkor tud kijutni, ha a közösségi társadalmat választja. Bár vannak, akik ezt illúziónak tartják. Én meg azt vallom, hogy nem találták fel azt a fegyvert, amivel ezt az eszmét el lehetne pusztítani.
Horváth Sándor

Südi Bertalan

„Döntsd a tőkét!” – újra

Balsors vert minket a múlt század végén,
Visszaült a tőke a nép nyakára:
Sokan várták, s most a vadtőke kényén
Sajnálják a múltat, jobb sorsra várva.

Romlott az élet, komor évek jöttek,
Kórusban hallatszottak a zokszavak:
Miközben százezrek ínségtől nyögtek,
Fogytak a nép által birtokolt javak.

Vitték, orozták a potyára lesők,
Gyarapodhatott az elhappolt vagyon,
Gyorsan megtudták a nyomorban élők,
Hogy ismét tőkéseké lett a haszon.

A proletár követelhet magának,
Mégsem lesz attól több a munkabére,
Legföljebb csak magának árthat,
Ha a munkaadó lázadónak vélte.

Miként a költő egykor ajánlotta,
Halomra kéne a tőkét dönteni,
S a dolgozók nyomorba taszítóit
Hajléktalanszállásokra küldeni.

Egy nimbusz margójára

Nap mint nap tapasztaljuk, mekkora dicsfény övez egy erdélyi „írófejedelmet” jobboldali körökben. Olyannyira, hogy kötelező tananyagként írták elő a diákok számára a zsenivé avatott szerző irományait.
Hogy ki is volt ez az „írónagyság”, egy orosházi életrajzírójától sikerült megtudnom, aki néhány esztendeje megírta egy hetilapban. Ha felmagasztalói olvasták volna az írást, valószínűleg másként vélekednének róla. Lássuk, mit tudat velünk a szerző:
„Gróf Czegei Wass Albert 1906-ban született Kolozsvár mellett, és 1998-ban halt meg az Egyesült Államokban. A második világháborúban megkapta a másod- és elsőosztályú birodalmi vaskeresztet. Távollétében – 1946-ban – háborús bűnökért halálra ítélték Romániában. A vádirat szerint 1940-ben az Észak-Erdélybe bevonuló magyar honvédség parancsnokánál közbenjárt több személy kivégzéséért. A háború után Nyugat-Németországba emigrált, és a Szabad Európa Rádió egyik szerkesztője lett. Később kivándorolt az USÁ-ba.”
Ismerői szerint a mi kedves grófunk, amíg élt, antiszemita volt. Tény: az Európai Unió egyetlen országában sem fordult még elő, hogy egy halálra ítélt háborús bűnösnek szobrot állítsanak!
Wass Albert igazi kultusza akkor kezdődött, amikor az 1998-ban hatalomra jutott Orbán-kormány fölfedezte mahának az erdélyi grófot. A 168 Óra című hetilapban még 2004. július 8-án Tamás Gáspár Miklós így magyarázta a sztárkultuszt:
„Egyszerre volt emigráns és gróf, tiltott és nacionalista. Ő az egyetlen szórakoztató fasisztánk. A szbor már áll, ahová tervezték. Talán nem árt emlékeztetni arra, hogy a mi hazánkban már kapott szobrot Tisza István, gróf Teleki Pál, sőt Horthy Miklós is. De Gömbös Gyulának szintén van emlékműve…”
Csoda-e, ha némelyektől azt halljuk: Szálasinak is illene már szobrot állítani?
Dr. Südi Bertalan

