Vörös csillaggal a tőke szolgálatában

Vörös csillaggal a tőke szolgálatában

Megszólalt a Munkáspárt 2006. Nem tartják „szerencsésnek” a mi pártunk, a Munkáspárt névváltoztatását, mondván, hogy amíg ők „a törvénnyel szembe menve is felvállalják és kitűzik a munkásmozgalom szimbólumait”, mi, a Munkáspárt pedig meghajlunk az antikommunista hatalomnak, és „eldobjuk” a kommunista nevet.
A „kisebbik rossz” hamis elmélete
Ne vegye senki udvariatlanságnak, de a Munkáspárt 2006-nak semmi köze ahhoz, hogy mi pártunk neve. De nem is ez a lényeg! A Munkáspárt 2006 volt az, amely a 2004–2005-ös pártvita során elvetette nem csak a kommunista nevet, de a kommunista politikát is. Mi kényszerből adtuk fel a nevet, ők dalolva adták fel a lényegüket.
Elhitették önmagukkal, hogy a két polgári párt, a Fidesz és az MSZP közül az MSZP a „kisebbik rossz”, s ezért az MSZP-vel együtt kell működni azért, hogy a Fidesz ne kerüljön hatalomra. Nehéz megmondani, hogy milyen alapon nevezték „kisebb rossznak” azt a pártot, amelynek kormányai az MDF-t és a Fideszt messze lepipálva árusították ki a magyar gazdaságot. Arról a tényről nem is beszélve, hogy az MSZP 12 éve alatt vált alapvető társadalmi konfliktussá a gazdagok és a szegények közötti különbség, és lett súlyos, máig le nem küzdött gonddá a korrupció. Ráadásul az MSZP-kormányok egy jottányival sem voltak kevésbé kommunista ellenesek, mint az MDF vagy a Fidesz. A vörös csillagot a szocliberális hatalom sem adta vissza, s speciel a parlamenti bejutási küszöböt is ők emelték 4 százalékról 5 százalékra.
Antifasiszta egységfront a tőke megmentéséért?
A Munkáspárt 2006 máig azt vallja, hogy Magyarországon fasiszta veszély van, és ennek érdekében „antifasiszta összefogásra” van szükség. Kivel is? Ugyanazzal az MSZP-vel és hozzájuk hasonló szervezetekkel.
Mi a valóság? Magyarországon van antiszemitizmus. Sajnos, van. Mindig is volt, hiszen Franciaország után az EU-ban Magyarországon él a legnagyobb zsidóközösség. A jelenlegi válságos helyzetben azonban a probléma kiéleződött. Az emberek magyarázni igyekeznek nyomorukat. És, sajnálatosan vannak olyanok, akik a zsidóságot teszik felelőssé. A magyarországi zsidóságot azonban nem üldözik, nem írják őket össze, nincsenek zsidóellenes törvények. A jelenlegi magyar kormánynak sok bűne van, de nem lehet őket antiszemitizmussal vádolni.
Valójában másról van szó. A szocliberális erőknek nem érdekük a kapitalizmus ellen küzdeni. Ők nem akarnak osztályharcot látni a pesti utcákon. A zsidóság fenyegetettségéről, a fasiszta veszélyről szóló nyilatkozatok a szocialista-liberális erők fegyvertárának részei. Így akarják a dolgozók figyelmét a tőkeellenes osztályharcról elvonni és az antifasiszta harc és a demokrácia védelmének jelszavával egy táborba tömöríteni őket.
Összefogás a demokráciáért? Milyen demokráciáért?
Fogjunk össze a demokráciáért! - hirdeti a Munkáspárt 2006 hasonszőrű társaival együtt. Rendben, küzdjünk a demokráciáért! De miről is van szó? Amikor a demokrácia korlátozásáról beszélünk, meg kell különböztetni két dolgot. Az egyik, amikor a tőkésosztály korlátozza a dolgozó tömegek jogait a kapitalizmus megvédése, a tömegek elnyomása érdekében. A másik, amikor a tőkésosztály egyik csoportja a hatalom megtartása érdekében korlátozza a másik tőkéscsoport demokratikus jogait.
A kettő nem ugyanaz. A szocialista-liberális erők a saját jogaik védelmét tekintik a demokrácia védelmének, és e zászló alá akarják becsábítani azokat is, akiket a tőke 1990 óta nem enged be a parlamentbe, nem enged a médiába. Vajon a szocialisták és liberális barátaik hányszor emelték fel szavukat a vörös csillag betiltása ellen? Vagy mondjuk, a magyar zsidószervezetek hányszor tiltakoztak a kommunisták üldözése ellen?
A Munkáspárt 2006 máig vallja, hogy a Munkáspárt „jobbra ment”, és ez volt a szakítás oka is. Ez az érv legfeljebb arra jó, hogy tagjaikat kevésbé furdalja a lelkiismeretük rossz és káros döntésük miatt. Ahhoz ugyanis nem férhet kétség, hogy Vajnai és társai 2005–2006-ban a pártszakadással kárt okoztak a kommunista mozgalomnak, a magyar dolgozóknak. Megakadályozták ugyanis, hogy a Munkáspárt teljes erővel a 2006-os választásra készüljön, kihasználja a Gyurcsány-kormány ellenes hangulatot, és bekerüljön a parlamentbe. A pártunkat nem tudták szétverni, de meggyengítették.
Európának közösségi társadalomra van szüksége
