2013. április 27., szombat

A tények önmagukért beszélnek: a szocializmusban könnyebb volt, és még boldogok is voltunk



Volt…

Többértelmű szó. Egyik – és fő – jelentése a múlt időt idézi, többnyire arra is szoktuk használni: „de szép volt, vagy de jó volt akkor!” Ez az írás is erről szól. Ma egy olyan országban élünk, ahol nem jó élni. Ma már mindenki tudja, érzi, hogy a múltban jobb, szebb, s könnyebb volt az élet, ha nem is minden területen. Mostanra érett be a rendszerváltásnak csúfolt dolog kudarca és összes disznósága. Mert lassan elmondhatjuk, hogy volt egy ország, ahol jó volt élni, ahol mi laktunk, és a miénk volt. Mert mindenkinek volt munkája, volt világhírű mezőgazdaságunk, iparunk. Az emberek túlnyomó többsége boldogan élt, volt létbiztonság, s az állam gondoskodott polgárairól, s nem azon van, hogy a maradék vagyonuktól is megfossza őket. Világhírű termékeink voltak, amelyeket a világ számos pontján használtak, vagy használnak a mai napig is. S azt mondják, ez magyar termék, vagy az volt.
Hol is van ez az ország, de lassan fel is lehet tenni úgy is e kérdést, hogy hol is volt?
Ahol 1990-ig többnyire normálisan működtek a dolgok? Ahol nem a hülyeség, a dilettantizmus, az ostobáság volt a fő jellemző. Akik a „legvidámabb” barakkban éltek? Akiket még a nyugati országok is bizony irigyeltek, ha nem is minden tekintetben? Nos ez volt Magyarország. A sok történelmi vihart megélt népnek az a 32 éve, amikor igazán fejlődött az ország, és előbbre tudtunk lépni. Hogy hogyan tudtunk ilyen mélyre süllyedni 18 év alatt? Jó kérdés. Mi történt ott? – kérdezik külhonban, és mi történik itt? – kérdezzük mi magyarok is. Szemünk láttára pusztították le ezt az országot másfél évtized alatt, s most akarják befejezni az ország teljes gyarmati sorba süllyesztését. Minekünk pedig egyre rosszabb a kedvünk, a hangulatunk, a közérzetünk. Amin nem is kell csodálkozni. Ki vagyunk szolgáltatva, s szomorúan vesszük tudomásul, hogy ami tegnap még volt, az ma már nincs, ami tegnap még termelt, azt mára eladták, akár jól működött, akár nem. S ami jó volt, arra is szemet vetett valaki, hogy elrontsa, átalakítsa, beépítse, vagy csak egyszerűen tönkretegye. Mert itt már – kevés kivétellel – nem az a cél, hogy szebb, jobb legyen, hanem éppen az ellenkezője. Persze szavakban rózsaszín a világ, de tettekben fekete…
S teljes elkeseredésünkben visszatér a múlt, a szép emlékek, fiatal(abb)ságunk, korunktól függően a 20–30–40 évvel ezelőtti dolgok. S az a szomorú, hogy már a múltunkat is el akarják venni a szellemi bitorlók, s azt hangoztatják, hogy a múlt (a volt) tévút, zsákutca volt. Mondják ezt azok, akik soha nem fognak – igaz, nem is akarnak –, és nem is tudnak olyan jövőt építeni nekünk, mint amilyen volt. Mert már azt se akarják, hogy a múltra emlékezzünk, teljes szellemi diktatúrában akarnak tartani bennünket. Még szerencse, hogy a múltat senki sem veheti el tőlünk. Persze, a múltban is voltak rossz dolgok, de azt az ember úgysem örökíti meg magában, mert mi, emberek csak a szépre szeretünk emlékezni. Azért próbáljuk meg visszaidézni a régi időket is, hogy mosolyodjunk el. Milyen is volt akkoriban az ország, az emberek, mi is.
Például emlékezzünk egy balatoni üdülésre, amire kedvezményesen mehetett a család a SZOT segítségével. Akkoriban még volt lemezgyár, vasgyár, konzervgyár, ruhagyár stb., stb. A Váci út volt az egyik nagy körzet, Csepel a másik. Józsefváros mélye és a Jászberényi út is sok-sok üzemet, gyárat rejtett el. Szóval balatoni üdülés. Beült a család abba az 1200-as kék színű Ladába, amire három évet kellett várni. S akinek volt pénze 78.000 forintot kiadni érte, mert sokaknak csak Trabant, Wartburg, Skoda jutott. Akkoriban a Lada volt a legjobb autó. S azt a 78 ezer Ft-ot, hogy kuporgatta össze a család. S micsoda öröm volt, amikor megjött az értesítés a Merkurtól, hogy megérkezett a kocsi! Megbízható és jó autó volt. Mi is volt a rendszáma? Ja, igen PL-89-83. Akkoriban még két betűből és négy számból álltak a rendszámok. Emlékszünk rá? De a Ladán is túlhaladott az idő. Húszévesen átrágta a rozsda, és a motor is kifutotta a kilométereit. El kellett vinni a roncstelepre, nehéz és fájó volt a búcsú. De a fényképeken örökké él. Akkor még fiatal volt „ő” is, mi is. A Balatonnál aztán mennyi élményben volt részünk. Már nem is emlékszünk tisztán, hogy hányszor voltunk ott, de minden évben jó időt fogtunk ki, szerencsére. Leghosszabb tartózkodásunk két hetes volt, teljes ellátással. Ma jó, ha az ember 4 napra el tud menni valahova, és ott már csak félpanziót kap. S a teljes ellátás mellett volt az embereknek pénzük arra, hogy vegyenek maguknak a parton egy lángost, egy fagylaltot, egy üdítőt, vagy egy korsó sört. Az árak pedig, ha mai fejjel visszagondolunk, el sem hisszük. Akkor még a forintnak volt váltópénze is, a fillér. A legnagyobb bankjegy 1983-ig az ötszáz forintos, utána az ezres lett. Papíron volt a százas, az ötvenes, a húsz, és a tízforintos is. Emlékszünk még, melyik papírpénzen ki volt? Érmékben 1, 2, 5, 10, majd 1982-től 20 forintos is volt. Volt 10, 20, 50 filléres. Akkoriban sok aprónk volt mindig. A fagyi 50 fillérbe került gombóconként, és akkor egy gombóc akkora volt, mint ma kettő. A lángos talán 1,20 volt, vagy 2 Ft. Apropó, egy kettesért már telefonálni lehetett. Emlékszem, jó kis esti program volt a telefonfülkéknél való sorbaállás. Régi szép idők. Két forintossal talán egy-két percig is lehetett beszélni, egy ötössel vagy tízessel az életét elmondhatta az ember. A fagyihoz még visszatérve: közkedvelt volt a LEO jégkrém is, fapálcikát adtak hozzá. Finom és tisztességes árfekvésű volt, hogy mennyi, ma már nem tudom. Hol van ma már? S át tudtunk menni Tihanyba, megnézni az apátságot, vagy Keszthelyre a Festetics kastélyt. A vonatok tiszták voltak, és nem ragadtak a kosztól, mint manapság. Mai szemmel nézve és ésszel felfogva ezek is mi voltunk? Igen. Akkoriban szocialista rendszer volt itten kis hazánkban. Ma már legalább tudjuk, hogy mihez viszonyítsunk. Egy olyan rendszer volt ez, amiről ma tücsköt, bogarat összehordanak olyan emberek, akik végül is ennek a rendszernek a „felszámolásából” gazdagodtak meg. Pedig 18 év alatt jóval több kár érte ezt a nemzetet, mint 40 év alatt összesen. Egy jó szóval össze lehet foglalni a két rendszer közti különbséget: a szocializmus épített, a kapitalizmus rombolt.
