Jászkun Munkás, 2013. július

Kik a felelősek Trianonért?

A rendszerváltás óta Trianon egész évben örökzöld téma. A nemzeti elitnek mindenről az ország megcson­kítása jut eszébe. Főleg akkor erő­södik fel az irredenták hangja, amikor a szociális elégedetlenség egyre nö­vekvő veszélyt jelent a hatalom bitor­lóinak számára. Kimondatlanul át­veszik a horthysták nacionalista jelszavát, miszerint „Csonka Magyar­ország nem ország, egész Magyarország mennyország". Értsd alatta azt, hogy minden baj forrása Trianon, mert hazánk a párizsi békediktátum előtt tejben-vajban fürdő ország volt, középhatalom, mely mintegy 15 mil­lió nemzetiségi felett basáskodhatott, s kiélhette nacionalista gőgjét. Ma is sokan vannak, akik nosztalgiával gondolnak a dualizmus teremtette „békekorszakra", olyan illúziókat keltve, mintha a ferencjózsefi világ­ban idilli állapotok uralkodtak volna. Aki ismeri a huszadik század elejei helyzetet, tudja, szó sem volt isteni békéről. Nemcsak a parlament be­rendezését verték szét szolid hon­atyáink, de többször követtek el fegy­veres merényletet Tisza István, a „népszerűségében utolérhetetlen" miniszterelnök ellen, az utcai zavar­gások, munkabeszüntetések során éhes proletárok haraptak a fűbe, és parasztellenes sortüzek bolygatták fel falvainkat. Nyomortanyákon éltek a morbus hungaricus halálraítélt áldo­zatainak ezrei.

Ez az a békés időszak, amikor más­félmillió magyar „tántorgott" ki nyu­gatra, a jobb élet reményében. És akkor nem szóltam a nemzetiségek elégedetlenségéről, kettős elnyomá­sáról. Nem vitás, voltak olyan társa­dalmi osztályok, melyek megtalálták számításukat a kiegyezésszülte rezsimben. Sok példát lehetne felhozni annak bizonyítására, hogy nem a terület nagysága dönti el az adott ország lakosainak életminőségét. Az azonban kétségtelen, a trianoni ren­delkezések folytán igen sok arisztok­ratának birtoka „odaát” maradt, sok dzsentri veszítette el az elszakított részekben betöltött állását. Ez utób­biak voltak azok, akik hosszú ideig pályaudvarokon veszteglő marhavagonokban laktak, a legelemibb higiéniai feltételek nélkül.

Ki felel mind­ezért? Nem Károlyi Mihály, vagy a Tanácsköztársaság, ahogyan az egy­kori és a mai elit állítja. Felelősek a háborúspárti magyar uralkodó osz­tályok, a Tiszák és Wekerlék, a Weiss Manfrédek, akiknek a háború a ha­szon kiapadhatatlan forrását jelen­tette, felelős Horthy, az otrantói „hős", felelős a közös osztrák-magyar hadsereg, mely lelkesen tört a „kutya" Szerbiára, felelős a nép, mely szó nél­kül, sőt énekszóval masírozott a vágó­hídra. Felelősek a hátország rendjét őrző állami tisztviselők, karhatalmisták. És felelős az antant, mely mohón cincálta szét a legyőzötteket.

Mindazonáltal nem érthetünk egyet a revizionistákkal: immár kilencven­három év múltán nem lehet vissza­csinálni az első világháború követ­kezményeit. Akkor sem, ha a hazánkat sújtó intézkedések aránytalanul igaz­ságtalanok voltak. Nem lehet, mert azóta egy új Európa jött létre, új felállással, új, önálló nemzetekkel, melyeknek felszámolásával lehetne csak a Magyarországon ejtett sebeket orvosolni (Szlovákia, Horvátország). A régi sérelmeket nem lehet újakkal meggyógyítani. Gaudi Nagy Tamás, jobbikos képviselő a minap jelentette ki, hogy a trianoni kérdésbe nem szabad belenyugodni. Vagyis: napi­rendre kell tűzni a „történelmi” Magyarorság feltámasztását. Hogyan? Békés úton ez nem lehetséges, mert sem Horvátország, sem Szlovákia nem mondana le nemzeti szuvereni­tásáról a jobbikosok kedvéért. Marad a háború. Rossz rágondoni arra, mi­lyen haszonnal járna egy ilyen meg­oldási kísérlet hazánkra nézve. Csak remélni lehet, hogy Orbán Viktor erre az útra nem kíván lépni. A Jobbikról azonban minden rosszat el tudok képzelni. Nemcsak a mai magyar miniszterelnöknek, de Brüsszelnek is erélyesen tiltakoznia kellene az efféle felelőtlen kijelentések ellen. Gaudi szavainak azonban nem halljuk vissz­hangját.

Ez Vonáék értelmezhetik biztatás­ként is.

Hegedűs Sándor

Südi Bertalan: A köpönyegváltókról

Valaha Kádár szószólói voltak,

Mostanság a vallás „ihleti” őket:

Volt, mikor Sztálin-kantátát daloltak,

Vagy regulázták a szólni merőket.

Utóbb szemrebbenés nélkül hazudtak:

Robotoltak, és a rendszertől féltek:

Holott a nehezét sosem ők kapták:

Sarzsisként az egyetlen pártból éltek.

Valaha azért fintorogtak felém,

Mert bíráltam közülük több alakot,

S szólni ösztökéltem sok olyan szegény Páriát,

'ki miattuk mélyen hallgatott.

Hajdan fennen dicsérték, magasztalták

A szocialista munka hőseit,

Ma meg a tőke szobrait faragják,

Gyűjtögetvén a gazdagság gyöngyeit.

Tegnap még heherészve szóltak hozzám,

Ma saját mocskaikkal szórnak tele:

Ha a hatalmat egyszer birtokolnám,

Köpönyegváltókat seprűznék vele.

JOBBOLDALI BALFOGÁS VOLT

Sokan emlékszünk még a Fidesz ellenzéki ténykedésére. A hatalmat gyakorló ellenlábasaik számos ter­vének, törekvésének milyen agya­fúrtan vetettek gáncsot: méghozzá hallatlan sikerrel. A korifeusaik által anno szerkesztett és nagy elánnal be­harangozott ún. „Nemzeti petíció" maradt igazán emlékezetes számom­ra. Lényegét jobboldali balfogásnak is tekinthetjük. Nem az volt meglepő, hogy ellenzéki párt gyanánt az állam­polgárok helyett és a nevükben élt a hatalom gyakorlóihoz intézendő ké­rés jogával, hanem bizarrnak tűnt, hogy a „Munka, otthon, biztonság" jogosultságok érvényesítését olyan pártkorifeusok követelték, akik élhar­cosai voltak a hazai kapitalizmus res­taurációjának.