„Az MKMP jobboldalra nyitása során elvetette az Európai Baloldali Párt küzdelmét a Szociális Európáért, és a történelmi helyzetet figyelmen kívül hagyva az Unióból való kilépést szorgalmazza.” – mondja a Munkáspárt 2006. Nos, mi valóban kiléptünk az Európai Baloldali Pártból. Miért? Azért, mert rájöttünk, hogy ez a szervezet csak arra való, hogy a dolgozó tömegek harcát az európai nagytőke érdekeinek megfelelő irányokban befolyásolja. Ezért is vannak szent tehenek. Az Európai Uniót például nem illik támadni. De mi, a Munkáspárt támadjuk. Az EU ugyanis az európai nagytőke szervezete. Nem a dolgozó tömegek érdekeit szolgálja, hanem a tőkéjét. A „Szociális Európa” – ha egyáltalán megvalósulna, semmi más nem lenne, mint a tőke ideiglenes engedménye. Amikor az európai kapitalizmus súlyos válságban van, amikor az EU további léte is kérdés, akkor a kommunisták feladata nem az, hogy elfogadják a tőkések engedményét, hanem az, hogy következetesen segítsék, és végig vigyék a tömegek harcát. A kommunisták ideálja nem a „Szociális Európa”, hanem a közösségi társadalom és népek európai összefogása.
Egyébként a mai válságban a „Szociális Európa” nem több mint blöff. A legutóbbi svédországi események is azt jelzik, hogy az egykor a szociális béke példájának tekintett Svédországban sem mennek jól a dolgok. A svéd nagytőke a csökkenő profitjából nem kívánja fizetni a bevándorlók jólétét. Mint ahogyan a gazdag EU sem akarja fizetni a kelet-európai nyomor enyhítését, vagy mondjuk, a cigányok helyzetének gyökeres javítását.
A „Szociális Európa” nem változtatja meg a liberális gazdaságpolitikát, amely azt mondja, hogy a piac mindent elrendez. Látjuk, hogy ez hova vezet. Tömegessé válik a munkanélküliség. Leszakadnak a középosztályok is. Fizetünk az egészségügyért, az oktatásért.
Nyilvánvaló, hogy Európának változásra van szüksége. A kommunista erők, a Munkáspárt, a Portugál KP, a Görög KP és sokan mások az EU-ban, nem az EU megmentésében látják a jövőt, hanem egy új, dolgozói alternatíva, a közösségi társadalom felvázolásában.
Természetesen van más alternatíva is. Az EU-államok a terrorizmus elleni harcra hivatkozva tovább korlátozhatják az emberek jogait. Erre biztatott Obama múlt heti beszédében. Az európai versenyképesség biztosítására hivatkozva tovább lehet szűkíteni a dolgozó jogait, tiltani lehet a sztrájkot, ahogyan például Magyarországon is történik. Európa megmentésére hivatkozva egységes pénzügyi irányítást lehet bevezetni, magyarán mindent alárendelni a német tőkének.
Ez ellen nem úgy lehet harcolni, hogy összeállunk a tőkések szociáldemokrata részével, ahogyan ezt a Munkáspárt 2006 és európai barátaik teszik. Nem álltathatjuk magunkat azzal sem, hogy a szociáldemokratáknál csak a vezetés rossz, a tagság viszont „hasznos munkát” végez. Az elmúlt 23 évben egyetlen példát sem találni arra, hogy a „hasznos munkát” végző egyszerű MSZP-tagok megváltoztatták volna pártjuk politikáját.
Más irányokra van szükség! A Munkáspárt az emberekkel, a dolgozókkal fog össze. Azokkal a társadalmi szervezetekkel, vagy akár egyénekkel is, amelyek, és akik az emberek valóságos gondjait fejezik ki, legyen az a szegénység, az eladósodás, a kilakoltatás, a jogsérelmek.
A Munkáspárt 2006 abban hitben él, hogy Magyarországon csak két választás van: vagy az MSZP és társai, vagy a Fidesz. Nem csak hisznek ebben, de erre építik politikájukat is. Ezzel azokat segítik, akik feledtetni akarják a szocialisták megbocsáthatatlan bűneit a rendszerváltásban, az állami vagyon privatizálásában, a magyar baloldal szétverésében. Az embereket arra akarják rábírni, hogy az egyik tőkés helyett válasszák a másik tőkést, mert akkor az urak asztaláról esetleg több morzsa fog nekik jutni. Arra biztatják őket, hogy fogadjuk csak el az EU-t, függetlenül attól, hogy semmi jót nem adott a magyar dolgozóknak. Ez a felfogás a munkásosztály, a dolgozók érdekeinek elárulása.
A morzsákkal nem lehet megelégedni
Mi ellenben azt mondjuk, hogy a morzsákkal nem lehet megelégedni. Kényszeríteni kell a tőkéseket arra, hogy a profitjukból mind többet adjanak a dolgozóknak. Kényszeríteni arra, hogy korlátozzák politikai hatalmukat is. Tudjuk, hogy ezt nem kapjuk, nem kaphatjuk ajándékba sem a tőkés kormányoktól, sem az EU-tól. Ez nem megy másként, mint harccal, a tőkések elleni küzdelemmel. Ahogyan például az elmúlt héten Lisszabon utcáin is történt. Következetesen meg kell mutatni a dolgozóknak, hogy a tőke korlátozása csak az első lépés. Az ő gondjaikra csak a kapitalizmus legyőzése, a közösségi társadalom megteremtése ad választ. Miért? Azért, mert a tőkés a társadalom a pénzről szól, és az ilyen csak a gazdagoknak jó. A közösségi társadalomban a lényeg az ember, és nem a pénz. Ezért jó a dolgozói tömegeknek.
A Munkáspárt nem hajolt meg a tőke előtt. Mi a nevünket változtattuk meg, a lényegünket viszont megőriztük. A Munkáspárt 2006 meghajolt a tőke előtt. Vörös csillaggal a mellükön tesznek szolgálatot a tőkések szociáldemokrata-liberális részének, s nem veszik észre, hogy ezzel általában is a tőkét segítik, és a dolgozóknak okoznak kárt.