S mikor visszatérünk a mába, istenkém, hol van már a lemezgyár, a SZOT üdülő, meg a többi? Múltkoriban arra jártam, ahol annak idején üdültünk. Az egykori üdülő, az étteremmel együtt a földdel lett egyenlő. Sírni lett volna kedvem. Viszont a telefonfülke még mindig ott áll, igaz már rég nem az a készülék van benne, mint akkor, és „forgalma” is igencsak lecsökkenhetett. Hol vannak ma már azok a sárga és piros köztéri telefonkészülékek? Ahogy végigmentem a parti sétányokon, olyan volt, mint egy kísértetváros. Ott, ahol régen élet volt, esténként a part menti utakon emberek tolongtak, kisgyermekek sivítottak, nevetés, jókedv szállt az éterben, ma már alig van ember. Vendéglő vendéglő hátán állt, a kerthelyiségbe jó tánczene szólt, az emberek önfeledten táncoltak, ettek-ittak, jóízűen nevettek, vagy csak egyszerűen beszélgettek. Hová lett mindez? Észrevétlenül tovatűnt. Néhány vendéglő ugyan még most is áll itt, s egyre kilátástalanabbul néz a jövőbe. Mert már az sincs szinte. Az emberek egyre kisebb része engedheti meg magának, hogy beüljön egy étterembe. Akkoriban hosszabb volt a kiszolgálási idő, de észre sem vettük, olyan jól beszélgettünk közben. Zene már csak rádióból megy, szinte minden természetes eltűnt. Rémes látvány a kihalt partszakasz. Valahogy az élet tűnt el innét is. Ma már nem hirdetik a Balatont, lassan feledésbe is merül a magyar tenger. S ez szomorú. Valahogy igyekeznek tudatosan és módszeresen leépíteni, kiirtani mindent innen, ami szép és jó volt. S ha már a zenénél tartunk, micsoda zenék voltak akkoriban! Hazai és külföldi mezőnyből egyaránt. Akkor még volt idő kényelmesen, nyugodtan végighallgatni egy nagy- vagy egy kislemezt. Igen, azt a fekete nagy korongot, amin barázdák voltak, és két oldala volt. Mennyi fantasztikus jó (illetve kevésbé jót is) zenét préseltek rájuk. Mi meg hallgattuk őket, és táncoltunk is 1-1 olyan számra, amire táncolni is lehetett. S újra, meg újra megforgattuk a lemezt, vagy odébb raktuk a tűt, ha ismételni akartunk.
Akkor még gyakoriak voltak a házibulik, de voltak vállalati összejövetelek is szép számmal. Ezek nem arról szóltak, mint ma, hogy ki tud több alkoholt inni. Jó inni ittunk akkor is, s akkor is volt, aki többet ivott a kelleténél, azt hazakísértük, de nem ez volt a jellemző. Táncoltunk, nevettünk (tudtunk!), beszélgettünk az élet dolgairól, s ha szerencsénk volt, egy-egy ilyen bulin életünk párjával hozott össze a sors. Ha nem volt lemezjátszó, hát valaki hozta az orsós magnót. Ezek egyike-másika dögnehéz volt, de a jó hangulatért meg kellett szenvedni. Az ilyen kilométer hosszúságú szalagoknak volt egy olyan előnyük, hogy arra tetszés szerinti számokat lehetett rávenni, így a gyengébb dalokat mellőzni lehetett. Jó volt nézni, ahogy forognak a BASF, Polimer, Magneoton orsók. Később jött ennek az egyszerűbb változata, a kazettás magnó. Belegondolni is furcsa, hogy ma már egy ceruzaelemnyi eszközön tíz hanglemez teljes anyaga is elfér…
Aztán sok dolog oly kedves volt számunkra, hogy meg kellett örökítenünk. Fényképezőgép. Amit akkor fotóztunk, az ma már történelem, ha nem kincs. Lehet, hogy csak 24 vagy 36 „kockát” tudtunk velük lőni és nem a tízszeresét, mint manapság, de amikor jó egy hétnyi várakozás után kezünkbe vettük előbb a fekete-fehér, majd később a színes képeket, örültünk neki. Csak azon bosszankodtunk, ha egy-két kép nem sikerült. De boldogan, s összeülve mutogattuk egymásnak az egymásról készített képeket. A képek még most is megvannak valamelyik albumban, valamelyik szekrény mélyén. Mert a fotón is túlhaladt az idő, s a technika. Mert a mai az más. De szép volt megörökíteni velük a múltat, s mindazt, ami akkor életünk szerves része volt. Pl. a társadalmi munka, vagy a szocialista brigád mozgalom, vagy a kommunista szombat. Mára már csak szép emlékek. Amikor egy kisebb-nagyobb közösség azon munkálkodott, hogy valami szebb és jobb legyen. Talán mi is tagja voltunk az egyiknek. Mennyi minden épült így, az emberek kétkezi munkájuk, verejtékük nyomán, amit aztán később a 90-es években dobra vertek… Hány sportpálya, kisebb stadion, játszótér, park stb. létesült így. S mert nemcsak megépíteni kell valamit, hanem rendben tartani is, ezt is elvégezték az emberek, lehet, hogy mi is. Nem sajnáltuk rá az időt, mert akkor mintha több lett volna belőle. S ha jól dolgoztunk, munkánk megbecsülését különféle kitüntetésekkel honorálták. (Kiváló dolgozó, törzsgárda, szocialista brigád, kiváló újító stb.) Mert volt értelme a jól elvégzett munkának, s örültünk a szépnek, a jónak. Egyáltalán tudtunk örülni bárminek is. Micsoda öröm volt, ha gyermekünk megházasodott, ha új lakást kaptunk, ha megérkezett az új kocsi, ha bekötötték a telefont a lakásba (!), de az apró ajándékoknak is örültünk, pl. ha képeslapot kaptunk valamelyik családtagunktól, ahol az üdült. Az ünnepek az ünnepek voltak, s nem reklámokkal felhígított óriási „pénzszórási” lehetőségek.