Igencsak elrugaszkodtak a jelzett háromféle jogosultság mindenkire vonatkoztatott deklarálásával. Akar­va, akaratlan a szocialista rendszer­ben érvényesült alkotmányos jogokat igyekeztek a mostani gyalázatos állapotokra átültetni. S ez outsider megoldásnak tekinthető. Sokan em­lékezünk még az „átkos” gyanánt em­legetett politikai rendszerre, melyben a munkához való alkotmányos jog deklarálása mellett munkát is bizto­sítottak számunkra. Otthonteremtésre pedig mindazoknak lehetőség adó­dott, akik építeni akartak. Mégpedig 3 százalékos változatlan kondíciójú kamathitelekkel. Az a politikai rend­szer biztonságot is szavatolt: még­pedig mind a jogszolgáltatás, mind a közállapotok területén. Hisz mind gyakrabban tapasztalunk olyan tö­rekvéseket, melyekből az tűnik ki, hogy a jogalkalmazás alkalmasint nélkülözi az elvszerűséget, illetve az ártatlanság védelmének alkotmányos garanciái csorbát szenvednek. A közbiztonság elégtelen voltát pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az olyan kórtünet, hogy az emberek sötétedés után jószerével csak a saját otthonukban érzik magukat teljes biztonságban.

Éppen ezért a kapitalista rendszer­ben csakis feltételes módban illenék a legfontosabb állampolgári jogo­sultságokat követelni. Eképpen: min­denkinek joga lenne a munkához, joga lenne az otthonteremtéshez joga lenne a biztonsághoz. Ezekhez ugyan­is sajnos, sokaknak nincs és ezután sem lesz törvényadta joga. Persze nem azért volt így, mert a szoclib kormány birtokolta a hatalmat. Mi­ként tapasztaljuk, a polgári oldal regnálásával sincs ez másként. Az ilyen állapot, mármint a tömeges (százezreket sújtó krónikus) munka­nélküliség, a hajléktalanok létszámá­nak százezres nagyságrendet megkö­zelítő számaránya, a parttalan de­mokrácia jelszavával szabadon ki­teljesedő bűnözések elkerülhetetlen velejárója a tőkés termelési módnak.

A magyar nép tudomásul vehetné végre, hogy melyik gazdasági formá­cióban eszközszerepre kárhoztatják a dolgozókat, akik kizárólag annak függvényében részesülnek megbecsü­lésben, hogy termelési tényezőkként mennyi profitot produkálnak kenyér­adó gazdáiknak, emberi mivoltukban teljesen kiszolgáltatottak, állam­polgári jogaik erősen korlátozottak: a profitelvárások nem teljesülése ese­tén pedig lapátra kerülnek.

Bármelyik tőkés érdekeltségű poli­tikai erő lett légyen hatalmon, könyör­telenül az utcán találják magukat. Az ilyen pártok szociális jellegű petíciói­ban foglaltakat csakis a jámbor óha­jok eszköztárába sorolhatjuk.

A kétharmaddal hatalomra került Fidesz kormányzása is szembeszö­kően bizonyítja ezt.

Dr. Südi Bertalan

OTT VOLTAM, LÁTTAM

Tagja vagyok a Magyar-Kínai Baráti Társaságnak. 1994. 01. 28. óta évenként 9-10 alkalom­mal különböző témákról - mindig érdekes és tartalmas új dolgok­kal – ismerkedhetünk meg. Így volt ez most is 2013. 06. 05-én. Egy fiatal magyar orvos a Kína-akupunktúráról beszélt, a kezdetektől napjainkig ismertette és bemutatta a videón ezt a témát. Olyan dolgokat mondott el, mutatott be, amit azt az itteni emberek el sem tudnának kép­zelni. Ősi történelme van az akupunktúrának, és a legkülön­bözőbb eszközeiket is láthattuk. Embernagyságú bábukat láthat­tunk, mely pontokon mire alkal­mazzák ezt a gyógymódot.

Elmondta, hogy történt olyan is, hogy valaki nem akarta elhin­ni, hogy az valóság lehet. Az ottani előadó arra kérte, hogy hajlandó-e egy kísérletre, az ille­tő hajlandó volt, és az előadó egy tűt helyezett el a testén. Három másodperc múlva az illető futott a vécére, mert megindult a vize­lete. Bemutatta azt a képet is, amikor Kínában az egyik kór­házban operálnak egy 30 év kö­rüli férfit, aki a műtőn fekszik, a fejénél ül egy ápolónő, és az egyik kezét fogja. Hüvelyk- és mu­tatóujjai között a legmélyebb részen egy tűt jobbra-balra forgatott, így érzésteleníti olyan­nyira, hogy a férfi nem alszik és nem érez semmit - mosolyogva nézi a nőt. Miközben 3 orvos és egy aszisztens nő serényen dol­goznak. Vagyis nem kell altatni, és az nagyon sok előnnyel jár a beteg számára is. De láttunk olyan képeket, ahol volt 2 macska és egy kutya és 3-4 tű a testükön, és nagyon békés nyu­galommal feküdtek az asztalon. Bemutatott egy lovat és egy te­henet is, akiknél bizonyos ese­tekben lehet alkalmazni a szó­ban forgó gyógymódot. Pl.: sérü­lések esetén. Ez az akupunktúra nagyon bonyolult és nem könnyű tudomány, de nagyon hasz­nos. Ennél csodálatosabb elő­adást még nem hallottam. A kínai kultúrára jobban oda kellene figyelni az emberiségnek.

Mert abban kimeríthetetlenül sok jót és hasznos dolgokat tanulhat­na az érdeklődő ember. Szinte az élet minden területén figyel­jünk jobban a kínai történelemre, az irodalomra, a zenére, a sport­ra, az ősi kultúrára. Nézzétek a CCTV-t, hallgassátok a CRI-t, a Kínai Nemzetközi Rádiót -, an­nak a magyar nyelvű adását. A világ sok népének szüksége van és lehet mindarra, amit a kínai nép adni tud és adni képes az emberiségnek. Csak a megértő jóakarat és a kölcsönös együtt­működés, a béke legyen minden ember legfőbb vágya.

Dudás György, Bp.

A KÜLÖNBSÉG

E cikk megírására az ösztönzött, hogy „Cipő” is kijelentette: ő nem baloldali, hanem kommunista. Nem ő az első és utolsó ezzel a kijelentéssel. Leírom a különbséget. A baloldal megjelölése, illetve elnevezése csak viszonylagos. A kü­lönböző történelmi időszakokban különböző tartalma volt. Más és más erőket képviselt, pártokat, személyeket jelölt. Az álbaloldali szervezetek nem fejezik ki, hogy a hozzátartozó pártok vagy személyek mely osztály vagy osztályok érdekeinek a képviselője.