Az évforduló kapcsán

Az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom történetén Sztálin haláláig tanulmányozva meg lehet tudni, hogy mi az igazság. Ma a világon sokkal több ember éhezik, mint akkor. És a Szovjetunió első két ötéves tervének eredménye kiutat mutat a világ népeinek a fejlődésre, az emberiség megmaradásának lehetőségére. Amit Lenin, Sztálin, Lunacsarszkij és az akkori értelmiségiek tettek a bolsevik párt vezetésével, az a módszer mentheti meg a világot a pusztulástól.
Mi is itt a lényeg? Az, hogy megteremtették a közösségi társadalmat, felszántották a szűzföldeket. Hatalmas eredményeket értek el a nehézipar fejlesztésében, különösen a gépiparban. Százezrével oktatták az embereket a gépek kezelésére. Nem faekével, hanem lánctalpas traktorokkal szántották a földeket, az első évben annyi gabonát termeltek, hogy senki sem éhezett. A háború hírére elkezdték gyártani a harci eszközöket és az emberek oktatását azok kezelésére.
Rengeteg olyan fegyver és jármű került az életükbe, ami addig nem volt. Végtelenül nagy szükség volt élelemre, lakhatásra és az emberek tanítására.
A szovjet emberek a saját életükön, a szemük láttára győződhettek meg a Bolsevik Párt nagy igazságáról. Ezért harcoltak tűzön-vízen át olyan megszállottan, hogy az ellenségeik nem értették őket: mitől ilyenek ezek az emberek.
Churchill elismerően beszél a Spanov könyvében arról, hogy a Szovjetuniót 14 ország támadta meg, és azok sem tudták legyőzni. Mindezek miatt kellene ismét felülvizsgálni legalább az SZKP első két ötéves tervének történetét a második világháborúig, a liberálisok nélkül.
Ez világosan megmutatná a világnak, hogy az embereknek enni, lakni és tanulni kell, mert ez az ő érdekük.
Az, hogy az emberek figyelmét elterelik a tanulásról, vagyis a nép butítása azok érdeke, akik élősködni akarnak rajtuk. A mai világ tőkései százmilliókat kényszerítenek arra, hogy a legelemibb szükségleteiket a végtelenségig nélkülözzék.
Dudás György

Hírek

• Október 8-án megyénk beszámolót tartott Budapesten a párt vezetése előtt. Feladatul kaptuk, hogy a következő országgyűlési választáson a megye négy választókerületében állítsunk jelöltet.
• November hónapban ismételten ruhagyűjtést szervezünk. Kérjük olvasóinkat, segítsenek ebben. A téli ruhákat a Szolnok, Nagy Imre körút 4. szám alatti párthelyiségünkbe várjuk. Kedd délelőtt 9 és 11, kedd délután 13 és 16, pénteken pedig 13.30 és 15.30 óra között lehet elhozni hozzánk.

Létezem

Születtem, de minek,
S tán nem is volt apám.
Ki elhagyta anyámat
Egy részeg éjszakán.

Kamasz fejjel lapátoltam
Uszályt, vagont, szenet.
Míg izzadtam, más kinevetett.

Szűk, mocskos ágyakban
Kerestem a kéjt,
Földig hajoltam a szeretet garasaiért.

Jó szót, ha kaptam,
Megfizettem, mint más.
Fizetségül kaptam
Hazug képmutatást.

S most lettem, ami vagyok
Egy utcatöltelék.
De miként lettem azzá,
Sosem kérdezték.

Ébert József szolnoki hajléktalan

Jászkun Munkás, 2012. október

Hol vannak a választóvonalak?