Az ABC-ben, közértben nem lejárt szavatosságú, ki tudja milyen kétes eredetű áruk voltak, hanem minőségi magyar termékek. Lehet, hogy nem volt minden a legjobb, de nem kellett félni, hogy a felvágottól másnap a kórházban kötünk ki. Nem volt tartósítószerrel telenyomva minden, és az összetevők címsorában természetes dolgok voltak, nem olyanok, amiről azt se tudjuk mi az. Ja, és az árak szinte évekig ugyanannyiak voltak. 1 kg kenyér 3,60, kifli, zsemle 40 fillér, 1 liter tej 2,80 Ft stb. S milyen szépek voltak a fényreklámok sokasága szerte a városokban. Pl. a Csemege ABC-nél az A sárga, a B kék, a C piros színnel világított, és alatta a csemegekosár jele díszelgett. De ugyanúgy fényreklám hirdette az élelmiszerboltot, a cipőboltot, a Skálát, a totó-lottózókat, a postát, a Keravillt, a Szivárvány áruházakat, vagy bármi mást, pl. a gyógyszertárakat is. Ez utóbbiak lettek az egyetlen túlélők. Milyen szépek is voltak a városok a különféle színekben pompázó neonfényektől. A házak tetején is szép számmal álltak ilyenek, de ezek inkább csak forgalmasabb terek és utak mentén volt jellemző. A többség ma már nincs meg, de van néhány túlélő is, s az a néhány olykor világít is. Persze olyan „túlélők” is vannak, amik már régen nem világítanak, többnyire a neoncsövek is hiányoznak, vagy töröttek. De megtudhatjuk, hogy ott, akkor mi is volt. Mert a gyorsan változó világban már nincs se pénz, se idő arra, hogy a régi feliratot eltávolítsák a helyéről. Az új üzlet pedig ki tudja, meddig húzza. Meg azt se tudja senki, hogy a régi felirat alatt már hányadik vállalkozás áll, ami már nem az, mint amit a felirat hirdet. Ugyanúgy néhány háztetőről is ránk pillant a múlt egyre kevesebb maradéka. Ha annak idején fényképezőgéppel megörökítettünk egy-egy ilyet, az ma már kuriózumnak számít.
Tiszta városokra is emlékszem, olyan utcákra, terekre, amelyek tiszták voltak, napfényesek, és az utcaseprők hangyaszorgalommal végezték oly fontos munkájukat, de kefés járdaseprő gépek is voltak, amelyek nagy robajjal takarították el azt, ami nem az utcára való. De az emberek mentalítása is más volt talán. Nem egymás ellen voltak, hanem egymásért. S ha valakinek valami nem tetszett, mert szólni. A főváros is a fejlődés mintaképe volt akkoriban. Épült a metró, több műtárgy, út. A parkokban zöld volt a pázsit, s a virágok illata lengte be az adott helyet. A padok nem összetörve roskadtak a helyükön. A kutak, szökőkutak nem szárazon, elgazosodva álltak, hanem rendeltetésüket látták el. A városra büszkék voltunk, és jóleső büszkeséggel lehetett mutatni vidékinek, külföldinek egyaránt. Nem csak távolról festett egészen jól… A levegő minősége igazán talán sosem volt túl jó, de ez egy fővárosban talán megengedhető volt.
Aztán ott voltak a tömegközlekedési járművek. A sok sárga villamos, amelyek 1980-ig behálózták az egész várost. Régiek voltak, de Magyarországon a villamosok életkora mindig is magas volt. Sokáig még zárható ajtajaik sem voltak, ez a helyzet csak a 60-as évek közepétől kezdett el javulni. S milyen hidegek voltak télen, persze nem csak mi fáztunk, hanem a vezető is. Ha jól emlékszem, a villamosok utastéri fűtésére a 80-as évek elejéig várni kellett. Aztán folyamatosan fogyatkoztak a villamosvonalak, mert a metró kiépült terv szerint, úgy ahogy mondták és ígérték, s nem papíron, mint immár két évtizede nálunk… A járműparkot elnézve még most is szomorúsággal tölt el, hogy annak idején volt saját járműgyártásunk is. Ganz-MÁVAG, Ikarus, Rába. Mind a múlté. Hát nem tragikus? Évtizedeken keresztül gyártották a megbízható, ma is nagy számban üzemelő mozdonyokat, vasúti kocsikat, villamosokat, buszokat, teherautókat, motorokat stb. külföldre és belföldre egyaránt. Világhírűek voltak e magyar termékek, s ma már csak az utakon és a síneken futó példányok mutatják Magyarország egykori dicső múltját. S nem csak idehaza, hiszen e termékek százával mentek világszerte is. Mert mindent el kellett adni, tönkre kellett tenni, nehogy legyen valamink is, amivel kiállhatunk a világ porondjára. Az Ikarus húzta legtovább: 2003-ig kitartott. Ez egyébként olyan lépés, mintha a svédek a Volvót, a németek, pedig a Mercedes gyárat hagynák elpusztulni. S ha már a járműveknél tartottunk, tiszták voltak, az ember keze nem ragadt a fogantyúhoz, s nem idegesítették olyannal, amit egyébként amúgy is tudott. A jegyárak két évtizedig nem emelkedtek, aztán emelték csak, igaz akkor egyből duplájára, de utána négy évig ismét stabil volt. (Sárga volt a villamosjegy és 1 Ft-ba, míg a buszjegy kék volt, és 1,50-be  került 1966-1985-ig. Utána 1985-1989 között 2, ill. 3 Ft-ba kerültek.) Nem volt szó semmiféle színvonalemelésről, nem volt divatos „mottó” sem. Egyszerűen a régieket újabbakra cserélték. Valahol ez gyorsabb lefolyású volt, valahol lassúbb. S nem vettek, nem gyártottak olyan járműveket, amelyek egy konzervdobozhoz hasonlítanak, semmint utasszállításra alkalmas járműnek. Nem voltak összekarcolt ablakok, összefirkált falak. Mert az ifjúságot (illetve nem csak őket, mindenkit) az építésre tanították, nem a rombolásra, pusztításra. Persze, akiket nem hatottak meg a szép szavak, azokhoz kihívták a rendőrt, aki elvitte őket. Nem volt az, hogy nem foghatja meg a bűnözőt, mert annak személyiségi jogai vannak. Nem voltak illegális árusok sem, akik köztereken, aluljárókban ki tudja, milyen és honnan származó áruikat kínálják eladásra. S nem volt szemét, és lassan majd’ mindenütt általánossá váló vizeletszag sem. Egyszóval más volt minden. Volt egy szebb világ, s egy szebb ország. De lassan már tényleg csak emlékeinkben élnek ezek a dolgok, ha még élnek… De ezek olyan dolgok, amik nem feledhetőek, s lépten-nyomon elkísér bennünket, és elő-előjön innen-onnan. Mert volt egyszer egy volt. Ha minden nem is, de nagy része jó volt… Annak, aki ma is igényes lenne a szépre, a jóra, az építésre, és a normális dolgokra. Mert színesebb volt az a világ, sok tekintetben mindenképp. Volt értelme az életnek, a becsületes munkának, a tisztességnek, a becsületnek, az erkölcsnek. Tovatűnt mindez. Volt.
Jelszavunk: (Rendszer) Változást!
Mottónk: Mi gazdag Magyarországot és boldog népet akarunk!
Felhívás az emberekhez, a lakossághoz, mindenkihez!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Honfitársaim! Magyar Emberek! Kérem álljanak meg egy percre az örökös rohanásban, és hallgasson meg!
Meddig akarunk még ilyen keretek között élni?
Meddig akarunk még nyomorogni?
Meddig akarjuk még finanszírozni azt a hazug játékot, amelyet a parlamenti pártok „játszanak” velünk?
Meddig hiszünk még a hazug szólamoknak?
Meddig akarunk még szenvedni saját hazánkban?