A kommunista a kommunista párt tagja, aki meggyőződéses marxista, leninista, aktívan működik valamelyik pártszervezetben, tagdíjat fizet, alárendeli magát a kötelező pártfegyelemnek. Követ­kezetesen képviseli pártpolitikáját, állandóan műveli magát. Anti­kapitalista.

Úgy gondolom, hogy a különbség egyértelmű, ezért érthető, hogy egyre többen vallják magukról a „Cipő" álláspontját. Ma az országban több párt is baloldalinak vallja magát, de egyik sem antikapitalista. Szólamokban azt mondják, hogy ők az elesetteket képviselik, de valójában a multinacionális tőke kiszolgálói. A hatalom megtartása vagy megszerzése fő céljuk, és ennek rendelik alá minden döntésüket. A rendszerváltás kettészakította az országot egy szűk réteg gazdagra, és a többséget szegénységbe taszította. Ezért vannak éhező gyerekek, didergő öregek, hajléktalanok, munkanélküliek és sorolhatnám a többit. Ez az egész a kapitalista rendszer bűne.

Ezen csak az elosztási viszony gyökeres változtatásával lehet javí­tani, de ezt csak a kommunisták akarják.

Horváth Sándor

Az alábbi levelet a „A Szabadság" június 29-i számából kölcsönöztük.

LEVÉL AZ OTTHONVÉDŐKNEK

Egy kilakoltatáson Önök ott­honvédőként voltak jelen, én pedig, társaimmal - rendőrként.

Nem mi voltunk a népszerűbbek, hanem Önök!

Nem kívánok hosszan írni a rendőri állomány lelkiállapotáról a történések kapcsán. Arról sem szeretnék írni, hogy mi a mi vé­leményünk az eseményekről, a kilakoltatásról, Magyarország közállapotairól. Önök magya­rokként, magyar embereket, magyar családokat próbálnak megmenteni a hajléktalanság­tól.

Mi magyar emberekként, ma­gyar rendőrökként lettünk önök ellen kivezényelve!

Az állomány túlnyomó többsége (parancsnoktól a legényekig-leányokig) frusztrált állapotban fo­gadta ezeket a kivezényléseket, amiknek szívünk szerint nem engedelmeskednénk!

Nem mentséget keresek a ren­dőri állomány számára!

A legtöbben azt reméljük, hogy ez a szembenállás tisztességes magyar ember és magyar ren­dőr között nemsokára véget ér.

Amennyiben önöknek bármi­lyen sérelmet okoztunk, azért én most bocsánatot kérek minden tisztességes társam nevében is.

Sok sikert kívánok önöknek:

egy magyar rendőr

RÖVID HÍREK

- SZOLNOKON június 19-én, 20-án a piacnál és a vasútállomásnál akti­vistáink szórólapokat, munkáspárti újságokat osztogattak.

* * *

- JÚNIUS 26-án városi alapszer­vezeti taggyűlés volt. Elsősorban a július 6-ára történt szervezés, amikor is KÁDÁR JÁNOS halálának évfordulóján párttagságunk a Fiumei úti temetőben találkozik, hogy kegyeletét lerója.

* * *

- JÚNIUS 28-án részt vettünk Budapesten a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének székháza előtt tartott demonstráción. A tiltakozás lé­nyege, hogy tiltakozunk az ellen, hogy a bankok a peres ügyek döntésénél ne a bankoknak, hanem az eladósított ügy­felek mellett döntsenek.

* * *

A Japán Kommunista Párt (JKP) a múlt vasárnapi tokiói képviselő-testületi választásokon a főváros legerősebb el­lenzéki erővé vált.

Forrás: „A Szabadság"

GYÁSZHÍREK

LÉVAI JÓZSEF

aki 1951. óta volt a Munkáspárt tagja, 88. évében, rövid betegség után elhunyt. Aktív életében munkásőr volt, mindig hű marxista. A Május 1. Mg. Tsz.-nek volt tagja, és a kertészeti brigád vezetője éveken keresztül. Az idő elmúlhat, szállhatnak az évek. De míg élünk, nem feledünk Téged.

A Munkáspárt Karcagi Szervezete

Sajnálattal adjuk hírül, hogy pár hónappal ezelőtt közölt gyászhírünk immár valósággá vált.

LÉVAI ISTVÁNNÉ (Erzsike)

hosszú, súlyos betegség után itthagyta családját, és bennünket is. Sokáig fogunk emlékezni rá és tisztelt férjére. Mindketten odaadó hívei és tevékeny résztvevői voltak a munkásmozgalomnak.

A Szolnok Városi és Megyei Pártszervezet

NE A BANKOK KORMÁNYOZZANAK!

A bankok vagy a választók akarata érvényesül-e Magyarországon?

Szász Károly, a Pénzügyi Szervezetek Állami Fe­lügyeletének elnöke levelet írt a Kúriának, amelyben jelzi, államcsődhöz is vezethet, ha a bíróságok rendre a bankok ellen ítélnének a devizahitelesek ügyeiben. A PSZÁF elnöke szerint az egyes ügyek jogi meg­ítélése mellett a társadalmi hatásokat is figyelembe kell vennie a bíróságoknak. Azaz a bankokat az állam, ha úgy tetszik, a polgárok nevében felügyelő szervezet első embere „utasítja” egy független igazságszolgáltatási ág képviselőjét. Azt követeli, hogy a bíróság, ha ítélkezik, vegye fi­gyelembe a bankok érdekeit. Ez az egyik leggátlástalanabb és legpofátlanább megnyilvánítása a magyar kapitalizmusnak. A PSZÁF vezetőjének nem a ban­kok érdekét kell képviselnie a Kúriánál, hanem a devizahitelesekét.

A Munkáspárt szégyenletesnek tarja, hogy Rogán Antal Fideszes frakcióvezető elhatárolódását le­számítva a kományzat hallgat az ügyben. Szem­betűnő az úgynevezett ellenzéki pártok némasága is. Nemcsak a multinacionális cégek érdekeit nyíltan pártoló MSZP, Demokratikus Koalíció és a Bajnai Gordon-féle formáció burkolózik hallgatásba, hanem az új politikai kultúrát hirdető LMP is. Banki lakat van a Jobbik száján is.

A Munkáspárt követeli Szász Károly felelősségre vonását. A kormányzat a Magyar Nemzeti Bank és a PSZÁF összevonása során adjon törvényi biztosíté­kot rá, hogy a felügyelet első számú feladata az ügyfelek, és ne a bankok védelme legyen. A új felügyeleti szervben hozzanak létre lakossági szer­vezeteket, így a devizahitelesek is magába foglaló népi felügyelő-bizottságot.

A Munkáspárt emlékeztet arra, hogy a szégyenletes deviza hiteíügyeket a tőkés bankok követték el a tőkés magyar kormányok tudtával.

Kiadta a Munkáspárt

2013. június 20.