A tőkés rendszer képviselőinek célja, hogy elmossa az osztályh­arcokat, hogy elhitesse: magyar nem fordulhat magyar ellen, mert az aláássa a nemzet tartópilléreit. Vallják: mindig akkor voltunk igazán nagyok történelmünk folyamán, amikor hazafiságtól átitatott fiaink egymással az ellennel szemb­en. (A feudalizmusban a parasztot kizárták a nemzet fogalmából, a kapitalizmusban a proletár harmadrangú tagja a polgári nemzetnek.) A haza mindenek előtt! Ennek céljából, mindenkinek alá kellett rendelnie magát (osztályérdekeit) a nagy közösségnek. Adózásban, s a háborúnak nemcsak terhében, de hasznában is testvériesen osztoztak a „magyarok”? A kérdés költői. Tudjuk, az állami terhek nagyobb részét az „egyenlőségtől” szenvedő nép nyakába varrták: a középkorban a nemes nem adózott, csak a vérével, zsoldosok alkalmazása esetén még azzal sem, kapitalizmus­ban a regresszív adózás az egyenlőtlenséget tartósította. A modern háborúkban a tőkések és gyermekeik mindig találtak kiskapukat, hogy elkerüljék a katonai behívást, és a hátországban, bombabiztos beosztásokban védték a hazát.
Az „egyszerű” honvédek több­sége munkás, paraszt volt, és középrétegbeli. Nem a proli gaz­dagodott meg a hadiszállításokon, a papírbakancsokon. Egy háború kevésbé okozott drámát a gazda­gok családjaiban. Ha ígértek is minden ellenséges tank kilövése esetén öt hold földet a parasztnak, az állam csak ritkán váltotta be ígéreteit. Ha a baka a fronton hagyta lábait, a hadirokkantak számára törvény által előírt (amennyiben volt ilyen törvény) rokkantsági nyugdíj kevés volt az emberi élethez. Mindenkor a sze­gény ember az elsőszámú kár­vallottja a nemzeti katasztrófának. Ilyenkor hol érvényesült a magya­rok közötti társadalmi egyenlő­ség? Csak a retorikában!
Ne keress egyenlőséget egy osztálytársadalomban! Ne a zsidó és magyar, ne a cigány és magyar között keresd a határvonalat, ha­nem a munkás és tőkés között. Akkor megérted a magyarok összefogásáról szóló szólamok ha­mis voltát.
Az „átkosban” ez az egyszerű igazság kezdett tudatosulni, ám a rendszerváltás következtében na­gyon is szándékosan zavarták meg az emberek tisztánlátását. Ma a magyar munkást szembe lehet állítani a szlovák, román, orosz munkással, mintha „odaát” ők nem lennének szenvedő ala­nyai a nacionalizmusnak, a nem­zeti előítéletek szításának. (Re­megnek, ha a „világ proletárjai, egyesüljetek!” forradalmi, osztály­harcos felhívást hallják.) A nacio­nalisták ritkán beszélnek magyar, román, szlovák tőkésről, vagy munkásról, legtöbbször „általá­ban” magyarokról, románokról, szlovákokról, mintha valami egy­séges, oszthatatlan, monolit massza állna szemben a magyar masszával. Látni kell, hogy valójá­ban ezt a monolit gyurmát mar­kánsan tagolják az osztályérde­kek. Ezek az érdekkülönbségek kibékíthetetlenek. Természetesen a románoknál, szlovákoknál stb. ugyanezt a manipulációt alkal­mazzák. A burzsoázia tisztában van azzal, hogy elemi érdeke megköveteli az osztályhatárok elhomályosítását. Ezért ideológiai, politikai tevékenységük az osztá­lyok létezésének tagadására irá­nyul. Nem lesz soha szabad a magyar dolgozó, ha nem ismeri fel a burzsoázia oldaláról történő le­szakadás, s önálló identitása érvé­nyesítésének szükségességét. Keressük kapcsolatainkat a ro­mán, szlovák stb. munkássággal, a magyar, román, szlovák stb. bur­zsoázia elleni harcban, ha a győ­zelem esélyével akarunk fellépni a közös ellenséggel szemben.
Hegedűs Sándor

