Vörös csillaggal a tőke szolgálatában

Vörös csillaggal a tőke szolgálatában

Megszólalt a Munkáspárt 2006. Nem tartják „szerencsésnek” a mi pártunk, a Munkáspárt névváltoztatását, mondván, hogy amíg ők „a törvénnyel szembe menve is felvállalják és kitűzik a munkásmozgalom szimbólumait”, mi, a Munkáspárt pedig meghajlunk az antikommunista hatalomnak, és „eldobjuk” a kommunista nevet.
A „kisebbik rossz” hamis elmélete
Ne vegye senki udvariatlanságnak, de a Munkáspárt 2006-nak semmi köze ahhoz, hogy mi pártunk neve. De nem is ez a lényeg! A Munkáspárt 2006 volt az, amely a 2004–2005-ös pártvita során elvetette nem csak a kommunista nevet, de a kommunista politikát is. Mi kényszerből adtuk fel a nevet, ők dalolva adták fel a lényegüket.
Elhitették önmagukkal, hogy a két polgári párt, a Fidesz és az MSZP közül az MSZP a „kisebbik rossz”, s ezért az MSZP-vel együtt kell működni azért, hogy a Fidesz ne kerüljön hatalomra. Nehéz megmondani, hogy milyen alapon nevezték „kisebb rossznak” azt a pártot, amelynek kormányai az MDF-t és a Fideszt messze lepipálva árusították ki a magyar gazdaságot. Arról a tényről nem is beszélve, hogy az MSZP 12 éve alatt vált alapvető társadalmi konfliktussá a gazdagok és a szegények közötti különbség, és lett súlyos, máig le nem küzdött gonddá a korrupció. Ráadásul az MSZP-kormányok egy jottányival sem voltak kevésbé kommunista ellenesek, mint az MDF vagy a Fidesz. A vörös csillagot a szocliberális hatalom sem adta vissza, s speciel a parlamenti bejutási küszöböt is ők emelték 4 százalékról 5 százalékra.
Antifasiszta egységfront a tőke megmentéséért?
A Munkáspárt 2006 máig azt vallja, hogy Magyarországon fasiszta veszély van, és ennek érdekében „antifasiszta összefogásra” van szükség. Kivel is? Ugyanazzal az MSZP-vel és hozzájuk hasonló szervezetekkel.
Mi a valóság? Magyarországon van antiszemitizmus. Sajnos, van. Mindig is volt, hiszen Franciaország után az EU-ban Magyarországon él a legnagyobb zsidóközösség. A jelenlegi válságos helyzetben azonban a probléma kiéleződött. Az emberek magyarázni igyekeznek nyomorukat. És, sajnálatosan vannak olyanok, akik a zsidóságot teszik felelőssé. A magyarországi zsidóságot azonban nem üldözik, nem írják őket össze, nincsenek zsidóellenes törvények. A jelenlegi magyar kormánynak sok bűne van, de nem lehet őket antiszemitizmussal vádolni.
Valójában másról van szó. A szocliberális erőknek nem érdekük a kapitalizmus ellen küzdeni. Ők nem akarnak osztályharcot látni a pesti utcákon. A zsidóság fenyegetettségéről, a fasiszta veszélyről szóló nyilatkozatok a szocialista-liberális erők fegyvertárának részei. Így akarják a dolgozók figyelmét a tőkeellenes osztályharcról elvonni és az antifasiszta harc és a demokrácia védelmének jelszavával egy táborba tömöríteni őket.
Összefogás a demokráciáért? Milyen demokráciáért?
Fogjunk össze a demokráciáért! - hirdeti a Munkáspárt 2006 hasonszőrű társaival együtt. Rendben, küzdjünk a demokráciáért! De miről is van szó? Amikor a demokrácia korlátozásáról beszélünk, meg kell különböztetni két dolgot. Az egyik, amikor a tőkésosztály korlátozza a dolgozó tömegek jogait a kapitalizmus megvédése, a tömegek elnyomása érdekében. A másik, amikor a tőkésosztály egyik csoportja a hatalom megtartása érdekében korlátozza a másik tőkéscsoport demokratikus jogait.