MUNKÁS KUPA tizenkilencedszer

Túrkevén az országos kispályás labdarúgó tornát nagy készülődés előzte meg. A nagyon várt Medárd-napi juniális azonban nem kis fejtörést okozott játékosnak és rendezőnek egyaránt. A Dunán levonuló ár ugyanis már-már veszélyeztette a meg­rendezését. Végül 2 csapat kivételével minden benevezett csapatnak sikerült megjelennie és jó hangulatban eltöltenie június 8-át (18 év óta először maradt távol a martfűi Pope csapata). A vendégeket városunk polgármestere, Dr. Szabó Zoltán, az Egyetemes Kultúra Lovagja köszöntötte, majd a rendező szervek nevében Fogarasi Zsuzsanna, a Munkáspárt alelnöke méltatta a tornát, kiemelve a sportbarátság ápolásának közel két évtizede tartó tradícióját.

A férfiak mellett immár 10. alkalommal rendezzük meg a női versenyt. Itt 4 csapat versengett a kupáért. A fair play szabályainak betartásával végül az 1. és 2. díj összevonására került sor és 1-1 kupával térhetett haza a Rapi István menedzselte kisújszállási Ördögi 44-ek, valamint a tavalyi bajnok, az Erdeiné Hegedűs Andrea vezette Szolnok Barátok csapata is. Harmadik lett a túrkevei Kézis Csajok, Sass Katalin vezetésével, megelőzve a szintén túrkevei Kevi Angels csapatot, Jandó Ferenc menedzselésével.

A férfiaknál 18 csapat alkotta a mezőnyt. A tavalyi jó formában lévő ezüstérmes nigériai egyetemisták ezúttal nem jutottak be a négyes döntőbe, így Bugáék különösebb akadály nélkül menetelhettek a dobogó legfelsőbb fokáig. A kupát megnyerő Bordács Lajos vezette túrkevei Buga Falatozó jó játékáról a második helyezett budapesti SIVA-MONT KFT. vezetője, Deák Lajos is elismerően nyilatkozott. Harmadik helyezettek: BL Team Bíró László vezetésével, Törökszentmiklósról és a Bori Zoltán vezette Delta csapata Túrkevéről.

Különdíjak: Gólkirály: Horváth Sándor (Buga Falatozó). Legjobb kapus: Pásztrovics Attila (Siva Mont Kft.). Legjobb mezőnyjátékos: Nagy László (Buga Falatozó).

Bízom benne, hogy mindenki számára emlékezetes jó élményt jelentett a találkozó. Köszönet a rendez­vény főszervezőjének, Csajbók Ferenc tanárnak, a szponzoroknak, a versenybíróknak, a vendéglátoknak, s természetesen a focistáknak, akiket jövőre a XX. Munkás Kupára is szeretettel elvárunk!

Sipos Sándor

Külföldi tulajdonú magyar üzemben a magyarok csak rabszolgák lehetnek

Thürmer Gyula beszéde a Munkáspárt Kádár János megemlékezésén, 2013. július 6.

Barátaim, elvtársak, tisztelt ünneplők. Sokan vagyunk ebben az országban, akik tudunk egy titkos jelszót. Egy titkos szót, amit ha kimondunk, akkor már nem kell mást kérdezni, tudjuk, ki vagy, tudjuk, honnan jöttél, tudjuk, mit akarsz, tudjuk, merre mégy.

A jelszó: Kádár.

Ha ezt kimondjuk, önmagunkat azonosítjuk. Ez a jelszó a mi hitvallásunk, a mi meggyőződésünk, a mi világnézetünk, a mi politikánk. Mondd a jelszót, és megmondom, ki vagy, mondd a jelszót, és menjünk együtt, mondd a jelszót, és küzdjünk együtt, mondd a jelszót, és döntsük meg együtt a kapitalista rendet.

Amikor azt mondjuk: Kádár, a szocializmusra gondolunk. Amikor azt mondjuk: szocializmus, életünknek egy jobb, szebb, gazdagabb időszakára gondolunk. Mert mondjuk meg őszintén önmagunknak, a gyerekeinknek, az unokáinknak, az egész országnak: a Kádár-rendszerben, Kádár János idején, a szocializmusban jobb volt. Jobban éltünk, gazdagabban éltünk.

Huszonnégy esztendővel ezelőtt, barátaim, pontosan ezen a napon, egy ország rezzent össze. Tudtuk, éreztük: Kádár János távozásával a világ már soha nem lesz olyan, mint előtte volt. Egy új világ kezdődik. Hónapok óta, talán már évek óta éreztük, sejtettük, hogy ez be fog következni. Hiszen valamennyien láttuk: rohamléptekkel hátráltunk ki a szocializmusból. Új szavakat tanultunk meg, új fogalmakat, amelyeket talán nem is értettünk akkor. Tervgazdaság helyett piacgazdaság, egypártrendszer helyett pluralizmus, néphatalom, munkás-paraszt hatalom helyett jogállam, Szovjetunió helyett Amerika, KGST helyett Európai Unió, Varsói Szerződés helyett NATO, és végül Kádár János helyett Antall József, Boross Péter, Torgyán József, Orbán Viktor, hogy a többiekről már ne is beszéljünk.

És akinek még volt kételye akkor, ’89 júliusában, hogy mi is fog itt percenként és perceken belül bekövetkezni, azt kijózaníthatta a Magyar Távirati Iroda másik aznapi híre. Hiszen ugyanezen a napon a Legfelsőbb Bíróság mentesítette minden büntetés alól Nagy Imrét és társait, érvénytelenítette az 1958-as ítéletet. Egy perc alatt minden megváltozott. Nagy Imréből hős lett, Kádár Jánosból bűnös lett, és egy percre úgy tűnt: elveszítjük mindazt, amivel akkor rendelkeztünk.

De ugyanazon a napon hallottunk még egy hírt, aminek akkor talán nem is tulajdonítottunk jelentőséget, pedig mindent kifejezett, szimbolizálta azt az új világot, ami beköszönt. Aznap este rádióban, televízióban bemondták, a büntetésvégrehajtás országos parancsnoka kijelentette: a börtönökből szabadon engedik azokat, akiket korábban közveszélyes munkakerülésért becsuktak. Megváltozott a világ. Egy új világ született. Egy olyan világ, amelyben a munka már nem jog, nem kötelesség, és nem dicsőség dolga. Egy olyan világ született ’89 nyarán, amiben a pénz az érték, és csak egy dolog számít: a pénz. És a pénz mindennél fontosabb. Embernél, becsületnél, tisztességnél, nemzetnél, népnél, országnál, mindennél. Egy ilyen világba születtünk bele akkor.