A válasz egyszerű: ameddig hiszünk az uralmon/parlamentben lévő pártoknak! Csak addig! Nem hisszük, hogy ne akarnánk sorsunkat jobbra fordítani! Nem hisszük, hogy csak ennyi van ebben az országban, ennyi van a magyar emberekben! Nem! Ennél sokkal több van bennünk, csak elnyomják! Elnyomják azok, akik 4 évente szépet, kánaánt ígérnek, aztán semmit sem tesznek, csak sanyargatják, elnyomják ezt a népet! Ne legyenek illúzióink! A jelenlegi rendszer keretein belül nekünk, kisembereknek, dolgozóknak sosem lesz jobb! Csak a gazdagoknak lesz jobb, míg azok tovább gazdagodnak, a nagy többség tovább szegényedik.
(Közel) Negyedszázada történt a rendszerváltásnak vagy az annak nevezett valami. Mi inkább országlopásnak mondanánk. Elhitették velünk, hogy jobb lesz, mint a szocializmusban volt, nem így lett! 2004-ben beléptünk az EU-ba, elhitették velünk, hogy jobb lesz! Nos, ez sem így lett! 1990 előtt ez egy gazdag ország volt, tele kincsekkel, tele gyárakkal, teli mezőgazdasági üzemekkel, és teli, többségében boldog magyar emberrel, akik tudtak az ötről a hatra jutni. Jóllehet, voltak hibák, elmaradottságok, de láthatjuk, hogy attól, hogy a pizzát házhoz szállítatjuk vagy hogy a legújabb érintőképernyős mobiltelefont nyomkodjuk, nem jobb a sorsunk! Nem! Mert nincs munkánk, nincs létbiztonságunk, és teljesen kiszámíthatatlan a jövőnk! Ugyebár régen ez nem így volt!
Ma fiatalok, középkorúak százai mennek külföldre egy jobb élet reményében, vagy azért, hogy meg tudjanak élni! S ezt a mindenkori kormányzat hol nyíltan, hol burkoltan, de támogatja! Ez maga a nyílt hazaárulás, és Önök még mindig ezeknek akarnak hinni a továbbiakban is? 1990 régen volt, azóta csak átverték, átverik a Magyar népet, de csak addig, amíg mi hagyjuk és hiszünk nekik!
A saját sorsunkat mi választjuk meg! Nem kell beletörődni, ami jelenleg folyik. Tudjuk, nagyon sokaknak elege van már abból, ami itt megy. Tény, hogy a rendszerváltás óta már mindegyik pártot kipróbálta a Magyar nép, de mindegyiktől csak a pofonokat kapta, miközben szabályosan és törvényesen lerabolták ezt az országot, és kiárusították a nyugatnak!
Az állami vagyont gyakorlatilag felélték a pártok, s most már azért sarcolják a lakosságot, mert már nincs mit privatizálni, eladni, noha makacsul próbálkoznak még mindig, hogy kevesebb kórház, kevesebb iskola legyen. Ezt saját bőrükön is tapasztalhatják. A kormány fennen hirdeti magáról, hogy nemzeti, csak nem teszi hozzá, melyik nemzetet képviseli, mert hogy nem ezt az országét, az biztos. Ma már tudjuk, és bizton állíthatjuk, hogyha egy országnak nincs saját ipara, nincs saját termelése, akkor mitől következne be gazdasági növekedés? Nem következhet be, és nem is következik, ez törvényszerű.
Az, hogy a külföldi érdekeltségű összeszerelő üzemek itt vannak, az nem nekünk hoz hasznot, hanem annak az országnak, amelyik idetelepítette. S addig marad itt, amíg jó neki, ameddig van adókedvezménye, addig használja a magyar munkaerőt, aztán ha úgy érzi máshol olcsóbb a termelés, fogja magát, és átköltözik abba az országba. Ennyi!
A kapitalizmusban a profit, a pénz a lényeg, s nem az ember! Pláne nem a magyar ember, s ez szomorú. Az ember itt huszadrangú, még az állatokat is előrébb sorolják! A kapitalizmus járhatatlan út, mert kapzsiságával, pénzéhségével önönmagát rombolja le, s mindent maga alá temet. Ezt a rendszert legcélszerűbb egy olyan almához vagy gyümölcshöz hasonlítani, amely kívülről szép, de belül már rothadt. Mintahogy a valóságban is így van: a csillogás mögött ott a nyomor, a mélyszegénység. S sajnos egyre többen kerülnek ebbe a nemkívánatos állapotba.
„Senkit sem hagyunk az út szélén.” Ismerős mondat, igaz? Ha igen, akkor én kiegészíteném avval, hogy „de nem is segítünk senkin!” Nyílván észrevették azt is, hogy itt mindenkit támogatni akarnak a magyar ember kivételével, de a magyar ember pénzéből. A magyart, azt megfojtják, megölik. Persze nem erőszakkal, hanem különböző „kormányprogramokkal”, ilyen adóval, olyan adóval, ilyen illetékkel, olyan illetékkel stb. Az állatokat nem lehet bántani, azokat óvni, védeni kell. Az embert nem? Azokat nem kell védeni, megóvni, aki a társadalom hajtóereje, motorja? A dolgozó ember? Azt nem. Az dögöljön meg!
Belegondoltak már abba, hogy az ország vagyonának a tíz, de lehet, hogy már egyre több százaléka is mindössze néhány száz ember kezében van? Csányik, Demjánok, Várszegik, Leisztingerek, stb… Nem a név a fontos. Vajon hogy szerezhettek ilyen töméntelen vagyonra szert? Elképzelhetetlen, de hogy tisztességes munkával nem, az biztos. S belegondoltak abba, hogyha ezektől a gazdagoktól elvennék a vagyonuk, pénzük 99%-át, még akkor is milliárdosok maradnának? Bizony, ez így van! Csak példaképp, hogy lássuk is ezt! Ma a legvagyonosabb embernek van 150 Mrd forintnyi magánvagyona. A 150-nek az 1%-a 1,5, tehát ha a 99%-át elvennénk tőlük, még akkor is dúsgazdagok maradnának. Azt most ne firtassuk, hogy ezekből a pénzekből mi mindent meg lehetne csinálni az országban. Ezt a képzeletükre bízom!
A közbiztonság is romokban hever, ma már bőséges híranyagok szólnak arról, hogy vidéken miként terrorizálják, lopják meg, rabolják ki a magyar embereket, az agyontámogatott kisebbségiek. Jól tudjuk, a munkanélküliség és nyomor a bűnözés melegágya. S itt most nem rasszizmusról van szó, hanem arról, hogy a rendőrség nem védi meg az állampolgárait! Bezzeg amikor száz ember összegyűlik valahol, mondjuk, hogy hangot adjon véleményének, rögtön kijönnek a kommandós egységek. Saját népükre előszeretettel támadnak rá, miközben jogosítvány hiányában nem mernek fellépni a valódi bűnözők ellen. S derék politikusaink ezt ölbe tett karral nézik és elfogadják.