A kettő nem ugyanaz. A szocialista-liberális erők a saját jogaik védelmét tekintik a demokrácia védelmének, és e zászló alá akarják becsábítani azokat is, akiket a tőke 1990 óta nem enged be a parlamentbe, nem enged a médiába. Vajon a szocialisták és liberális barátaik hányszor emelték fel szavukat a vörös csillag betiltása ellen? Vagy mondjuk, a magyar zsidószervezetek hányszor tiltakoztak a kommunisták üldözése ellen?
A Munkáspárt 2006 máig vallja, hogy a Munkáspárt „jobbra ment”, és ez volt a szakítás oka is. Ez az érv legfeljebb arra jó, hogy tagjaikat kevésbé furdalja a lelkiismeretük rossz és káros döntésük miatt. Ahhoz ugyanis nem férhet kétség, hogy Vajnai és társai 2005–2006-ban a pártszakadással kárt okoztak a kommunista mozgalomnak, a magyar dolgozóknak. Megakadályozták ugyanis, hogy a Munkáspárt teljes erővel a 2006-os választásra készüljön, kihasználja a Gyurcsány-kormány ellenes hangulatot, és bekerüljön a parlamentbe. A pártunkat nem tudták szétverni, de meggyengítették.
Európának közösségi társadalomra van szüksége
„Az MKMP jobboldalra nyitása során elvetette az Európai Baloldali Párt küzdelmét a Szociális Európáért, és a történelmi helyzetet figyelmen kívül hagyva az Unióból való kilépést szorgalmazza.” – mondja a Munkáspárt 2006. Nos, mi valóban kiléptünk az Európai Baloldali Pártból. Miért? Azért, mert rájöttünk, hogy ez a szervezet csak arra való, hogy a dolgozó tömegek harcát az európai nagytőke érdekeinek megfelelő irányokban befolyásolja. Ezért is vannak szent tehenek. Az Európai Uniót például nem illik támadni. De mi, a Munkáspárt támadjuk. Az EU ugyanis az európai nagytőke szervezete. Nem a dolgozó tömegek érdekeit szolgálja, hanem a tőkéjét. A „Szociális Európa” – ha egyáltalán megvalósulna, semmi más nem lenne, mint a tőke ideiglenes engedménye. Amikor az európai kapitalizmus súlyos válságban van, amikor az EU további léte is kérdés, akkor a kommunisták feladata nem az, hogy elfogadják a tőkések engedményét, hanem az, hogy következetesen segítsék, és végig vigyék a tömegek harcát. A kommunisták ideálja nem a „Szociális Európa”, hanem a közösségi társadalom és népek európai összefogása.
Egyébként a mai válságban a „Szociális Európa” nem több mint blöff. A legutóbbi svédországi események is azt jelzik, hogy az egykor a szociális béke példájának tekintett Svédországban sem mennek jól a dolgok. A svéd nagytőke a csökkenő profitjából nem kívánja fizetni a bevándorlók jólétét. Mint ahogyan a gazdag EU sem akarja fizetni a kelet-európai nyomor enyhítését, vagy mondjuk, a cigányok helyzetének gyökeres javítását.
A „Szociális Európa” nem változtatja meg a liberális gazdaságpolitikát, amely azt mondja, hogy a piac mindent elrendez. Látjuk, hogy ez hova vezet. Tömegessé válik a munkanélküliség. Leszakadnak a középosztályok is. Fizetünk az egészségügyért, az oktatásért.
Nyilvánvaló, hogy Európának változásra van szüksége. A kommunista erők, a Munkáspárt, a Portugál KP, a Görög KP és sokan mások az EU-ban, nem az EU megmentésében látják a jövőt, hanem egy új, dolgozói alternatíva, a közösségi társadalom felvázolásában.