Kádár János az elmúlt 24 év alatt szinte népi hőssé vált. A hatalom mindent megtesz azért, hogy kiirtsa az emlékezetünkből. Gyalázza, aláássa a tekintélyét, lejáratja. Még a sírját se kímélték. Hiszen máig nem tudjuk, hogy ki volt az a csáklyás ember, és főleg ki állt a csáklyás emberek mögött, akik tönkretették Kádár János sírját. De az emberek valami mást gondolnak. Az idősebbek tudják, mert megélték. A fiatalabb pedig sejti, és érzi a mai világot látva, amit ma ismét kimondunk: Kádár János a huszadik század legnagyobb magyar politikusa volt. Mert tegyünk félre minden érzelmet, tegyünk félre minden nosztalgiát, csak egyre válaszoljunk: mit adott nekünk Kádár János? Mit adott nekünk a kádári szocializmus? És megvan rá a válaszunk: 32 évnyi békét, nyugalmat, gyarapodást, fejlődést, munkát, tisztességes fejlődést. És ez nem kevés, barátaim. Ha semmi más nem történt volna e 32 év alatt, Kádár Jánosnak akkor is helye lenne a magyar történelemben. Mert egy kezemen meg tudom számolni azokat a királyokat, uralkodókat, kormányzókat, akiknek az idején ennyi történt volna Magyarországon.

Mert mi történt? A magyar ipar fejlődésének akkori csúcsára jutott. Gyárak ezrei jöttek létre. És nem nyugati összeszerelő műhelyek, mint manapság. Hanem valóságos gyárak, olyan gyárak, ahol magyar munkás dolgozott, magyar mérnök dolgozott, magyar szellemi háttérrel. Olyan gyárak, ahol a magyar munkás nem azért dolgozott, mint ma, hogy a német tulajdonos felesége minden évben vehessen egy új BMW-t. Azért dolgozott, hogy neki jobb legyen, hogy ennek az országnak jobb legyen a sorsa. Nemzetgazdaságot teremtettünk. A vállalataink bekerültek a világszínvonalba. Olyan gyárak, mint az Ikarus, a Ganz-MÁVAG, a Rába, a MOM, és még sok minden más. Ezek voltak a mi nemzetgazdaságunk, a mi nemzeti iparunk büszkeségei.

De velük együtt változott a munkás, a magyar munkás is. A magyar munkás élete ebben a harminc esztendőben akkorát változott, mint soha a magyar történelemben. Sem Ferenc József alatt, sem a Monarchiában, sem Horthy alatt, sem máskor. Többet keresett, jobban élt. De ami a legfontosabb: nem kellett neki megalázó módon munkáért kuncsorogni, mint ahogy volt ez a Horthy-rendszerben, és ahogy ma van megint. Mert mindenkinek volt munkája. Mert a mi rendszerünk ilyen volt, ez volt a szocializmus lényege. Legyen mindenkinek munkája, legyen mindenkinek tisztes megélhetése.

A magyar falu? A magyar falu, amely elnéptelenedik manapság? A magyar falu akkor, a szocializmusban lépett át a feudális középkorból a modern Európába. A mezőgazdaság nagyobb piaccal rendelkezett akkor, abban a 32 esztendőben, mint egykor, az Osztrák-Magyar Monarchiában. És ami ennél is fontosabb: a magyar paraszt végre élvezhette a munkájának a gyümölcsét. Házat épített, kocsit vett. Nyugdíjat kapott. Olyat, amire nem volt példa a magyar történelemben.

Kereskedelem? A kereskedelem a mi kezünkben volt. Nekünk hozta a hasznot. Nem a külföldnek, mint manapság. Akkor a Csepel Művek kapuja mellé építették a szép, új, a legjobb ABC-t, azért, hogy a csepeli munkás a legjobb árut kapja. Igaz, nem voltak bevásárlóközpontok, nem voltak szupermarketek. De volt Skála, volt Corvin Áruház, volt Úttörő Áruház, volt Lottó Áruház, volt Röltex, volt Aranypók, volt Keravill, volt Ápisz, és ez mind a miénk volt. Mi vásároltunk ott, és nekünk hozta a hasznot.

Ma az ország vezetői lépten-nyomon arra büszkék, és azt hirdetik: mennyi autópályát építettünk az elmúlt 23 évben. De kinek építettük, kérdezem én. Akkor építettünk, de nem azért építettük akkor az utakat, hogy a külföldiek tranzitútként használják, és tönkretegyék fél Magyarországot. Az M7-est akkor azért építették, hogy a magyar dolgozó, a budapesti munkás gyorsabban, könnyebben juthasson le a Balatonra. Ezeket az utakat nekünk építették. Felépült akkoriban évente 100 ezer lakás. Ma már elképzelni is lehetetlen. Egymillió lakást épített a Kádár-rendszer a fennléte alatt. Soha ennyi a magyar történelemben nem épült. Előbb-utóbb mindenki fedélhez jutott. És akinek nem volt lakása, arról gondoskodott az állam, segített neki a társadalom.

Akkor is volt, aki nem fizette a rezsit. Aki nem tudta a lakbért fizetni. De nem volt olyan, akit kitettek volna az utcára. Nem volt olyan, akit sorsára hagytak volna. Mert az állam, a társadalom tudta, hogy segíteni kell. És ha nem volt megoldás, akkor kereste a megoldást, és a végén megtalálta a megoldást.

Az iskola? Az iskola feladata nem az volt, ami ma. Nem a népbutítás, nem az emberek hülyítése. Az iskola feladata az volt, hogy a társadalomnak, az országnak, a magyar nemzetnek felkészült embereket adjon. Az elmúlt 23 évben értelmetlenül kalandoztunk a bolognai rendszerben. És mos mit hallani? Oda próbálunk visszatérni, ahonnan elindultunk: a szocializmushoz, a szocializmus iskolarendszeréhez. Csak egyet felejtenek el: időközben már tönkretettek mindent. Időközben már milliószámra termelték a tehetségtelen, felkészületlen embereket.

Hit, egyház, vallás? Igen, akkor a társadalom ateizmusra nevelt. De emlékezzünk valamennyien: a hívő embernek kutyabaja sem történt. Megmondom így utólag őszintén: nagyanyám engem is megkereszteltetett. De sem apámnak, aki katonatiszt volt, se senki másnak a családban ebből nem lett bántódása. Éltünk, ahogy éltünk.

A társadalomban béke volt. Ma mi van? Elégedetlen a cigány, a társadalom fele dühös rájuk. Elégedetlen a zsidó társadalom, nő az antiszemitizmus. A szocializmusban a cigány megbecsült emberré vált. Sőt, többet mondok. Soha a büdös életben a cigány nem élt olyan jól, mint ahogy élt Kádár János ideje alatt. És ezt jó lenne, ha ők is tudnák, és ma is így cselekednének. Mert emlékezzenek vissza: a cigányok többsége a putriból ment a lakótelepekre, a panellakásokra, a többségük életében először látott fürdőszobát, de még vécét is. és munkát kaptak, mert volt építőipar, mezőgazdaság, és a társadalom gondoskodott rajta, hogy értelmesen dolgozhasson. Nem közmunka volt, nem közmunka. Nem az állami pénz osztogatása. Valóságos munka, olyan munka, amire szüksége volt a cigánynak is, a társadalomnak is.