1956-ban

tragikus események színtere lett Magyarország. 1956. október 23-án a kora délutáni órákban még szocialista és demokratikus jelszavakkal indult az egyetemi ifjúság a Petőfi és Bem szoborhoz. Minden budapesti karon, már a kora délelőtti órákban összehívták az egyetemistákat azzal, hogy tüntetni mennek a Bem-szoborhoz a „magyar-lengyel barátságért”. Az első állomás a Petőfi tér volt. A tömeg közé mind nagyobb számban keveredő provokátorok rövid idő alatt átvették a kezdeményezést. A fiatalok megdöbbenésére a nemzeti zászlóból kivágták a népköztársaság címerét, a vörös zászlókat eldobták vagy fel­gyújtották. Olyan jelszavakat kiabáltak, mint „Le a vörös csillaggal”, és „Ruszkik, haza”. Este elszabadult a pokol! Ma az események megítélésében kettészakadt az ország és nincs remény sem a változásra.
A mai politikai elit propagandájában azt a látszatot kelti, mintha 1956. november 5. előtt nem történt volna semmi rossz. Rendelkezésemre áll azoknak az embereknek a sora, akiket ez idő alatt kegyetlenül meggyilkoltak és jelentős részüket haláluk után meggyalázták. Ezt igazolják nyugati fotóriporterek képei.
Egynéhány adatot érdemes ismertetni. A neveket kegyeleti okokból sem írom le. A brutálisan meggyilkoltak száma 232 fő, ebből 55 fő civil, 51 fő sorkatona, 2 fő nő.
A brutális gyilkosságokból egynéhányat itt leírok. M. Imre pártbizottsági első titkárt a Köztársaság téren, fehér zászlóval a kezében összeverték, és a kórházba szállítás közben meghalt. P. József tüzérezredest, a Köztársaság téren meggyilkolták, a felsőtestét és az arcát leöntötték benzinnel, majd lábbal felfelé felakasztották és meggyújtották. A. János honvédezredest a Köztársaság téren meggyilkolták, és szívét kivágták. Miskolcon G. Gyula rendőr őrnagyot eszméletlenre verték, majd nyakánál fogva egy teherautó után kötötték, a szovjet emlékműhöz húzták, és ott felakasztották.
A fogságban lévők száma Budapesten és vidéken 2929 volt, ebből 558 fő civil. A kivégzésüket 1956. november 3-ára tervezték, de ezt a szovjet csapatok megakadályozták. Az egész országra készültek névsorok a további kivégzésekre. 1956 november 5-én a szovjet csapatok segítségével megkezdődőtt a rend helyreállítása. Ezzel sikerült elejét venni a további vérontásnak, a Horthy-féle fehérterrornak.
Határozott véleményem, hogy 1956 után az ítéleteket a bíróságok hozták.
Forrás: „Fehér Könyvek” – Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben I–IV. kötet, 1957., Budapest. Kiadta a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Tájékoztatási Hivatala.
Horváth Sándor

A PROLETÁRHOZ

Fel, proletár, harcra fel!
Csak láncaidat
veszítheted el:
Mit rakott a tőke uralma.
Mozdulj csak meg:
és nincs többé hatalma.

Mert te álltál a munkapad mellett.
Rád mutattak
ha ember kellett.
És ha azt mondod: Tovább nem!
Mi lesz majd
rablott kincseikkel!?

Hisz tőled vették el: verejtéked adtad érte.
Álmod elfeledted.
Ne igy legyen vége!
De az álmok néha
visszajönnek makacsul:
Hogy megkapjuk, mi nékünk jár kamatostul.

Mert mi tettük a hazát!
Mi dolgoztunk érte!
Mi adtuk vérünket, ha a haza kérte!
Jutalmul megkaptunk
sok szép fakeresztet
Életünk feledték, halálunk is
csak nékik kellett.

De minket, minket nem lehet megölni:
Mert mi vagyunk a Nép, s
a nép nélkül, ti: semmi!
S teszünk majd új hazát,
hol igazság lesz végre:
Annyit kap mindenki, amennyit tesz érte.

És ha nagyobb az érdem, nagyobb a jutalom.
S ha kevesebbet tudsz:
a szükséges oltalom.
Tudod jól, proletár: néked is süt a Nap
De százszor megaláznak
míg egyszer félvirrad.

Felvirrad egyszer majd a Te napod!
De ne csak reméld:
akard is ezt a holnapot!
Légy erős! Ne hagyd, hogy elcsábítsanak
Szép ígéretek, mézes
szónoki szavak!

Vértezd fel magad Marx eszméivel!
Olvass, tanulj, harcolj, de
ne csak ökleiddel!
Majd vedd elő, - ha kell!
Formáld ököllé ujjaidat,
s ha szabad lettél végre
szívből öleld kebledre barátaidat!

Dr. Révész István, Orosháza

Genocídium helyett?