Természetesen van más alternatíva is. Az EU-államok a terrorizmus elleni harcra hivatkozva tovább korlátozhatják az emberek jogait. Erre biztatott Obama múlt heti beszédében. Az európai versenyképesség biztosítására hivatkozva tovább lehet szűkíteni a dolgozó jogait, tiltani lehet a sztrájkot, ahogyan például Magyarországon is történik. Európa megmentésére hivatkozva egységes pénzügyi irányítást lehet bevezetni, magyarán mindent alárendelni a német tőkének.
Ez ellen nem úgy lehet harcolni, hogy összeállunk a tőkések szociáldemokrata részével, ahogyan ezt a Munkáspárt 2006 és európai barátaik teszik. Nem álltathatjuk magunkat azzal sem, hogy a szociáldemokratáknál csak a vezetés rossz, a tagság viszont „hasznos munkát” végez. Az elmúlt 23 évben egyetlen példát sem találni arra, hogy a „hasznos munkát” végző egyszerű MSZP-tagok megváltoztatták volna pártjuk politikáját.
Más irányokra van szükség! A Munkáspárt az emberekkel, a dolgozókkal fog össze. Azokkal a társadalmi szervezetekkel, vagy akár egyénekkel is, amelyek, és akik az emberek valóságos gondjait fejezik ki, legyen az a szegénység, az eladósodás, a kilakoltatás, a jogsérelmek.
A Munkáspárt 2006 abban hitben él, hogy Magyarországon csak két választás van: vagy az MSZP és társai, vagy a Fidesz. Nem csak hisznek ebben, de erre építik politikájukat is. Ezzel azokat segítik, akik feledtetni akarják a szocialisták megbocsáthatatlan bűneit a rendszerváltásban, az állami vagyon privatizálásában, a magyar baloldal szétverésében. Az embereket arra akarják rábírni, hogy az egyik tőkés helyett válasszák a másik tőkést, mert akkor az urak asztaláról esetleg több morzsa fog nekik jutni. Arra biztatják őket, hogy fogadjuk csak el az EU-t, függetlenül attól, hogy semmi jót nem adott a magyar dolgozóknak. Ez a felfogás a munkásosztály, a dolgozók érdekeinek elárulása.
A morzsákkal nem lehet megelégedni
Mi ellenben azt mondjuk, hogy a morzsákkal nem lehet megelégedni. Kényszeríteni kell a tőkéseket arra, hogy a profitjukból mind többet adjanak a dolgozóknak. Kényszeríteni arra, hogy korlátozzák politikai hatalmukat is. Tudjuk, hogy ezt nem kapjuk, nem kaphatjuk ajándékba sem a tőkés kormányoktól, sem az EU-tól. Ez nem megy másként, mint harccal, a tőkések elleni küzdelemmel. Ahogyan például az elmúlt héten Lisszabon utcáin is történt. Következetesen meg kell mutatni a dolgozóknak, hogy a tőke korlátozása csak az első lépés. Az ő gondjaikra csak a kapitalizmus legyőzése, a közösségi társadalom megteremtése ad választ. Miért? Azért, mert a tőkés a társadalom a pénzről szól, és az ilyen csak a gazdagoknak jó. A közösségi társadalomban a lényeg az ember, és nem a pénz. Ezért jó a dolgozói tömegeknek.
A Munkáspárt nem hajolt meg a tőke előtt. Mi a nevünket változtattuk meg, a lényegünket viszont megőriztük. A Munkáspárt 2006 meghajolt a tőke előtt. Vörös csillaggal a mellükön tesznek szolgálatot a tőkések szociáldemokrata-liberális részének, s nem veszik észre, hogy ezzel általában is a tőkét segítik, és a dolgozóknak okoznak kárt.