A zsidó embereknek nem kellett félniük nem kellett rettegniük a szocializmusban. Nem volt antiszemitizmus, nem volt összeírás, nem volt nyilvános zsidózás. Én tizenkét évet jártam a Fazekasba, 12 évig jártam oda, és 12 évig nem tudtam, hogy az osztálytársaim közül ki zsidó, és ki nem zsidó. Mert nem volt téma, mert erről nem beszéltünk, mert mindannyian egy társadalom részesei voltunk.

Persze, barátaim, ne szépítsük a dolgokat. A szocializmusnak volt megannyi hibája, megannyi bűne, megannyi tévedése. De megcsináltuk. Megcsináltuk, és erre büszkének kell lenni, hogy megcsináltuk. És ha legközelebb lesz rá lehetőségünk, akkor jobban fogjuk megcsinálni. Szebbre, demokratikusabbra, gazdagabbra. Egyet azonban már most is tudunk, és ezt meg kell mindenkinek ebben az országban mondani. Kádár János 32 éve alatt – de csak ha 25-öt veszünk belőle – több történt, mint Magyarország elmúlt 25-24 éves történetében. És a szocializmus minden gyengesége ellenére a szocializmus többet adott az embereknek, mint amit a jelenlegi tőkés rendszer ad nekünk.

Barátaim, a tőkés rendszer 24 éve téveszti meg az embereket. Mert mit mondanak? Légy okos, légy lelkes, légy vállalkozó. Gazdag leszel, tiéd a világ. Ne félj, hogyha munkanélküliség fenyeget, a munkanélküliségi segélyből is meg fogsz tudni élni. Ma már tudjuk: mindez hazugság. Mindez félrevezetés. Mindez ámítás. Mindez a társadalom becsapása.

Ez a rendszer rossz. Ez a rendszer nem jó. Mert nem lehet jó az a rendszer, amely nem képes a társadalom minden egyes tagjának munkát adni. Nem lehet jó az a rendszer, ahol a polgárainak egy részét potyautasnak nevezi, mint ahogy a rádióban lehetett hallani a napokban. És megpróbál tőlük megszabadulni, mert nincs rájuk szükség. Nem lehet jó az a rendszer, ahol a bíróság, beleértve a kúriát is, nem nekünk, magyaroknak, magyar állampolgároknak ad igazat, hanem a külföldi bankoknak. Miféle ország ez, miféle rendszer ez?

Nem lehet jó az a rendszer, ahol az embereket kitelepítik az utcára. És mindegy, hogy hányat. Egy emberért is kár. És a Munkáspártnak egy emberért is ki kell állnia, és harcolnia ezért-azért, hogy senkit a mai Magyarországon ne érhessen ilyen sors. Nem lehet jó az a rendszer, amely néhány embernek szupergazdagságot és szuperhatalmat teremt. Sok millió embernek pedig szuperszegénységet, és a hatalomból való teljes kizártságot, elnyomást és kiszolgáltatottságot. Nem lehet jó az a rendszer, ahol négymillió ember 60 ezer forintnál kevesebb jövedelemből kell hogy megéljen havonta. És nem lehet jó az a rendszer, amelyben él száz nagyon gazdag ember, és az összes vagyonuk eléri a kétezer milliárd forintot. Milyen világ ez?

Nem lehet jó az a rendszer, ahol a demokráciáról beszélnek, papolnak mindennap, de a demokrácia nem más, minthogy négyévente egyszer elmehetünk szavazni, és szavazunk az egyik mosóporra, vagy a másikra.

Nem lehet jó az a rendszer, amely idegen érdekekért egyik háborúból a másik háborúba küld bennünket. Nem lehet jó ez a rendszer. És ezt ma már valamennyien tudjuk. A kérdés ma már nem az, hogy rossz-e a kapitalizmus. A kapitalizmus rossz. És ezt mi tudjuk, érezzük, értjük. És egyre többen ébrednek rá a magyar társadalomban: idősebbek és fiatalok. A kérdés az, hogy ki tudja ezt Magyarországon megváltoztatni? A kérdés az, hogy ki tud a magyar dolgozó embernek, a magyar munkásnak jobb életet adni? A szocialisták? A parlamenti ellenzék? A liberálisok? Ők biztos, hogy nem tudják megváltoztatni ezt a rendszert. Nem is akarják. Nem is akarják, mert ők is tőkések, ők is kapitalisták, ők is gazdagok, ők ebből élnek. Mit mond nekünk Mesterházy meg Bajnai? Azt üzenik, hogy kövessük a piacot, adjunk mindent a piacnak, a bankoknak, uralkodjon az IMF, uralkodjon a nemzetközi tőke, és aztán majd minden jó lesz. Persze még hozzátesznek azért valamit: öltözzetek vörös ingbe, beszéljetek sokat az emberi jogokról, zsidókról, cigányokról, mindenről, hátha elhiszi az a buta magyar nép, hogy ők nem ugyanazt fogják csinálni, mint amit 12 éven keresztül csináltak. Mert tessék elhinni: a liberálisok, a szocialisták 12 éves uralmuk minden egyes napját kihasználták. Kihasználták arra, hogy gazdagodjanak. És ma semmi mást nem akarnak, mint visszatérni oda, ahol voltak. Nem érdekli őt, hogy mi lesz veletek, velünk, mi lesz négymillió szegény, szerencsétlen emberrel, mi lesz a munkanélküliekkel, mi lesz a kilakoltatottakkal. Nem érdekli őket. Egy dolog érdekli: a hatalom.

Orbán Viktor és pártja ennél többet tud. Ők tudják, hogy közeledik az az idő, amikor Magyarország felébred. Ezért ők elkezdik korlátozni a tőkét. Igen, adót vetnek ki a bankokra. Korlátozzák a rezsikiadásokat. És ez mind jó dolog. De a bankok, a szolgáltatók újra és újra kijátsszák a törvényeket. A Fidesz azt hirdeti, hogy a külföldiek az extraprofitjukból adják majd, ami nekünk jut majd rezsicsökkentésként. Csakhogy ez nem igaz. A külföldiek haszna nem csökken, a külföldi ugyanúgy kiviszi, a külföldi vállalat a hasznot, mint ahogy tette eddig is.

A Fidesz azt mondja: a rezsicsökkentés mindenkinek adott 100 ezer forintot. Sokszor mondtuk: a rezsicsökkentés jó dolog, ez igaz. Mindenki örül neki. Mindenki örül. A baj az, hogy ez csak egy döntés, egy törvény. És holnap majd a szolgáltatók tesznek egy másik lépést, kijátsszák a törvényt, aztán a parlament megint hoz egy törvényt, és ez így megy tovább. De a végén mégiscsak mi isszuk meg a levét. De ennél mi jobbat tudunk. Jobbat mondunk. Ne a rezsit csökkentsük. A szolgáltatókat, a villamos műveket, a gázműveket vegyük állami, népi tulajdonba.