Jászkun Munkás, 2013. június

Az igazsághoz tartozik

Némelyek azt kifogásolják, hogy „a múlt rátelepedett a jelenre”, s hogy eközben mind többen válnak az előző társadalmi rendszer foglyaivá. Megértem a szemellenzős aggodalmaskodókat. Mert hát mi tagadás, mostanság tényleg sokat gondolunk a múltra. De mit tehetnénk mi, a múlttal szimpatizáló jövő nélküliek egyebet, minthogy aktuális szorongásaink és karcsúsító létbizonytalanságunk közepette a visszaemlékezés nyújtotta élményeinkkel igyekszünk vigasztalódni. Mit tegyünk, ha a kenyérgondok sárbahúzása közepette némi örömre, viszonylag nyugodt életre csak gondolatban, s csakis a múltidézéssel adódik lehetőségünk. S a hatalom figyelmeztetése, mind indulatosabb követelőzése ellenére sem vagyunk képesek szabadulni a gondolattól, mennyivel jobb volt nekünk és családunknak a korábbi mérsékelt, de biztonságot nyújtó evilági lét. A létbeli biztonság, amit a mostani – már kegyelmes – urak unos-untalan becsmérelnek, „egyenszegénységgel” azonosítanak, s melyet előszeretettel igyekeznek a magyarsággal megtagadtatni.