Mi, a társadalom leszegényített, de gondolkodó tagjai a napjainkban érzékelhető össz­népi elnyomorodás fokozódását egyféle céltudatos aknamunka következményének tekintjük, mely csak alig különbözik embe­rek tömegeinek halálra ítélé­sétől. Olybá tűnik ez számunkra, mint az erőszakmentes népirtás. Eszköze az életfeltételek, a nor­málisnak tekintett emberi körül­mények szisztematikus zsugo­rítása, korlátokat nem ismerő tapasztása.
Csak nem a szocializmusbéli egyenlősítéséért és a jobb élet­ért kell manapság kárvallott mil­lióknak bűnhődniük? Azért az „arcátlanságukért”, mert negy­ven esztendőn át kiiktatták sor­sukból a summás, a házi-, a gaz­dasági-, az uradalmi cseléd, az istállószolga, az inas, a béres, a részesarató, a kvázi zsellér, az úr és szolga státuszokat, s olyan társadalmi helyzetet teremtettek, melyben a szegény embert is emberszámba vették, a tehet­séges gyermekeik is felkúszhat­tak a tudás fájára, a jómódúak mellett.
Az efféle egyenjogúság fenn­tartását azonban a mostani országlóink, a ma hatalmat bitorló korifeusok igen- igen rossznéven vették és a tőkés rendszerben igazságtalannak tartották volna. Erre tekintettel igyekeznek mie­lőbb visszaerőszakolni a hermelinpalástú őseik által bevett és egyetemesen alkalmazott igazságtalan normákat, a vagyoni ál­lapot szerint diszkrimináló érték­rendet.
Jelesül, hogy a szegény sem­milyen körülmények között sem lehessen a módossal egyenlő, a cseléd csakis az istállóban vet­hessen magának ágyat, a nyo­morgó pedig csupán az égiektől remélhesse sorsa jobbra for­dulását. A szegény ember leg­főbb erénye újfent a beletörődés, a szolgai alázat, a kiszolgálta­tottság fegyelmezett tűrése le­gyen: s hogy saját nyomorúsá­gát, nélkülözését egyféle föl­döntúli elrendelésnek tulajdo­nítsa: erre tekintettel a gazdagok és a nélkülözők közti különb­séget megváltoztathatatlan álla­potként fogadja el. Vegye tudo­másul, hogy csakis a felhalmo­zott gazdaság függvényében lehet ezentúl bárki számára biz­tató távlat, megélésre érdemes jövő. Ne számítson, hogy a nyomor bugyraiban sínylődők nagy többsége, akár bizonytalan alkalmi munkából szerzett ala­mizsnával, szemeteskukák tar­talmából guberálótelepek sze­métkupacaiból, összedarizott „értékekből” tengeti sivár életét.
A mai uraink bárhogy tagadják a mind jobban elszegényedő tömegek lassú haldoklásának általuk okozott szembeszökő té­nyét, biztosra vehetik, hogy a tár­sadalom nem fogja vég nélkül tűrni milliók kilátástalanságba sodrását és jövőtlenítését.
Dr. Südi Bertalan

A cigánykérdésről

A jó múltkorában, baráti asztal­társaságban múlattam az időt, egy szolnoki étteremben. Az este jelentős eseménye a vacsora megrendelése volt, melynek so­rán én egy cigánypecsenyét rendeltem.
Egyik barátom felhívta a fi­gyelmemet arra, hogy ne diszkri­mináljak, mert a cigánypecse­nye romapecsenye – és az étlap is diszkriminál, a rendelhető ételek felsorolásánál cigánypecsenyét tüntetve fel.
Rövid kérdések:
a Cigánybáró ezentúl Roma­báró lesz?
Azt ezután hogy kell éne­kelni, hogy: kertek alatt sáto­roznak az oláh (roma) cigá­nyok?
Álvita ez.
A roma szó egyébként cigányul férfit (cigány férfit) jelent. A cigánynők és a gyerekek ezek szerint nem romák? A cigány­ságnak munkát, lehetőséget kell adni a jobb megélhetéshez, nem 20 cigányszervezetet kell létre­hozni, generálva a széthúzást, a meg nem értést.
A cigánypecsenye egyébként finom volt, de nem esett olyan jól, mint a ’70-es, ’80-as évek­ben.
Akkor szólt a cigányzene, és a vacsorát egy roma pincér szol­gálta fel.
Érthetőbben: egy cigányember.
Gulyás László

Ma hol vannak az új lakások?