Barátaim: ma már mindenki számára világos az országban is, hogy a tőkés válságot egy módon lehet megoldani: a tőke korlátozásával. Huszonnégy éven keresztül mindent a dolgozó embertől vettek el, itt az ideje, hogy most a gazdagok fizessenek. Mi történik Franciaországban? A híres francia színész, Depardieu otthagyja Franciaországot, s elmegy Oroszországba, elmegy, és Putyintól kér állampolgárságot, mert túl nagy neki az az adó, amit a francia kormány kivet rá. Mert a franciák korlátozzák a tőkét. Hát én várom azt a napot, amikor az OTP milliárdos vezérigazgatója, Csányi Sándor levelet ír Putyinnak, és orosz állampolgár akar lenni, mert olyan nagy az adó Magyarországon. Meg kell adóztatni a tőkét, meg kell adóztatni a gazdagokat. Vagyonadót kell befizetni.

Orbán mit javasol? Azt mondja: nem jó ez a huszonegynéhány százalékos adó, legyen 9 százalékos személyi jövedelemadó. Tudjátok, ez úgy van: az egykulcsos személyi jövedelemadónak egy nagy baja van. A szegény is fizet, meg a gazdag is fizet, de a végén a szegény fizeti a többet. Mi ennél jobbat tudunk. Fizessenek a szegények 9 százalékot, a gazdagok meg fizessenek 40 százalékot.

Mi magyarok hovatovább már a jobbágyság sorsára jutottunk. A statisztika szerint évente 214 napot – 214 napot – csak azért dolgozunk – nem azért, hogy jól éljünk, nem azért hogy együnk-igyunk, gyereket neveljünk – csak azért dolgozunk, hogy befizessük az államnak az adót. Ez körülbelül olyan, mint a feudalizmusban, amikor a jobbágy napról napra fizetett a földesúrnak. Másra van szükség. Több embernek kell munkát adni, több embernek kell adózni, több embernek kell dolgoznia. És ha több ember dolgozik, és ha a gazdagokat megadóztatjuk, akkor az ország jövője is biztosított.

Korlátozni kell a tőkét, gazdaságban és politikában. A parlamentbe be kell engedni azokat, akik szenvednek. Be kell engedni a dolgozók képviselőit. Be kell engedni a pénzügyi felügyelőbizottságokba, a számvevőszékbe azokat az embereket, akik megszenvedték a kapitalizmust. Mondjuk a devizakárosultakat. És végre 24 év után elvenni a gazdagoktól, és adni a szegényeknek.

Elegünk van a külföldi bankokból. Magyar bankra van szükség, olyan népi bankra, amely kedvező feltételek mellett a mi érdekeinket szolgálja. A devizahitelesek problémájára van megoldás. Tegnap hallgattam a miniszterelnök urat, hát a szívem összeszorult. Hogy ő mennyire aggódik értünk. Mennyire. Azért ez jólesik. Azt mondja, hogy hát ez a bíróság, hát miféle döntéseket hoz, hogy a bank mellé áll, és nem devizakárosultak… Micsoda fölháborító dolog, hiszen hát a devizakárosultak mellé kellett volna állni. Tisztelettel kérdezem a miniszterelnök urat: ki hozta azt a törvényt, ki hozza azokat a törvényeket, amelyeket a bíróságok betartanak? Tisztelettel kérdezem: ki választotta meg a kúria elnökét? Ki nevezi ki a bírókat? És a választ tudjuk, hogy a fideszes többségű parlament fogadja el a törvényeket, a fideszes többségű parlament választja meg a kúria elnökét, és a Fidesz által delegált köztársasági elnök és az általa megválasztott köztársasági elnök nevezi ki a bírákat. Hát akkor ne legyen álszemérmesség, ne legyen álszentség, hanem mondjuk meg az igazságot: ők a bűnösök, és az igazság a mi oldalunkon van.

Barátaim, az igazi út azonban más. Helyre kell állítani a nemzeti termelést. Ma a magyar kis- és középvállalkozók beruházásai a 12 évvel ezelőtti szinten vannak. Ma a magyar ipar, az nem más, mint az idehozott külföldi összeszerelő vállalatok összessége. Mikor érti meg már a kormány, hogy Magyarország jövőjét ne lehet a külföldi multinacionális vállalatokra építeni? Mikor érti meg, hogy a magyar embereknek itt kell munkát adni? És mikor érti meg végre, hogy mindaddig, amíg a külföldi a tulajdonos, addig mi, magyar munkások, magyar emberek, csak munkások, kiszolgáltatottak, rabszolgák lehetünk az ő üzemeikben?

A tőkét korlátozni kell, de a tőkét nem akarják a parlamenti pártok korlátozni. A tőkét nem akarják és nem fogják, mert maguk is tőkések, és maguk is a tőkések fogságában vannak. Magyarországon egyetlen párt van, amely hajlandó, a tőkét akarja, és tudja korlátozni: ez pedig a Munkáspárt.

Mi készek vagyunk a tőkét korlátozni, mert felismertük a szükségességét. Készek vagyunk a tőkét korlátozni, mert m magunk is munkások vagyunk, magunk is dolgozók vagyunk, magunk is a kapitalista rendszer elszenvedői vagyunk. Erre a harcra hívunk mindenkit. A mai Magyarországot már nem lehet baloldalra és jobboldalra osztani. Már nem ilyen a világ. Ma szegények vannak és gazdagok vannak. Vagy az egyik táborba tartozol, vagy a másik táborba tartozol. És mindegy, hogy a pártod zászlajának milyen a színe: ha szegény vagy, akkor szegény vagy. Ha gazdag vagy, akkor gazdag vagy, és mások az érdekeid. Mi együttműködésre, közös küzdelemre, a tőke korlátozására, egy új társadalom megteremtésére hívunk minden szegény embert, minden dolgozó embert, minden hazafit, akinek drága az ország sorsa.

És barátaim, van kikről, van kiről példát venni. A világ forrong. Törökországban kimentek az emberek csak azért, hogy megmentsenek néhány fát az isztambuli parkban. De a küzdelmük mögött a kapitalizmus elleni fellépés áll. Mert nem kérnek abból az életből, aminek részesei. Nem kérnek abból, hogy havi 130 euróból kelljen megélniük. De kimentek milliószámra Brazíliában is. csak azért, mert 20 százalékkal megemelték a buszjegyek árát. De valójában a tőke ellen küzdenek, a kizsákmányolás ellen küzdenek, az ellen mennek az utcára, hogy az ottani szocialisták becsapták őket. A törökök is, a görögök is, a portugálok, a brazilok is, és még a világ számos nemzete megtanult valamit, amit nekünk is tudni kell. Ebben a világban, ebben a mocskos kapitalista világban csak az a miénk, amiért megküzdünk, amit kiharcolunk magunknak.