Vannak olyan nézetek is, miszerint vissza kéne állítani a csendőrséget, hogy azok tartsanak rendet, elsősorban vidéken. Nos, nem csendőrség kell ide, hanem jogosítvány a rendőröknek, hogy fellépjenek a bűnözőkkel szemben, s ne nekik kelljen megalázkodniuk, hogy el merték kapni őket! Jó példa erre, hogyha egy magyar honfitársunkat megkárosítanak, akkor már nem is fordulnak a rendőrséghez, mert többnyire úgysem történik semmi! De ha a magyar ember meg akarja védeni a tulajdonát, és ez sikerül is neki, akkor kit visznek el? A magyar embert, mert saját tulajdonát védeni akarta? Áldott demokrácia! Elgondolkodtak azon, hogy milyen világban élünk? A sok rosszon kívül egy velejéig szennyes és rohadtban! Ezt sikerült a rendszerváltó pártoknak kialakítaniuk, semmi mást.
Higgyék el, akik ma a Fidesz, az MSZP vagy a többi már nem létező vagy létező rendszerváltó párt soraiban ülnek, azok felosztották annak idején maguk között a hatalmat. Elhitették, hogy ez és ez a rosszfiú, ez és ez a jó. De valójában mindegyik csak abban érdekelt, hogy kifossza az országot és annak lakosságát –azaz minket-, és hogy teletömje saját maga és (nyugati) haverjainak zsebeit. Egy elv vezérelte őket, mely szerint vedd el a néptől a múltját, és azt teszel vele, amit akarsz! Ezt  egy Charles Maurice de Talleyrand nevezetű úriember mondta 1809-ben. Napóleon szárnysegédje volt amúgy.
Agyongyalázták, agyongyalázzák a szocializmust még ma is, sőt olyannyira, hogy minden evvel kapcsolatos dolgot is be akarnak tiltani a Nagy Demokraták a demokrácia jegyében. De könyörgöm, amit megéltünk, azt nem vehetik el tőlünk! Nem vehetik el tőlünk, akik akkor éltünk, dolgoztunk és boldogultunk. Nem vehetik el emlékeinket, amiket szívünkben, a tudatunkban hordozunk, s amelyek ma már egyre halványulnak. De azért tudjuk, hogy anno boldogabbak voltunk, legalábbis a nagy többség. Persze ma már el sem akarjuk hinni, hogy 25-30 évvel ezelőtt bizony jól és boldogan éltünk. Ma már ezt mondogatjuk erre (is): „Talán igaz sem volt!” Pedig igaz volt.
1990-ig Magyarországon szocializmus volt, amit neves egyszerűséggel ma már csak Kádár-korszakként emlegetünk. Kádár János ma már rég nincsen köztünk, de szelleme és alkotásai mai is köztünk vannak, és egyre elevenebben, akárhogyan is akarják kiirtani a fejekből. Kádár János 1988-ig vezette az országot, s ma az emberek a 3. legnagyobb magyarként, magyar államférfiként tartják számon őt. Olyasvalaki volt, aki TETT ezért a hazáért. TETT, csupa nagybetűvel. Épített, alkotott, s bölcsen tudta, munkások, dolgozók és a parasztság nélkül nincs élet, se jövő!
Manapság persze sikk szidni a szocializmus éveit, mert közel negyedszázada mást se hallani, hogy így kommunisták, meg úgy kommunisták, stb. Mindezt persze azok állítják  (az 1990 óta hatalmon lévők), akik nyomorba taszították ezt az országot a népével együtt, s akik sose fognak – és nem is akarnak – olyan világot teremteni, mint amilyen itt 32 évig volt. De most őszintén tegyük a kezünket a szívünkre, és gondolkozzunk el, hogy miért is szidják a kommunistákat, azt a rendszert, amelyben boldogok voltunk?
Mert egy virágzó országot teremtettek élhető feltételekkel?
Mert volt tisztességes munka, az emberek előtt jövőkép?
Mert volt nemzeti identitásunk, részben világhírű iparunk, mezőgazdaságunk?
Mert volt kultúránk, hazaszeretetünk?
Vagy csak azért, mert negyedszázada ezt sulykolják belénk?
Lehet dönteni!
Azonban ne feledkezzünk meg egy lényeges momentumról: A kapitalizmus minden hibájára, minden hibájáért a kommunistákat és a zsidókat teszik felelőssé! No meg az előző kormányt. Így van, nem igaz?
Most lehet azzal pedálozni, hogy anno kölcsönöket vettek fel, és a teljes foglalkoztatottság sok esetben házon belüli munkanélküliséget takart. Egyiket sem tagadjuk. De! 1989-90 fordulóján még emlékszem arra, hogy a mellüket veregetve kiáltozták azt a rendszerváltók, hogyha itt nem lett volna szocializmus, akkor már Ausztria szintjén állnánk (1989-90-ben!).
1990 óta nincs szocializmus, s nemhogy Ausztria szintjén nem állunk, hanem régi önmagunk sötét árnyai vagyunk! S valahol megvert ország sereghajtójaként hátul kullogunk. Csak halálozásban, az öngyilkosságok számában és pesszimizmusban vagyunk elsők! Kétes dicsőség, mondhatom! Na, ezt adta a kapitalizmus, a rendszerváltás, és a tőkés pártok a Magyaroknak. Kölcsönöket pedig azóta is vettek fel, csak anno azokat lakásépítésre, metróépítésre, az ország építésére használták, manapság meg az urak használják arra, hogy a 4 éves luxusautójukat újra cseréljék. A kölcsönök összege ma már többszöröse, mint ami 1989 végén volt.

1990
2006
2012
Államadósság (milliárd dollárban)
15
50
135
Állami vagyonok értéke (milliárd dollárban)
160
25
15
No de akkor volt iparunk, mezőgazdaságunk! Ma nincsen. A házon belüli munkanélküliség pedig ma is létezik, elég, ha példaként a BKK-t, a BKV-t, a MÁV-ot említem, de akár említhetném a minisztériumokat, önkormányzatokat is. S azokat a haverokat, akiket ide nem tudtak elhelyezni, azok civil szervezetek álarcai mögé bújva kapnak állami pénzeket. Lásd Zuschlag János példáját. Ki van ez találva, higgyék el!
Szóval nem célszerű párhuzamokat vonni a dolgokkal, az eltelt idő függvényében meg pláne nem. Felhoznak még két témát általában ebben az új rendszerben: 1956-ot és azt, hogy Magyarországon nem demokrácia volt a kádári évek alatt, hanem diktatúra. 1956 régen volt, ma már nem ezzel kéne foglalkozni. Történt ami megtörtént, mindenki úgy ítéli meg, ahogy. Visszacsinálni nem lehet, annak tükrében pedig nem is érdemes, hogy utána jólét jött. Diktatúra: Magyarország a legvidámabb barakk volt, és ezt a jelzőt nem véletlenül kapta hazánk!
A Kádár-rendszerben volt demokrácia, csak többpártrendszer nem volt! Nem ugyanaz!
Ma már úgy van demokrácia, hogy sehogy. A saját otthonunkban még talán, de másutt, aligha. Ma már nem lehet büntetlenül dobálózni sem tojással, sem paradicsommal a nekünk nem tetszőket. Véleményünkre nem kíváncsiak, s ma már tüntetni sem érdemes, mert minek? 2006 óta tudjuk, hogy „majd elfáradunk, és hazamegyünk”. Ha mégsem, akkor jön a rendőrségi kommandó. A valós élet, a valós világ és a politikai elit között a valóság végképp elszakadt.