Jászkun Munkás, 2013. június

Az igazsághoz tartozik

Némelyek azt kifogásolják, hogy „a múlt rátelepedett a jelenre”, s hogy eközben mind többen válnak az előző társadalmi rendszer foglyaivá. Megértem a szemellenzős aggodalmaskodókat. Mert hát mi tagadás, mostanság tényleg sokat gondolunk a múltra. De mit tehetnénk mi, a múlttal szimpatizáló jövő nélküliek egyebet, minthogy aktuális szorongásaink és karcsúsító létbizonytalanságunk közepette a visszaemlékezés nyújtotta élményeinkkel igyekszünk vigasztalódni. Mit tegyünk, ha a kenyérgondok sárbahúzása közepette némi örömre, viszonylag nyugodt életre csak gondolatban, s csakis a múltidézéssel adódik lehetőségünk. S a hatalom figyelmeztetése, mind indulatosabb követelőzése ellenére sem vagyunk képesek szabadulni a gondolattól, mennyivel jobb volt nekünk és családunknak a korábbi mérsékelt, de biztonságot nyújtó evilági lét. A létbeli biztonság, amit a mostani – már kegyelmes – urak unos-untalan becsmérelnek, „egyenszegénységgel” azonosítanak, s melyet előszeretettel igyekeznek a magyarsággal megtagadtatni.

De hát mit tegyünk, ha nem vett rajtunk erőt a fránya amnézia? Ha képtelenek vagyunk feledni, hogy az előző politikai érában a mostaninál sokkal jobban, nyugodtabban, s főleg emberibben éltünk és alkottunk, mégpedig a mostani urak helyett is. miféle mai teendőkről vonná el a figyelmünket a múlt gyakori fölidézése? Tán vannak, akik feledték volna, hogy manapság mind többen maradnak munka nélkül, mind többeket fenyeget az éhínség réme? Egyáltalán hol lelhetők fel ma a megoldásra váró dolgok? Csak nem a guberálgatást vélhetjük elvégzendő teendőnek?

Persze a hatalom birtoklóinak, a törvényhozás és a legfelsőbb végrehajtó szerv milliókat bezsebelő tagjainak érthető az optimista holnapképe. Hiszen, ha óhajtják, akár több jövedelemforrásuk is lehet egy időben, melyek anyagi hasznait jobbára munka nélkül húzzák. Érthető, ha ezeknek az uraknak nincs okuk múltidézésre, hiszen az intézményesített dőzsölés való jogot a rendszerváltással vindikálták maguknak.

Miért lenne tehát meglepő, hogy a múlt rendszert – melyre a jelenkori nyomorgás közepette nosztalgiával emlékeznek vissza milliók – a hatalmi elit tagjai történelmi tévedésnek minősítik. Mégpedig annak ellenére, hogy a jelenlegi rendszerről igen rövid idő alatt bebizonyosodott kíméletlen emberellenessége. No meg jövőellenessége is azzal, hogy állampolgárainak számottevő hányadát mélyszegénységbe juttatta, s perspektívátlanításával a fölöslegessé válás tudatát oltotta beléjük.

Dr. Südi Bertalan

Kommunista vagyok

Vörös zászló alatt hullott piros vérem

De a zászlót továbbvitték fiam és testvérem

Nem féltünk. Bátran mentünk a csatába

Velünk volt a zászló, az eszme igazsága

Az eszme, mely kinőtt a gyárak füstjéből

Az álmatlan proletár álmodó lelkéből

Hogy lesz még haza, melyért érdemes meghalni,

Hisz életnek ezt már úgysem lehet hinni

És mentünk előre! Egy csillag vezérelt.

Vörös volt, lángoló, mint a Nap, ha felkelt

Minket golyózápor a földre terített,

De azt a csillagot megölni nem lehet.

És fiaink, akik hűen követik ezt a csillagot,

Büszkén vallják majd, hogy kommunista vagyok!

Révész István

Nem értem a korosztályom egy részét

A politikai elit egyre inkább a Horthy Miklós által fémjelzett kapitalista rendszert igyekszik visszahozni. Az én korosztályom egy része közömbös, tudomásul veszi, és hallgat. Mi a Horthy-rendszerben gyerekek voltunk, de szüleimtől, nagyszüleimtől hallottuk, hogy milyen embertelen volt akkor a szegény ember élete. Nyomor, nélkülözés és megalázás. Én még emlékszem az emberpiacra, ahol gazduramék válogattak, hogy ki mehet hozzájuk napszámra.