De hát mit tegyünk, ha nem vett rajtunk erőt a fránya amnézia? Ha képtelenek vagyunk feledni, hogy az előző politikai érában a mostaninál sokkal jobban, nyugodtabban, s főleg emberibben éltünk és alkottunk, mégpedig a mostani urak helyett is. miféle mai teendőkről vonná el a figyelmünket a múlt gyakori fölidézése? Tán vannak, akik feledték volna, hogy manapság mind többen maradnak munka nélkül, mind többeket fenyeget az éhínség réme? Egyáltalán hol lelhetők fel ma a megoldásra váró dolgok? Csak nem a guberálgatást vélhetjük elvégzendő teendőnek?

Persze a hatalom birtoklóinak, a törvényhozás és a legfelsőbb végrehajtó szerv milliókat bezsebelő tagjainak érthető az optimista holnapképe. Hiszen, ha óhajtják, akár több jövedelemforrásuk is lehet egy időben, melyek anyagi hasznait jobbára munka nélkül húzzák. Érthető, ha ezeknek az uraknak nincs okuk múltidézésre, hiszen az intézményesített dőzsölés való jogot a rendszerváltással vindikálták maguknak.

Miért lenne tehát meglepő, hogy a múlt rendszert – melyre a jelenkori nyomorgás közepette nosztalgiával emlékeznek vissza milliók – a hatalmi elit tagjai történelmi tévedésnek minősítik. Mégpedig annak ellenére, hogy a jelenlegi rendszerről igen rövid idő alatt bebizonyosodott kíméletlen emberellenessége. No meg jövőellenessége is azzal, hogy állampolgárainak számottevő hányadát mélyszegénységbe juttatta, s perspektívátlanításával a fölöslegessé válás tudatát oltotta beléjük.

Dr. Südi Bertalan

Kommunista vagyok

Vörös zászló alatt hullott piros vérem

De a zászlót továbbvitték fiam és testvérem

Nem féltünk. Bátran mentünk a csatába

Velünk volt a zászló, az eszme igazsága

Az eszme, mely kinőtt a gyárak füstjéből

Az álmatlan proletár álmodó lelkéből

Hogy lesz még haza, melyért érdemes meghalni,

Hisz életnek ezt már úgysem lehet hinni

És mentünk előre! Egy csillag vezérelt.

Vörös volt, lángoló, mint a Nap, ha felkelt

Minket golyózápor a földre terített,

De azt a csillagot megölni nem lehet.

És fiaink, akik hűen követik ezt a csillagot,

Büszkén vallják majd, hogy kommunista vagyok!

Révész István

Nem értem a korosztályom egy részét

A politikai elit egyre inkább a Horthy Miklós által fémjelzett kapitalista rendszert igyekszik visszahozni. Az én korosztályom egy része közömbös, tudomásul veszi, és hallgat. Mi a Horthy-rendszerben gyerekek voltunk, de szüleimtől, nagyszüleimtől hallottuk, hogy milyen embertelen volt akkor a szegény ember élete. Nyomor, nélkülözés és megalázás. Én még emlékszem az emberpiacra, ahol gazduramék válogattak, hogy ki mehet hozzájuk napszámra.

Két konkrét történettel szemléltetem azt a rendszert: az előszállási nagybirtokon közös konyhás cselédlakásokban élők 40 pengő kommenciót kaptak. Teljes volt a jogtalanság és a kiszolgáltatottság. Hajnali kettőkor kezdődött a munka. A dolgozó ember esze csak arra szolgálhatott, hogy ne menjenek a fának, és ha esett az eső, az eresz alá álljon.

Juhász Ferenc 1941-ben írta:

„Mint cséplőmunkás én is ott voltam. Nagykarácsonypusztán napi 3-5 kg búzáért vágtuk a kendert. Az étkezésünk a megromlott gabonából való kenyér, mely dohos és gombás volt. Ezen kívül bab. Ha megdöglött valami állat, akkor kaptunk húst is, de ezt külön meg kellett fizetni.2

Ma a politikai elit ezt a módszert sírja vissza, miközben szidja a szocialista társadalmat. Maguknak és talpnyalóiknak jólétet biztosítanak. Napjainkban vannak olyanok, akik elfelejtik, hogy szüleik, nagyszüleik cselédek voltak. Elfelejtik, hogy a megaláztatásból, a nyomorból 1945 tavaszán a szovjet hadsereg szabadította fel őket, és hozta számukra a felemelkedést, a megbecsülést, a jobb életet. Jó volna, ha a magyar nép felébredne Csipkerózsika-álmából, és felismerné, hogy csak a közösségi társadalom hozhat jobb létet és emberi megbecsülést.