Tulajdonképpen belegondoltak abba, hogy ez a szép, kenetteljes szó, demokrácia valójában mit is takar? Nos, a demokrácia is valahol diktatúra. Hiszen ha belegondolunk, akiket megszavazunk, megszavaztunk négyévente, és a legtöbb szavazatot nyerte, nos az uralkodott. 2/3-ad nélkül is koalíciót kötve véghezvittek mindent, amit akartak. Hozhattak akármilyen törvényeket, ha akarták, megszavazták. S senki sem tudott ez ellen tenni. Sem az ellenzék, sem a köztársasági elnök, a nép meg pláne nem. Tehát ezt a fajta demokráciát is nyugodtan nevezhetjük diktatúrának, csak ez a diktatúra rövidebb ideig, 4 évig tart, aztán más folytatja/folytatta általában. Csak a nevek változtak, a lényeg nem. S egy ilyen 4 éves ciklus alatt is mekkora rombolást lehet véghezvinni, azt láttuk, és látjuk ma is.
Ma mindennapjainkat a félelem járja át: a bűnözéstől, a munkanélküliségtől, a kilakoltatástól, a hitelcsapdától, a jövőtől félünk. Kádár idején nem volt ilyen. A rendőrség elkapta a bűnözőket, nem téve különbséget köztük a bőrszínük alapján. Munkanélküliség nem volt, s mivel volt munka, és a munkának becsülete, így nem volt kilátástalan az élet, a jövő. A hitelek pedig kedvező kamatozású állami hitelek voltak, s nem naponta változó, egyre növekvő összegű.
A fiatalok tudtak gyermekeket vállalni, s vállaltak is. A lakosság életkörülményei pedig évről évre javultak. Pont úgy, ahogy ma évről évre romlanak.
Megvalósult dolgok a szocialista rendszerben, a teljesség igénye nélkül:
·  2 millió lakás épült, többnyire panel technológiával, de elérhető áron.
·  Az életszínvonal (reáljövedelem) 20 év alatt 111 %-kal nőtt, növekedett a háztartási gépesítettség foka, a gépkocsiállomány és a tartós fogyasztási cikkek aránya is.
·  (Nagy hangsúlyt fektettek az iskolák, szakmunkásképző helyek létesítésére, korszerűsítésére).
·  Magas szintű volt a szociálpolitika (családi pótlék, gyes, ingyenes óvodai-bölcsődei ellátás, jutányos iskolai és munkahelyi étkeztetés, kedvezményes vállalati üdültetés, szociális segélyek, támogatások, öregségi nyugdíj: nőknél 55, férfiaknál 60 év (!))
·  Volt iparunk. Csak néhány híres ipari üzemünk: Visontai hőerőmű, Paksi atomerőmű, Dunai Vasmű, Lenin Kohászati Üzemek Miskolcon, Ózdi Kohászati Üzemek, Almásfüzitői Timföldgyár, Láng Gépgyár, Ganz-MÁVAG, Ikarus, Rába, Május 1. Ruhagyár, Tungsram, Taurus, Graboplast, Videoton, Orion, Lehel, Hajdú stb., stb. S ezek az ország minden területén voltak, nemcsak Budapest és környékére koncentrálódva. Ezek nagyobb része sikeres export-importkivitelező volt.
·  Híres tsz-ek voltak. A nyolcvanas évek első felében gabonatermelésben, Ausztráliával, az USÁ-val, Dániával, és Kanadával, míg hústermelésben Dániával és Hollandiával vezettük a rangsort! Pápai húsgyár, Nagykőrösi konzervgyár, Zalahús, cukorfeldolgozó üzemek, Bábolnai Tsz, csak néhány neves mezőgazdasági gyár, illetve tsz.
·  Fontosnak tartották a magyar kultúra megőrzését, terjesztését, és támogatását. Nagy hangsúlyt fektettek a sportra, a színházra, a művelődésre. Szinte minden településen volt művelődési vagy közösségi ház, könyvtár. Vidéken is ugyanúgy meg lehetett élni, mint a fővárosban. A vidéki városok többségében is voltak gyárak, üzemek, tsz-ek, illetve sorra a legtöbben új városközpontot, sétálóutcákat, szállodákat, fürdőket, közösségi tereket alakítottak ki.
·  Ingyenes volt a kórház, iskola, felsőoktatás, és még sok minden más. Támogatták a fiatalokat, a lakásépítéseket kedvezményes OTP és vállalati kölcsönök folyósításával.
·  Volt anyagi, erkölcsi, társadalmi elismerés. Érdemes volt élni, jól dolgozni.
·  Budapesten felépítették a háborúban lerombolt mind a 7 hidat. A fővárosban 27 km-nyi metróvonal is épült, ezenkívül megújult a földalatti, a fogaskerekű vasút. Minden közlekedési ágazatban megújították a járműparkot, amelyek többségét a mai napig használják. Így megújult a vasút, a Volán, és a vidéki (és fővárosi) közlekedési cégek járműparkja is.
·  A fővárosban felépült többek között a Sugár üzletközpont, a Budapest Sportcsarnok, a Népstadion, a kongresszusi központ, Komjádi uszoda, a Skála áruházak, amik a maguk idejében modernek és korszakalkotók voltak, a Hilton, az Átrium-Hyatt, a Forum, a Novotel, és a Duna Intercontinental szállodák, a BNV, a Domus áruház, több alul-, és felüljáró. Közúti csomópontok. Ferihegyi reptér…
·  396 km-nyi autópálya épült. Az utak és vasúti pályák karbantartására több pénz jutott.
A fejlődést és az elvégzett munka sikerét pedig a nép aratta le, azaz mi, magyarok! S ezeket a dolgokat – amelyek egy része ma is megvan – letagadni nem lehet. Olyan pedig nincs, hogy egyfelől elismerjük, hogy a szocializmus mennyit tett hazánkért, ugyanakkor szidjuk is. A kettő ellentmond egymásnak. A hatalmon lévők ezeket az éveket átkosnak nevezik. Ha az volt az átkos, akkor ma mi van? Átkos a tizediken! De nevezhetjük demokratikus diktatúrának is azt, amiben ma élünk.
A szocialista rendszerek nem voltak olyan rosszak, mint ahogyan azt ma próbálják belénk sulykolni. Bizonyítja ezt az, miszerint a volt szocialista országokban – így Magyarországon is – pár éve felmérést végeztek a lakosság körében erről. Az esetek többségében – hazánkban is – a válaszadók 40-52 %-a azt mondta, hogy jobb volt a szocialista rendszer, mint a jelenlegi. Okként pedig a teljes foglalkoztatottságot, a lét- és vagyonbiztonságot, és a békére való törekvés politikáját jelölték meg.
Elgondolkodtató az a tény is, hogy a kommunista pártok egyre több országban jutnak be a Parlamentbe, mégpedig úgy, hogy az emberek rájuk szavaznak (Pl. Csehország, Szlovákia). De olyan országokban is bejutottak, ahol sosem volt szocializmus (Görögország). Itt van tehát az ideje, hogy Magyarországon is érvényre és hatalomra juttassuk az ország és a lakosság érdekeit valóságosan képviselő pártot, a Munkáspártot!