Két konkrét történettel szemléltetem azt a rendszert: az előszállási nagybirtokon közös konyhás cselédlakásokban élők 40 pengő kommenciót kaptak. Teljes volt a jogtalanság és a kiszolgáltatottság. Hajnali kettőkor kezdődött a munka. A dolgozó ember esze csak arra szolgálhatott, hogy ne menjenek a fának, és ha esett az eső, az eresz alá álljon.

Juhász Ferenc 1941-ben írta:

„Mint cséplőmunkás én is ott voltam. Nagykarácsonypusztán napi 3-5 kg búzáért vágtuk a kendert. Az étkezésünk a megromlott gabonából való kenyér, mely dohos és gombás volt. Ezen kívül bab. Ha megdöglött valami állat, akkor kaptunk húst is, de ezt külön meg kellett fizetni.2

Ma a politikai elit ezt a módszert sírja vissza, miközben szidja a szocialista társadalmat. Maguknak és talpnyalóiknak jólétet biztosítanak. Napjainkban vannak olyanok, akik elfelejtik, hogy szüleik, nagyszüleik cselédek voltak. Elfelejtik, hogy a megaláztatásból, a nyomorból 1945 tavaszán a szovjet hadsereg szabadította fel őket, és hozta számukra a felemelkedést, a megbecsülést, a jobb életet. Jó volna, ha a magyar nép felébredne Csipkerózsika-álmából, és felismerné, hogy csak a közösségi társadalom hozhat jobb létet és emberi megbecsülést.

Horváth Sándor

Az „eltűnt” munkásosztály nyomában

A polgári teoretikusok manapság előszeretettel írnak a munkásosztály eltűnéséről. Hivatkoznak az ipar modernizálására, a robottechnikára, az automatizált termelésre, a munkásosztály kulturáltságának, életminőségének pozitív megváltozására – a XIX. századhoz viszonyítva. A munkásosztály természetesen nem tűnt el, de kétségtelen, hogy átalakult. (Százegynéhány év alatt a burzsoázia is sokat változott, bár társadalmi állása, mint a munkásosztály esetében – a lényeget tekintve – változatlan.) Ezzel azt akarják elérni, hogy a tőkés rend két alapvető osztálya közötti harc megszűntét „igazolják”, megideologizálják. Axióma: ha nincs proletariátus, nincs kapitalizmus sem. Mint ahogy tőkések nélkül sincs kapitalizmus. E két alapvető osztály viszonylata adja a tőkés rend lényegét és meghatározottságát.

Képtelenség, hogy a magántulajdonra épülő modern ipari társadalomban az egykori munkásosztály integrálódott a „középosztályba”. (A „középosztály” tudományos definíciójával még adós a polgári oldal.) Ennek az elméletnek a képviselői ezt a mai fejlődés egyetemes jelenségének tekintik. A proletariátus nem tűnt el! A munkásosztály, mely az eredeti tőkefelhalmozás folyamatában jött létre, az az alapvető szociális csoportja a kapitalizmusnak, melynek tagjai személyükben jogilag szabadok ugyan, de szabadok (megfosztottak) a termelőeszközöktől is. nincs tehát egyebük, mint a munkaerejük, melyet munkabér fejében a tőkés rendelkezésére bocsátanak, miáltal értéktöbbletet termelnek a tőkések számára. A globális tőke befektetéseivel tehát nem csak munkaalkalmat teremtenek!