Horváth Sándor

Az „eltűnt” munkásosztály nyomában

A polgári teoretikusok manapság előszeretettel írnak a munkásosztály eltűnéséről. Hivatkoznak az ipar modernizálására, a robottechnikára, az automatizált termelésre, a munkásosztály kulturáltságának, életminőségének pozitív megváltozására – a XIX. századhoz viszonyítva. A munkásosztály természetesen nem tűnt el, de kétségtelen, hogy átalakult. (Százegynéhány év alatt a burzsoázia is sokat változott, bár társadalmi állása, mint a munkásosztály esetében – a lényeget tekintve – változatlan.) Ezzel azt akarják elérni, hogy a tőkés rend két alapvető osztálya közötti harc megszűntét „igazolják”, megideologizálják. Axióma: ha nincs proletariátus, nincs kapitalizmus sem. Mint ahogy tőkések nélkül sincs kapitalizmus. E két alapvető osztály viszonylata adja a tőkés rend lényegét és meghatározottságát.

Képtelenség, hogy a magántulajdonra épülő modern ipari társadalomban az egykori munkásosztály integrálódott a „középosztályba”. (A „középosztály” tudományos definíciójával még adós a polgári oldal.) Ennek az elméletnek a képviselői ezt a mai fejlődés egyetemes jelenségének tekintik. A proletariátus nem tűnt el! A munkásosztály, mely az eredeti tőkefelhalmozás folyamatában jött létre, az az alapvető szociális csoportja a kapitalizmusnak, melynek tagjai személyükben jogilag szabadok ugyan, de szabadok (megfosztottak) a termelőeszközöktől is. nincs tehát egyebük, mint a munkaerejük, melyet munkabér fejében a tőkés rendelkezésére bocsátanak, miáltal értéktöbbletet termelnek a tőkések számára. A globális tőke befektetéseivel tehát nem csak munkaalkalmat teremtenek!

A korszerű nagyiparban a robotok, automaták mellett serénykednek az overálosok, az olajos kezűek. Kik ők, hanem proletárok? Kik dolgoznak az autógyárakban, a textilüzemekben, a bányákban, az építkezéseken? És az agrárproletárok? Kétségtelen, megfogyatkoztak a chaplini idők robotosai, mert a technikai haladás megváltoztatta a munka jellegét, feleslegessé téve a nagyipari munkásság egy részét. A proletariátus nem jelentéktelen hányada átkerült a tercier szektorba (kereskedelmi eladók, pincérek, postások, portások, takarítók, szállítómunkások, hivatalsegédek, mozdonyvezetők kalauzok stb.), ám ezek is eladják a munkaerejüket, mert nem rendelkeznek termelési eszközökkel. A nagyipari munkásság „megfogyatkozása” ellenére a szocialista forradalom osztály- és társadalmi bázisa. Jó szövetségi politika mellett tudja csak szerepét realizálni. Helyhiány miatt szándékosan nem foglalkozom a tanítókkal, banktisztviselőkkel, üzemi mérnökökkel (fehérgallérosok), bár ők is a tágabb értelemben vett munkásosztályhoz tartoznak, a munkamegosztásban betöltött szerepük, a megtermelt javak elosztásának módja alapján. (Lásd a Kommunista Párt Kiáltványát.)

És hová soroljuk az ideiglenesen vagy tartósan munkanélkülivé vált egykori dolgozókat, a „tartalékhadsereg” tagjait? A pauperizmus olyan méreteket ölt, hogy lassan a Mária Valéria telepek országa leszünk. A nagyipari munkásság száma valóban megfogyatkozott a kisipari dolgozók és a tercier szektor javára (a verseny miatt deklasszálódó kisiparos is proletarizálódik), s az is kétségtelen, hogy szervezésük, mozgósításuk nehezebb, mint a nagyipari dolgozók esetében. Ám a kommunikációs forradalom (televízió, internet, telefax, e-mail) áthidalja a nehézségeket. A kapitalizmus kitermeli a maga sírásóit.