Az ATV-ben a Mindentudás Egyetem adásait mindig megnézem. Legutóbb az energiáról volt szó. Nagyon érdekes és tanulságos. Csak az a baj, hogy nagyon a mában gondolkodnak: Például a szocializmusban épült lakásokról nagyon rossz hangnemben nyilatkoznak, igazságtalanul. Az egyiküknek sem jutott az eszébe, hogy 40-50 évvel ezelőtt milyen lehetőség volt a mai kornak megfelelő lakóhazakat építeni. Hogy arról ne is szóljak, hogy milyen hatalmas nyomás és kényszer alatt kellett akkor építkezni. Szinte az egész országban a lakásokat várták milliók. Hiszen több millió ember élt rendkívül nagy nyomorban. Végtelenül nagy szükség vűlt egészséges lakásokra. Ezért épültek a panelházak úgy és abból, ami akkor volt. A falvakban az úgynevezett Kádár-kocka, ahogy ma az urak beszélnek a szocializmusról. Akkoriban az emberek kalákában építették a házaikat, mindenki a lehetőség szerint, és abból, ami volt és úgy, amilyen szakemberük volt. Vagyis a Kádár-kocka is a szükség miatt lett. Én megértem a szakembereket, amikor azt mondják, hogy a panel és a régi házak nem kellően szigeteltek. Ez igaz, de ezért ne marasztalják el az akkori építőket, mert az nagyon igazságtalan.
Emlékezzenek a Horthy korszakra – mennyi ember élt a nyomortelepeken, az urasági majorokban, tanyákon, az úgynevezett cselédházakban. Ráadásul jött a II. világháború, rengeteg épület ment tönkre. A tönkretett országot kellett újjáépíteni a nemzetünk maradékának, akiknek a szívükön és az akaratukon kívül szinte semmijük nem maradt. Mert nagyon sok embert megöltek a háború előtt és alatt. A gazdagok pedig elmenekültek, és vitték a vihetőt, a vagyonukat. Nos, ezek után azt hiszem, hogy nincs joga senkinek arra, hogy a hazánkat újjáépítő népünket megszólja, vagy molesztálja. El sem tudják képzelni sokan, hogy akkoriban mennyire boldogok voltak azok a családok, akik megkapták áz új lakásukat.
Dudás György

Herceg Antal beszéde a mezőtúri kubikosnapon

Szeptember 22-én Mezőtúron KUBIKOS NAPI megemlékezésen voltunk, a helyiek meghívására.
Az ünnepi megemlékezést Fogarasi Zsuzsanna, a párt országos elnökhelyettese mondta.
Itt a Herceg Antal mezőtúri pártmunkás és a rendezés egyik szervezője által elmondottakat közöljük.
Tisztelettel köszöntöm — a MUNKÁSPÁRT és a Hagyományőrző Klub nevében, a nyolcadik alkalommal megrendezett kubikos szobor koszorúzásán megjelenteket.
Visszatekintve az eddigi megem­lékezések időpontjaira, 1950 és ’65 között mi is részvevői voltunk a történteknek. Folytatódott a kubikos munká­ból élők munkavállalási lehetősége. Munkájuk nélkülözhetetlen volt a leg­újabb földmunkagépek mellett is. Az országnak szakmunkásokra és tanult emberekre volt szüksége.
Számos család megélhetési formája háromfelé irányult: volt, aki folytatta a kubikos munkát, fiatalabbak szakmát tanultak, vagy egyetemre jártak. Az országban egyre több lett a nagy építkezés, hosszabbodtak a vasútvonalak, szak­mailag bővültek az egyetemek. Mező­túrról hétfőn és pénteken különvonatok szállították az embereket az iskolába, illetve munkahelyükre és vissza. Az itthonmaradtaknak helyben is volt munkalehe­tőség, épült a város, szaporodtak a rizs­gátak, a mezőgazdaság több irányú munkát biztosított. Szakmát tanulhat­tak, technikumban vagy középiskolá­ban volt lehetőségük tudásukat gyarapí­tani. Az idősebbek esti vagy levelezői tanfolyamokon képezték magukat, hogy az életben könnyebben boldoguljanak. A munkájuk végzésében a szakmai műveltség sokat segített.
Az országban sok olyan ember van, aki visszaemlékszik az említett idő­szakra, hiszen részese volt a történtek­nek, aratott, csépelt, és keményen fogta a lapát nyelét. A kubikos szobornak megformált mozzanatát, mondaniva­lóját mindenki megérti: azok, akik jelen van­nak, de azok is, akik a történelemből ismerik a kubikos életformát.
A szobor a hátterével együtt emlé­keztet egy életformára, amit majdnem elfeledtünk.
Herceg Antal