A korszerű nagyiparban a robotok, automaták mellett serénykednek az overálosok, az olajos kezűek. Kik ők, hanem proletárok? Kik dolgoznak az autógyárakban, a textilüzemekben, a bányákban, az építkezéseken? És az agrárproletárok? Kétségtelen, megfogyatkoztak a chaplini idők robotosai, mert a technikai haladás megváltoztatta a munka jellegét, feleslegessé téve a nagyipari munkásság egy részét. A proletariátus nem jelentéktelen hányada átkerült a tercier szektorba (kereskedelmi eladók, pincérek, postások, portások, takarítók, szállítómunkások, hivatalsegédek, mozdonyvezetők kalauzok stb.), ám ezek is eladják a munkaerejüket, mert nem rendelkeznek termelési eszközökkel. A nagyipari munkásság „megfogyatkozása” ellenére a szocialista forradalom osztály- és társadalmi bázisa. Jó szövetségi politika mellett tudja csak szerepét realizálni. Helyhiány miatt szándékosan nem foglalkozom a tanítókkal, banktisztviselőkkel, üzemi mérnökökkel (fehérgallérosok), bár ők is a tágabb értelemben vett munkásosztályhoz tartoznak, a munkamegosztásban betöltött szerepük, a megtermelt javak elosztásának módja alapján. (Lásd a Kommunista Párt Kiáltványát.)

És hová soroljuk az ideiglenesen vagy tartósan munkanélkülivé vált egykori dolgozókat, a „tartalékhadsereg” tagjait? A pauperizmus olyan méreteket ölt, hogy lassan a Mária Valéria telepek országa leszünk. A nagyipari munkásság száma valóban megfogyatkozott a kisipari dolgozók és a tercier szektor javára (a verseny miatt deklasszálódó kisiparos is proletarizálódik), s az is kétségtelen, hogy szervezésük, mozgósításuk nehezebb, mint a nagyipari dolgozók esetében. Ám a kommunikációs forradalom (televízió, internet, telefax, e-mail) áthidalja a nehézségeket. A kapitalizmus kitermeli a maga sírásóit.

A rendszerváltás szétrombolta és kiárusította a szocialista ipart, hátrányos megkülönböztetést alkalmazott a kommunistákkal szemben. Következésképpen atomizálódott a munkásosztály, mely visszasüllyedt a tudatosság állapotából az ösztönösség állapotába, az önmagáért való osztály helyzetéből az önmagában való osztály helyzetébe. Nem lebecsülendő a polgárság ideológiai hatása sem. Akkor kerülhet napirendre a szocialista revolúció, ha a forradalmi helyzet mellett létrejönnek a szocialista forradalom szubjektív feltételei (kommunista párt, forradalmi proletariátus stb.) is. Ennek figyelmen kívül hagyása kalandorság lenne.

Hegedűs Sándor

Túl az ezrediken

Nincs olyan politikai kérdés, mely ne érintené meg Dudás Györgyöt, s nincs olyan kérdés, melyre ne találná meg a választ. Sorszámozott glosszáit egyszerűen „Szilánkok”-nak nevezi, s nagy örömünkre szolgál, hogy közreadja, szám szerint több mint ezret. Objektív okfejtései idegenek a materialista szemléletet mellőző polgári médiától, ezért ott soha nem fogjuk olvasni okos gondolatait. Ezért is biztatjuk Gyuri barátunkat töretlen lelkesedésre, további írásaihoz jó egészséget kívánunk! Érdekességként szemelvényeket ragadok ki egy korábbi „Szilánkok”-ból, mely válaszul szolgál a polgári propaganda Szovjetuniót ócsárló szitkozódásaira.

„Mivel az utóbbi időben a sokévi átlagnál többet olvasok, az orosz nép történelméből is sok mindent megtudok. Például Lenin apai nagyapja is jobbágy volt. 1861-ben szabadította fel magát. Az önkényuralom alatt kegyetlenül bántak a néppel. Minden szinten korrupció volt. A cár atyuskák állandóan háborúztak, nem számított az emberi élet. 1905-ben véget ért a japán-orosz háború, Port Arthurnál a japánok bekerítették az orosz csapatokat. Tél volt. Éheztek, fáztak mindenük elfogyott. Kénytelenek voltak feladni. Ezután tudták meg, hogy egy mindennel megrakott hatalmas szerelvény félre volt állítva a szibériai vasúton, amit nekik szántak. Aki olvasta a Port Arthur című könyvet, az tudja, hogy az orosz katonák tábornoka liberális volt, és kereskedett egy kínai csempésszel. Jött az első világháború, közben megalakultak a szovjetek, és Szovjet-Oroszország kilépett a háborúból.