Barátaim, ma Kádár Jánosra emlékezünk. Amikor azt mondjuk: Kádár, akkor a szocializmusra gondolunk. Amikor azt mondjuk: szocializmus, akkor életünknek egy szebb és jobb időszakára gondolunk. Amikor azt mondjuk: Kádár és szocializmus, akkor arra gondolunk, hogy előttünk a feladat: megteremteni a jövő közösségi társadalmát – egy jobb szocializmust, egy munkásabb, az embert jobban szolgáló társadalmat teremteni. Ha azt mondjuk: Kádár és szocializmus, akkor hitvallást teszünk. Hitvallást amellett, hogy ezt meg tudjuk teremteni, és meg is fogjuk teremteni. Előre hát ebben a küzdelemben, éljen a magyar munkás, éljen a magyar dolgozó, éljen a Munkáspárt, előre a tőke korlátozásáért, előre egy új, közösségi társadalomért.

 

Turi Kristóf (Baloldali Front) beszéde

Kedves elvtársaim, kedves barátaim!

Összegyűltünk, hogy megemlékezzünk a huszadik század, sőt, talán az egész magyar történelem legnagyobb politikusáról, Kádár Jánosról. A mai tőkés média, az ellenségünk, kormányok, az oktatás mind megpróbálják bemocskolni ennek a nagyszerű embernek az emlékét. Gyalázatos, amit művelnek.

Én hat évvel Kádár elvtárs halála után születtem, sajnos, nem éltem a szocializmusban, nincsenek róla tapasztalataim. Azonban amikor kisgyermek voltam, gyakran kérdezgettem édesanyámat, nagymamámat, és ameddig élt, nagypapámat is, hogy milyen volt a világ, mielőtt én megszülettem. Kértem őket, hogy meséljenek. Az elbeszéléseikben egy szép kort meséltek el nekem. Egy olyan világról beszéltek, amiben öröm élni. Amiben biztonság van, amiben a nap is azért süt ránk, mert az a feladata, hogy boldogítson minket. Naiv voltam, kisgyerek, és elhittem, hogy még ma is ez a világ van. Mit ne mondjak, tévedtem. Megtapasztaltam én is a kapitalizmust. Látom a hibáit, az igazságtalanságait, a hazugságokat, amik körülvesznek minket.

Viszonylag fiatal voltam, ötödikes, amikor először olvastam a kommunizmusról. Nem viccelek: a kezembe akadt egy politikai kisszótár, és felütöttem. Azonmód szimpatikusnak találtam az eszmét, és többet olvastam utána. Az elmúlt években egymás után szembesültem azzal, hogy az emberek igen gyakran tudatlanok, azt se tudják, miről van szó. Nézeteimért volt, hogy megszenvedtem, diszkrimináltak, volt, hogy kizártak innen-onnan, megvetettek, de nem baj.

Azonban szeretnék megosztani a kedves hallgatósággal két személyes történetet. Kapcsolódnak Kádár Jánoshoz, de sajnos Kádár-anekdotákkal nem tudok szolgálni, hiszen nem éltem akkor. A pártunk is beszámolt a honlapján arról, hogy drága kormányunk az érettségizetteknek adott egy gyönyörű, díszkötéses alaptörvényt.  Kénytelen-kelletlen részt kellett vennem egy előadáson – alaptörvény-előadás – kiválasztották az osztályunkat, képzeljék el. Az 1896-os millenniumi honfoglalás óta eltelt kellett megfesteni néhány művésznek képeken. Bemutatták nekünk ezeket a képeket. Én egy szűk 45 perces előadás keretein belül – az előadó másfél órát beszélt nekünk – s kérem, hallgassák meg, mit mondott Kádár Jánosról. Felháborító. Akik gondolják, megnézhetik ezeket a képeket. Kádár elvtársat egy erdőben ábrázolja ez a kép, és előtte egy sakkasztal van. Körülötte néhány szocialista relikvia. És idézném most ennek a szónoknak talpnyalónak a szavait – elnézést a szóért.

Azt mondta, hogy egy sötét erdőben ültünk, kilátástalanul, elzárva mindentől, csalta Kádár istenként tetszelgett fölöttünk, mindent el kellett hinnünk, minden rossz volt stb., ilyeneket mondott. Utána megkérdeztem: és ne haragudjon – nem abban a korban szerezte a diplomáját? Magát hányszor nyomták el? Nem akkor lett doktor? Nem nagyon tudott rá mit felelni, meg kell hogy mondjam. Azonban ha azt hitte, hogy majd egy hónappal később az érettségin az ő nézeteit fogom előadni, akkor nagyot tévedett.

Képzeljék el: egy hónapja érettségiztem történelemből előrehozottan. És tessék kitalálni, hogy milyen tételt húztam: Kádár János politikai életpályája. Nagy volt az örömöm, amikor kihúztam. Leültem, nekikezdtem a félórás felkészülésnek – nem nagyon tudtam befejezni, hogy mit ne mondjak. Kádár életét húsz percbe belesűríteni – az azért kihívás. No nem azért, mert nem lehet róla beszélni, hanem mert mit kell kihagyni ebben a húsz percben. Néztem vizsgabiztosaim arcát időnként, amíg készültem: szigorú, komoly emberek. Előre néznek, nem bólogatnak, nem reagálnak semmit. Aztán odaültem én, Kádár Jánossal, elkezdtem beszélni. Meséltem arról, ami jó volt a Kádár-korszakban. Úttörőtáborok, KISZ-táborok, balatoni nyaralások, munkalehetőségek, ingyenes oktatásügy – és a hideg, komoly arckifejezés eltűnt. És mit láttam: nosztalgikus, rokonszenves mosolyt. Megengedhettem, hogy egy kicsit elfogult legyek. Talán nem is kicsit. Végül a szünetben még beszélgettem velük egy kicsit erről a korról, és láttam: nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy az volt Magyarország eddigi aranykora. Megérte beszélgetnem velük. Hatvan ponttal honoráltak a hatvanból.

Viszont, kedves elvtársaim, én azt mondanám: büszkének kell lennünk Kádár Jánosra. Büszkének kell lennünk a Kádár-korszakra. Ki kell húznunk magunkat, felemelnünk a fejünket, és úgy, ahogy azt már Thürmer elvtárs egyszer jelentsük ki mi is, együtt, közösen: Kádár János unokái vagyunk. Büszkének kell lennünk erre. Ki kell húzni magunkat, a tőkések szeme közé kell nézni, és folytatni a harcot. Folytatni a harcot, ameddig el nem jutunk a második magyar aranykorba, amikor ismét a dolgozóké lesz a hatalom. Köszönöm szépen.