A rendszerváltás szétrombolta és kiárusította a szocialista ipart, hátrányos megkülönböztetést alkalmazott a kommunistákkal szemben. Következésképpen atomizálódott a munkásosztály, mely visszasüllyedt a tudatosság állapotából az ösztönösség állapotába, az önmagáért való osztály helyzetéből az önmagában való osztály helyzetébe. Nem lebecsülendő a polgárság ideológiai hatása sem. Akkor kerülhet napirendre a szocialista revolúció, ha a forradalmi helyzet mellett létrejönnek a szocialista forradalom szubjektív feltételei (kommunista párt, forradalmi proletariátus stb.) is. Ennek figyelmen kívül hagyása kalandorság lenne.

Hegedűs Sándor

Túl az ezrediken

Nincs olyan politikai kérdés, mely ne érintené meg Dudás Györgyöt, s nincs olyan kérdés, melyre ne találná meg a választ. Sorszámozott glosszáit egyszerűen „Szilánkok”-nak nevezi, s nagy örömünkre szolgál, hogy közreadja, szám szerint több mint ezret. Objektív okfejtései idegenek a materialista szemléletet mellőző polgári médiától, ezért ott soha nem fogjuk olvasni okos gondolatait. Ezért is biztatjuk Gyuri barátunkat töretlen lelkesedésre, további írásaihoz jó egészséget kívánunk! Érdekességként szemelvényeket ragadok ki egy korábbi „Szilánkok”-ból, mely válaszul szolgál a polgári propaganda Szovjetuniót ócsárló szitkozódásaira.

„Mivel az utóbbi időben a sokévi átlagnál többet olvasok, az orosz nép történelméből is sok mindent megtudok. Például Lenin apai nagyapja is jobbágy volt. 1861-ben szabadította fel magát. Az önkényuralom alatt kegyetlenül bántak a néppel. Minden szinten korrupció volt. A cár atyuskák állandóan háborúztak, nem számított az emberi élet. 1905-ben véget ért a japán-orosz háború, Port Arthurnál a japánok bekerítették az orosz csapatokat. Tél volt. Éheztek, fáztak mindenük elfogyott. Kénytelenek voltak feladni. Ezután tudták meg, hogy egy mindennel megrakott hatalmas szerelvény félre volt állítva a szibériai vasúton, amit nekik szántak. Aki olvasta a Port Arthur című könyvet, az tudja, hogy az orosz katonák tábornoka liberális volt, és kereskedett egy kínai csempésszel. Jött az első világháború, közben megalakultak a szovjetek, és Szovjet-Oroszország kilépett a háborúból.

1918-ban Breszt-Litovszkban a Trockij vezette delegáció aláírta a békeszerződést. Egymillió négyzetkilométernyi terület, Minszk és Kijev is a németek kezére került. (A területrabló békeszerződések végül Nyugat-Belorussziát és Nyugat-Ukrajnát 1921-ben Lengyelországhoz csatolták.)

Miközben dúlt a polgárháború, több mint egy tucat ország támadta meg a Szovjetuniót, mert a bolsevikokat mindenáron fel akarták számolni. És most jön az, amikor a világ először csodálkozik rá a szovjet katonákra. Nem értették, hogy a halálosan elfáradt és nélkülöző katonák miért harcolnak oly vakmerően és rendületlenül Lenin forradalmáért. Hát azért, mert megértették, hogy most a saját érdekükért küzdenek, és mert elegük van a megaláztatásokból.

A liberálisokkal és különösen Trockijjal igen sok problémája volt Leninnek is, mert mindannyian gyűlölték a kommunistákat és a szocializmust. Spanov Összeesküvők című könyvében olvastam, hogy amikor Trockij könyvét Hitler kezébe adta a kéme, mondván, hogy ez egy olyan szervezet vezetője – 50 országra terjed ki – akik gyűlölik a kommunistákat. Hitler felemelte a könyvet, és ezt mondta: ez kell nekünk, hozzák ide! Mindenkivel összefogunk, akik a gyűlölik a bolsevikokat! Amikor ezt Sztálin megtudta, az összes trockistát száműzette. Így kerültek ki a hadseregből is.

Azt is tudni kell, hogy 1928-ban még 5 millió faeke volt, de már gyártani kezdték a lánctalpasokat is, amin 5 eke volt, és el is boronálta, amit felszántott. Az új technikát azok kapták meg, akik a közös gazdálkodás útját választották. A liberális földbérlők nem akarták belátni, hogy az országot nem lehet a régi módon élelemmel ellátni. A szűzföldeket nem lehet faekével felszántani. Óriási ellenállásba kezdtek, velük tartott sok szegényparaszt is. akik a kolhozok ellen léptek fel, azokat száműzték Szibériába. Soha nem látott fejlődésnek indult a gépgyártás. Sztálin előrelátását dicséri, hogy a hatalmas gépgyárakat az Uralon túlra telepítette, ahová a németek nem juthattak el.