1918-ban Breszt-Litovszkban a Trockij vezette delegáció aláírta a békeszerződést. Egymillió négyzetkilométernyi terület, Minszk és Kijev is a németek kezére került. (A területrabló békeszerződések végül Nyugat-Belorussziát és Nyugat-Ukrajnát 1921-ben Lengyelországhoz csatolták.)

Miközben dúlt a polgárháború, több mint egy tucat ország támadta meg a Szovjetuniót, mert a bolsevikokat mindenáron fel akarták számolni. És most jön az, amikor a világ először csodálkozik rá a szovjet katonákra. Nem értették, hogy a halálosan elfáradt és nélkülöző katonák miért harcolnak oly vakmerően és rendületlenül Lenin forradalmáért. Hát azért, mert megértették, hogy most a saját érdekükért küzdenek, és mert elegük van a megaláztatásokból.

A liberálisokkal és különösen Trockijjal igen sok problémája volt Leninnek is, mert mindannyian gyűlölték a kommunistákat és a szocializmust. Spanov Összeesküvők című könyvében olvastam, hogy amikor Trockij könyvét Hitler kezébe adta a kéme, mondván, hogy ez egy olyan szervezet vezetője – 50 országra terjed ki – akik gyűlölik a kommunistákat. Hitler felemelte a könyvet, és ezt mondta: ez kell nekünk, hozzák ide! Mindenkivel összefogunk, akik a gyűlölik a bolsevikokat! Amikor ezt Sztálin megtudta, az összes trockistát száműzette. Így kerültek ki a hadseregből is.

Azt is tudni kell, hogy 1928-ban még 5 millió faeke volt, de már gyártani kezdték a lánctalpasokat is, amin 5 eke volt, és el is boronálta, amit felszántott. Az új technikát azok kapták meg, akik a közös gazdálkodás útját választották. A liberális földbérlők nem akarták belátni, hogy az országot nem lehet a régi módon élelemmel ellátni. A szűzföldeket nem lehet faekével felszántani. Óriási ellenállásba kezdtek, velük tartott sok szegényparaszt is. akik a kolhozok ellen léptek fel, azokat száműzték Szibériába. Soha nem látott fejlődésnek indult a gépgyártás. Sztálin előrelátását dicséri, hogy a hatalmas gépgyárakat az Uralon túlra telepítette, ahová a németek nem juthattak el.

A két ötéves terv alatt olyan eredményeket értek el, hogy a nyugatiak is csodájára jártak. Megsokszorozták a termelést. Amikor egy amerikai főtiszt ellátogatott a szibériai gépgyárakba, és többek között meglátta a T–34-esek gyártási körülményeit, nem akart hinni a szemének.

Ha bárki kételkedne abban, amit itt leírtam, kérem, olvassa el Spanov könyvén kívül Sjersz-Kahn: A nagy összeesküvők és Jurij Korolkov: Szigorúan bizalmas című könyvét is. Ezekből meg fogja érteni, hogy hazugság minden, amit Sztálinról összehordtak a szocializmus ellenségei, a kommunisták gyűlölői. Ha Sztálin nem takarítja el az összes ellenállót, a Szovjetunió az agresszorok martaléka lett volna. 1918-ban az antant, 1939-ben Japán, 1940-ben Finnország, 1941-ben pedig Németország gyarmatává vált volna.

A Szovjetunió 1939. szeptember 17-én visszaszerezte az 1918-ban elrabolt Nyugat-Belorussziát és Nyugat-Ukrajnát. Itt felteszek egy kérdést. Mit kerestek ott azok a lengyel katonák, akiket állítólag a szovjetek végeztek ki, és miért nem a német határ közelében voltak? Hiba csúszott a számításba, mert sem a japánoknak, sem a finneknek, és nekik sem sikerült az, mire gondolok.”

Ezt mondja a sokadik sorszámú „Szilánk”-jában Dudás György.

Gondolatait közreadta: Sipos Sándor

Hol van a józan ész?