Egy biztos, régen több embernek volt jó, kevésnek rossz, ma pont fordítva van: több embernek rossz, s kevésnek jó. Jó ez nekünk? Ugye nem? Kérdezhetik, hogy mi a megoldás, s hogy van-e még megoldás? Van-e kiút ebből a káoszból és fertőből, amiben ma élünk? Nos, van! Örömmel közölhetem Önökkel, hogy Kádár János szellemisége, pártja ma is él! A neve: Munkáspárt! Mi vagyunk  Kádár János szellemiségének és munkájának, illetve emlékének jogos örökösei, folytatói. S nem az MSZP, mint ahogyan azt sokan hiszik!
A MSZP egy ügyes névváltoztatással csak a régi MSZMP vagyonát örökölte, de valójában teljes mértékben nyugatbarát, tőkés politikát folytat, ezt be is bizonyította 12 évig tartó, különböző kormányzati ciklusaiban. S egyvalamit lopott még el: a vörös színt. Jó, ha tudják, de az MSZP (szövetségben az SZDSZ-szel) verte nagydobra a legnagyobb részt az állami vagyonból! Mi, munkáspártiak mindig is a kisemberek, a munkások, dolgozók pártján álltunk. Mert munkások most is vannak: a villanyszerelő, a pék, a buszsofőr, a Tesco-pénztáros, avagy az árufeltöltő, de még a nővérke a kórházban is munkás, s a sort hosszan lehetnek folytatni. Persze ma már a munkás helyett a dolgozó, a munkavállaló név a trendi, de a lényegen ez nem változtat.
Meg lehet nézni politikai felfogásunkat, szemléletünket mától egészen vissza megalakulásunkig: mi sosem fordítottunk köpönyeget, mi ma is azt mondjuk, mint negyedszázaddal ezelőtt. A múltból, a hibákból tanultunk, és nem a múltat akarjuk visszahozni! Ezt fontos hangsúlyozni. Mi újra egy gazdag, virágzó országot szeretnénk, amelyben boldogan élnek az emberek, s saját gazdaságunkat újból kiépítve feltárhatjuk a magyar emberekben szunnyadó erőt, tettvágyat s tehetséget.
A válságot megszorításokkal nem lehet leküzdeni, ez az út nem vezet máshová, csak még mélyebb nyomorba. Ma már láthatjuk, sem a vadkapitalizmus – ami kiépült hazánkban –, sem az EU-csatlakozás nem hozta meg azt a jólétet és társadalmi, gazdasági felemelkedést, amelyre oly régóta várunk és várunk és várunk… Az EU minket nem szövetségesként kezel, hanem mint gyarmatot. A nyugat sohasem barát, csak barátkozó jellegű, valójában egy alattomos és nagyon veszélyes fenevad. A 80-as évek végén a nyugatnak gyarmat, új piacok kellettek, s sikerült is megszereznie, ma sem kezel minket másképpen.
Az országos termelőeszközök feladásával és privatizálásával pedig teljesen kiszolgáltatottak lettünk. Ma a kormányok és politikusok csak bábok és persze hazaárulók is, hiszen nem saját hazájukat képviselik, hanem az EU-t és az IMF-et. Rajtunk semmiféle hitel nem segít. Ma a bankok és multik korlátlanul és büntetlenül vihetik ki és viszik is a forintmilliárdokat az országból, s tehetik, mert a mindenkori kormány őket támogatja!
Csak álljon itt egy rövid kimutatás arról, mennyi pénzt is vittek ki a bankok és a multik az országból 2010 és 2011-ben:
Ennek egyszer s mindenkorra véget kell vetni! De hogyan? – kérdezhetik Önök.
Nos, nem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen. Egyik hatalmon/parlamentben lévő pártnak sem szabad hinni többé! Mindegyik bebizonyította alkalmatlanságát, és az, hogy ellenzékben mit mondanak, semmit sem jelent, mint kiderült. Ha elegük van ebből a kizsákmányoló, hazug, torz, korcs rendszerből, akkor jöjjenek a Munkáspárthoz! Jövőbeli elképzeléseinket füzeteinkben és az interneten is elolvashatják. Mi egy új közösségi társadalmat szeretnénk létrehozni, szemben a többi párt éppen aktuális, választásokhoz közeledvén hamis, hazug elképzeléseivel szemben. S tudjuk, meg tudjuk csinálni! Önökkel, magyar emberekkel együtt! Magyarországért, a hazánkért!
Mert ma ez az ország ott tart, mint 1945-ben: le van rombolva és ki van fosztva. Ma már nem kellenek koncentrációs táborok, ma már paragrafusokkal, törvényekkel is lehet ölni, nem is akárhogyan! Elég ha annyit említek, hogy pl. kórházak bezárásával… Nem a trianoni meg a Horthy-kultusz feltámasztásában kell gondolkodni, mert vannak ilyen nézetek is. A történelemből tudjuk, hogy a Horthy-rendszer mit tett hazánkkal. Nagyon súlyos hiba és bűn egy olyan rendszer előnyeit és egy olyan ember pozitív tulajdonságait hangoztatni, akinek nevéhez csak bűnök és áldozatok tapadnak.
Nem véletlen, hogy azokra az esztendőkre a még ma élők sem szívesen emlékeznek vissza. Horthy idejében a 3 millió koldus országa voltunk. Horthy, majd Szálasi pribékjei, nyilasai pedig nemcsak a kommunistákat üldözték és végezték ki, hanem a tisztességes emberek egy részét is, s minden olyan elemet, amely ellen mert szegülni. A Horthy-rendszer volt az, amely nyíltan állást foglalt a fasizmus mellett, amely zsidótörvényeket hozott, és amely bevitte országunkat a II. világháborúba.
A végeredmény ismert: hazánkat porig rombolták, tetemes veszteségeket szenvedett a nemzet, mind anyagi, mint emberi értelemben. Mindent elölről kellett kezdeni. Sajnos most is hasonló helyzetben vagyunk. Tényleg meg akarjuk várni ismét a teljes pusztulást, mert abba az irányba haladunk.
Az, hogy ki miben és ki kinek hisz, az természetesen mindenki magán- és szívügye. Mi, munkáspártiak most csak felhívjuk a figyelmet arra, amit már évek óta hallani akarnak. Mi most a magyar embereket, a családokat és a magyar hazát akarjuk megmenteni. Eldönthetik, hogy velünk tartanak-e vagy sem. Természetesen lehet szavazni az eddigi pártok bármelyikére is, de aki azt hiszi, hogy attól változni fog bármi is, az téved. De ha rájuk szavaz, és utána nem történik érdemleges változás, csak saját magát hibáztassa, hogy megint bedőlt a hazug szólamoknak (s bekapta a birkacucliztatót). Utána magának panaszkodjon, hogy sorsa még rosszabb lett! Mert jobb nem lesz, akármit is ígérnek.
Fontos és figyelembe kell venni nekünk és Önöknek is, hogy a tőkés pártok mindent meg fognak tenni a lejáratásunkra és ellehetetlenítésünkre, pont azért, mert tudják, igazat mondunk. S félnek a változástól, mert tudják, akkor keményen el lesznek számoltatva azok, aki a rendszerváltásban részt vettek, és azt véghez is vitték, külön kiemelve azokat, akik az országot ellopták, illetve a nyugati tőke kezére játszották át. Félnek, mert ez nem olyan elszámoltatás lesz, mint amilyen a Fideszé volt, ahol csak az álláshalmozó porondmesterek váltották egymást.