A két ötéves terv alatt olyan eredményeket értek el, hogy a nyugatiak is csodájára jártak. Megsokszorozták a termelést. Amikor egy amerikai főtiszt ellátogatott a szibériai gépgyárakba, és többek között meglátta a T–34-esek gyártási körülményeit, nem akart hinni a szemének.

Ha bárki kételkedne abban, amit itt leírtam, kérem, olvassa el Spanov könyvén kívül Sjersz-Kahn: A nagy összeesküvők és Jurij Korolkov: Szigorúan bizalmas című könyvét is. Ezekből meg fogja érteni, hogy hazugság minden, amit Sztálinról összehordtak a szocializmus ellenségei, a kommunisták gyűlölői. Ha Sztálin nem takarítja el az összes ellenállót, a Szovjetunió az agresszorok martaléka lett volna. 1918-ban az antant, 1939-ben Japán, 1940-ben Finnország, 1941-ben pedig Németország gyarmatává vált volna.

A Szovjetunió 1939. szeptember 17-én visszaszerezte az 1918-ban elrabolt Nyugat-Belorussziát és Nyugat-Ukrajnát. Itt felteszek egy kérdést. Mit kerestek ott azok a lengyel katonák, akiket állítólag a szovjetek végeztek ki, és miért nem a német határ közelében voltak? Hiba csúszott a számításba, mert sem a japánoknak, sem a finneknek, és nekik sem sikerült az, mire gondolok.”

Ezt mondja a sokadik sorszámú „Szilánk”-jában Dudás György.

Gondolatait közreadta: Sipos Sándor

Hol van a józan ész?

A Munkáspárt programját a nép könnyen megérti, mert az a szocializmus leghatékonyabb korszakát akarja megvalósítani. Kádár János és hűséges társai mindig jót akartak az országnak, a népnek. Az utóbbi években vezető pozíciókban voltak halálos ellenségei, akik minden lehetséges módon ártottak a szocializmusnak. Most tisztán látható, mi lett országunkból. Ez a nép akarata lett volna? Kinek jó ez? Ez kell nekünk. Jobb lenne a „harmonikus közösségi társadalom”, ahol mindenkinek van munkája, tisztességes megélhetése. A jelenlegi csak romlásba viszi az országot, ez csak azoknak ad lehetőséget a fejlődésre, akik maximálisan alávetik magukat, szinte szolgai módon, a kapitalisták akaratának.

Ma a parlamentben ott vannak a jobbikosok, akik a tüntetéseken úgy köszönnek: Adjon Isten – a válasz: Szebb jövőt. Igen, de kinek kívánja a szebb jövőt?

Mi úgy köszöntünk: Jó napot, elvtársak – a válasz: Erőt, egészséget.

Ma K. László ezt mondja: a cionisták és a bolsevikok veszélyt jelentenek. Magyarázat nincs. O. V. azt mondta, hogy a zsidók Isten ajándéka az országunknak. Most akkor mi az igazság? Erősen tiltakoznak a vörös csillag ellen, s minden olyan szó használata ellen, ami a szocializmusra emlékeztet.

Tudott dolog, hogy a vallás jegyében, a „Szent Inkvizíció” idején emberek tömegeit égették el elevenen, akik nem voltak hajlandók megtagadni a természet törvényeit. De azokat is, akikre ráfogták, hogy az ördög megszállottja, és az elégetésével közelebb kerülnek a mennyországhoz. Félelemben tartották az embereket, mint ahogy napjainkban is – valamivel másabb módszereket alkalmazva.

Dudás György

Rövid hírek

Május 11-én rendkívüli kongresszuson dönteni kellett arról, hogy a ma hatalmon lévő urak előtt félelmetesnek mondott „kommunista” szót mellőzzük pártunk megnevezéséből. Mint ahogyan a vörös csillag viselése is tiltott. A nevünk: Magyar Munkáspárt, rövidített nevünk: Munkáspárt.

A kongresszuson Vörös Lobogó jelvényt kapott Szilágyi Sándor, a szolnoki alapszervezet vezetőségi tagja. Gratulálunk!