A Munkáspárt programját a nép könnyen megérti, mert az a szocializmus leghatékonyabb korszakát akarja megvalósítani. Kádár János és hűséges társai mindig jót akartak az országnak, a népnek. Az utóbbi években vezető pozíciókban voltak halálos ellenségei, akik minden lehetséges módon ártottak a szocializmusnak. Most tisztán látható, mi lett országunkból. Ez a nép akarata lett volna? Kinek jó ez? Ez kell nekünk. Jobb lenne a „harmonikus közösségi társadalom”, ahol mindenkinek van munkája, tisztességes megélhetése. A jelenlegi csak romlásba viszi az országot, ez csak azoknak ad lehetőséget a fejlődésre, akik maximálisan alávetik magukat, szinte szolgai módon, a kapitalisták akaratának.

Ma a parlamentben ott vannak a jobbikosok, akik a tüntetéseken úgy köszönnek: Adjon Isten – a válasz: Szebb jövőt. Igen, de kinek kívánja a szebb jövőt?

Mi úgy köszöntünk: Jó napot, elvtársak – a válasz: Erőt, egészséget.

Ma K. László ezt mondja: a cionisták és a bolsevikok veszélyt jelentenek. Magyarázat nincs. O. V. azt mondta, hogy a zsidók Isten ajándéka az országunknak. Most akkor mi az igazság? Erősen tiltakoznak a vörös csillag ellen, s minden olyan szó használata ellen, ami a szocializmusra emlékeztet.

Tudott dolog, hogy a vallás jegyében, a „Szent Inkvizíció” idején emberek tömegeit égették el elevenen, akik nem voltak hajlandók megtagadni a természet törvényeit. De azokat is, akikre ráfogták, hogy az ördög megszállottja, és az elégetésével közelebb kerülnek a mennyországhoz. Félelemben tartották az embereket, mint ahogy napjainkban is – valamivel másabb módszereket alkalmazva.

Dudás György

Rövid hírek

Május 11-én rendkívüli kongresszuson dönteni kellett arról, hogy a ma hatalmon lévő urak előtt félelmetesnek mondott „kommunista” szót mellőzzük pártunk megnevezéséből. Mint ahogyan a vörös csillag viselése is tiltott. A nevünk: Magyar Munkáspárt, rövidített nevünk: Munkáspárt.

A kongresszuson Vörös Lobogó jelvényt kapott Szilágyi Sándor, a szolnoki alapszervezet vezetőségi tagja. Gratulálunk!

Május 16-án Gyomaendrődön a Munkáspárt kezdeményezésére emléktáblát avattak az önkormányzat falán a cselédek, summások, mezőgazdasági proletárok tiszteletére.

Készülnek a kis vörös zászlók a július 6-án 10 órakor a Fiumei úti temetőben a Kádár János elvtárs sírjánál tartandó megemlékezésre.

Emlékezés Fekete Sándorra

Pótolhatatlan veszteség érte a Munkáspártot: hosszú, súlyos betegség után elhunyt FEKETE SÁNDOR elvtárs.

Fekete elvtárs elkötelezett, tudatos, hűséges tagja volt a pártnak. 2010-ben a szolnoki 4-es számú választókerületben volt a Munkáspárt országgyűlési képviselőjelöltje. A párt értékrendjének, célkitűzéseinek töretlen harcosa volt. Az utóbbi két évben betegsége súlyosbodott – a betegség ágyhoz kötötte – és már nem tudott részt venni az aktív munkában. Utolsó találkozásunknál is hitét, meggyőződését hangoztatta.

Emlékét kegyelettel, szeretettel megőrizzük!

Szolnoki alapszervezet

Búcsú Veres Gábortól

Búcsúzunk VERES GÁBOR-tól, aki 1945. január 1-től a Munkáspárt tagja volt – életének 85. évében, hosszantartó betegség után elhunyt. Tagja volt a MEASZ-nak és a veterán repülők klubjának. Hivatásos katona volt.

Martfűi alapszervezet