Tehát ne higgyünk a tőkés pártoknak, egyiknek sem! Saját magunk, gyermekeink és unokáink, illetve az ország jövője érdekében. Ezeknek a pártoknak volt 25 évük arra, hogy bizonyíthassanak, bizonyítottak is – csak éppen negatívan. Eljátszották az emberek, a magyar nép bizalmát, s aki továbbra is hisz nekik, az megérdemli rossz sorsát. Tehát lehet választani: új rendszer, új alapokon, közösségi társadalom, avagy EU-s áldemokráciás nyomor.
Most lehet mondani, hogy a Munkáspárt kis párt, s nem jut be a parlamentbe. Persze, de minden pártot az emberek tesznek naggyá! Lehet csatlakozni hozzánk, mert mi tenni akarunk a honért és magyar emberekért, s nemcsak szóban, mint a többi párt. Minden párt elindult valahonnét, s ne felejtsék el: a leghosszabb út is egy lépéssel kezdődik!
Nem szabad hinni, sem a jobboldali, sem a baloldali médiának, pártoknak, mert azok csak az uszítást, a demagóg hülyeségeiket próbálják az emberekre ráerőltetni! Azt magyarázzák be az embereknek, hogy csak a két nagy párt létezik: Fidesz és MSZP, más nem!!
Lehet választani a rossz és a még rosszabb között! Jó nincs? A magyar ember jót nem érdemel? Válasszunk addig e két párt közül, míg Magyarországot végképp tönkreteszik?  Nem! Válasszuk a közösségi társadalmat!  A fejlődést, a nép békéjét és rendjét! A Munkáspártot! Itt van tehát az ideje, hogy Magyarországon is érvényre és hatalomra juttassuk az ország és a lakosság érdekeit valóságosan képviselő pártot, a Munkáspártot!
Írta és szerkesztette: Jakabfi Zsolt
A 60, 70, 80-as évek nagy igazságai közül néhány:
Mi még csapból ittuk a vizet, azt se tudtuk, mi az a ásványvíz. A Szobi szörp pedig egyenesen isteni volt.
Mi nem unatkoztunk, ha volt rá alkalom, kimentünk játszani. Egész nap kinn voltunk, hogy hol, az a mi titkunk marad. Nem volt mobil, nem volt semmi. Estére otthon voltunk, és kész!
Ha elestünk, eltört valamelyik végtagunk, kék-zöld foltjaink lettek, nem történt semmi baj, mi voltunk a hibásak!
Étkezési szokásainktól S. Norbi mércéjével halálos dózist kaptunk. Ettük a zsíros kenyeret, a kolbászt, a különböző édességeket. Mégsem voltunk kövérek, mert mindig kint voltunk, és mozogtunk.
A kakaó nem tartalmazott A, B, C, D vitaminokat, viszont Bedeconak hívták, és finom volt!
Mi nem DVD-n, videón, számítógépen, interneten nevelkedtünk, mert nem is volt!
Viszont voltak barátaink, akikkel kártyázni, csavarogni, vagy bármi mást lehetett csinálni.
Az autók hátsó ülésen nem volt biztonsági öv, elöl nem volt légzsák meg ilyenek. Nem voltak biztonsági zárak a gyógyszereken, a vegyszeres üvegeken. És mégis itt vagyunk!
A biciklin sem használtunk térd- és könyökvédőt, elestünk, hát máskor vigyáztunk!
Szabadok voltunk, voltak jó és voltak rossz napjaink Nem voltunk depressziósok. Több jó napunk volt, mint rossz. Voltak kötelességeink, pl. tanulás. Megtanultunk vele élni.
Nyáron derékig érő fűben, erdőkben játszottunk, szüleink nem tudták, hol vagyunk. Mégsem lettünk allergiásak, kiütésesek semmitől!
A szerelmet egyszerűen megéltük, és boldogan szaladtunk az utcán az első csók után. A szexet akkor, és ott csináltuk ahol lehetőség volt rá. Ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeket!
Az iskolában a tanár tisztelve volt, és ha nyakon vágott, mert rosszak voltunk, nem szúrtuk le, nem küldtük el melegebb éghajlatra, és nem pereltük be.
Ha megkaptuk a Trabantot, Wartburgot, vagy Zsigulit örültünk neki, és vigyáztunk rá, mert a miénk volt.
Bármikor bekopoghattunk a barátainkhoz! Nem vittek, és hoztak minket az iskolából a szüleink kocsin!
Mindenünk csak volt, megosztottuk a többivel! És nem nyafogtunk, hogy az enyém…
Nem voltak éjjel-nappal nyitva tartó üzletek és benzinkutak, mégis mindenünk megvolt.
Ismertük a törvényt, és ha vétettünk, szüleink nem álltak mellénk! Megtanítottak úgy élni, hogy tudtuk, mi az a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük e szavak mélységét. Ezek voltunk mi.
Ezek voltunk mi! Egy letűnt kornak a „hősei”, amelyen a mostani fiatalság értetlenül mosolyog.
Kérdés: Hogy tudtuk ezt túlélni? Hogy lettünk azzá, amik vagyunk? Azt mondják unalmas volt? Nem, jó volt! És ide kívánkozik egy utolsó sor is:
BOLDOGOK VOLTUNK!!!!!!!
***

Kivonat Magyarország hivatalos statisztikáiból


Magyarország népessége:
1989-ben: 10 millió 374 ezer fő; 2009-ben: 10 millió 016 ezer fő
Magyarország külső adóssága (bruttó):
1989-ben: 21 milliárd USD; 2009-ben: 225 milliárd USD
Nyilvántartott munkanélküliek száma:
1989-ben: mintegy 30 ezer fő; 2009-ben: mintegy 470 ezer fő
Létminimum alatt élők száma:
1989-ben: mintegy 900 ezer fő; 2009-ben: mintegy 3 millió 300 ezer fő
Hajléktalanok száma (becsült adat):
1989-ben: 5-10 ezer fő; 2009-ben: 50-70 ezer fő
Új építésű lakások száma:
1989-ben: 51 ezer 500 db; 2009-ben: 28 ezer 400 db
Házasságkötések száma:
1989-ben: mintegy 70 ezer; 2009-ben: mintegy 42 ezer
Válások száma:
1980-as évek: 1000 házasságkötésre 350 válás; 2000-es évek: 1000 házasságkötésre 590 válás
Élve születések száma:
1989-ben: mintegy 127 ezer; 2009-ben: mintegy 96 ezer
Házasságon kívül született gyermekek száma:
1980-as évek: minden nyolcadik gyermek született házasságon kívül
2000-es évek: minden harmadik gyermek született házasságon kívül
Összes bűncselekmények száma:
1989-ben: mintegy 225 ezer bűneset; 2009-ben: mintegy 410 ezer bűneset
Befejezésül még egy jelzésértékű számadat: Bogár László közgazdász professzor szerint, a jelenlegi átlagos 120-130 ezer forintos havi fizetés vásárlóértékét tekintve annyit ér, mint az 1978-as átlagos munkabér, vagyis 3600 forint...!  Hozzáteszem: Míg 1978-ban egy egyedül élő az átlagos keresetéből a lakása rezsijére 20 %-ot költött, addig ma ez 80 %!
A tények önmagukért beszélnek!

Blogarchívum