Május 16-án Gyomaendrődön a Munkáspárt kezdeményezésére emléktáblát avattak az önkormányzat falán a cselédek, summások, mezőgazdasági proletárok tiszteletére.

Készülnek a kis vörös zászlók a július 6-án 10 órakor a Fiumei úti temetőben a Kádár János elvtárs sírjánál tartandó megemlékezésre.

Emlékezés Fekete Sándorra

Pótolhatatlan veszteség érte a Munkáspártot: hosszú, súlyos betegség után elhunyt FEKETE SÁNDOR elvtárs.

Fekete elvtárs elkötelezett, tudatos, hűséges tagja volt a pártnak. 2010-ben a szolnoki 4-es számú választókerületben volt a Munkáspárt országgyűlési képviselőjelöltje. A párt értékrendjének, célkitűzéseinek töretlen harcosa volt. Az utóbbi két évben betegsége súlyosbodott – a betegség ágyhoz kötötte – és már nem tudott részt venni az aktív munkában. Utolsó találkozásunknál is hitét, meggyőződését hangoztatta.

Emlékét kegyelettel, szeretettel megőrizzük!

Szolnoki alapszervezet

Búcsú Veres Gábortól

Búcsúzunk VERES GÁBOR-tól, aki 1945. január 1-től a Munkáspárt tagja volt – életének 85. évében, hosszantartó betegség után elhunyt. Tagja volt a MEASZ-nak és a veterán repülők klubjának. Hivatásos katona volt.

Martfűi alapszervezet

19. Munkás Kupa: a tavalyi bronzérmes idén nyert

Tizennyolc férfi, illetve négy női csapat döntötte el egymás között a túrkevei 19. Munkás Kupa kispályás labdarúgótorna helyezéseinek és érmeinek sorsát 2013. június 8–án. A tornát kora reggel Fogarasi Zsuzsanna, a Magyar Kommunista Munkáspárt alelnöke nyitotta meg, majd a szabadtéri pályákon és a tornateremben megkezdődtek a mérkőzések.
A férfi tornán induló 18 csapat négy csoportban küzdött meg egymással, az első és a második helyezettek a nyolc közé jutottak, ahol egyenes kieséses rendszerben játszottak tovább. A győzelmet a tavalyi 3. helyezett, a Túrkevei Buga Falatozó csapata szerezte meg.


A 19. Munkás Kupa végeredménye

Nők (4 csapat). Eredmények:
Szolnoki Barátok–Kisújszállási Ördögi 44-ek 3–3
Szolnoki Barátok–Túrkevei Kézis Csajok 4–0
Szolnoki Barátok–Túrkevei Kevi Angels 9–0
Kisújszállási Ördögi 44-ek–Túrkevei Kézis Csajok 4–0
Kisújszállási Ördögi 44-ek–Túrkevei Kevi Angels 6–0
Túrkevei Kézis Csajok–Túrkevei Kevi Angels 4–1
A női torna végeredménye:
1. és 2. helyezett holtversenyben: Szolnoki Barátok és Kisújszállási Ördögi 44-ek 3 mérkőzés, 2 győzelem, 1 döntetlen, 0 vereség, 7 pont
3. helyezett: Túrkevei Kézis Csajok 3 mérkőzés, 1 győzelem, 0 döntetlen, 2 vereség, 3 pont,
4. helyezett: Túrkevei Kevi Angels 3 mérkőzés, 0 győzelem, 0 döntetlen, 3 vereség, 0 pont.
Az első két helyen végző két csapat egyaránt 7–7 pontot szerzett, ráadásul egymás ellen döntetlent játszottak, ezért a versenybíróság úgy döntött, hogy az első helyet megosztva kapja a két csapat: a szolnokiak és a kisújszállásiak.
***
Férfiak (18 csapat)
Negyeddöntő: BL Team–Buga 63 4–1, Buga Falatozó–Top Eleven 7–2, Delta–Suttogók 2–1, Síva Mont–Strikaz 1–1 (hétméteresekkel 3–1).
Elődöntő: Buga Falatozó–BL Team 3–2, Síva Mont–Delta 4–2.
A döntőben: Buga Falatozó–Síva Mont 3–2.
A férfi torna végeredménye: 1. Buga Falatozó, 2. Síva Mont, 3. BL Team és Delta.
Gólkirály: Horváth Sándor (Buga Falatozó).
Legjobb kapus: Pásztrovics Attila (Síva Mont).
Legjobb mezőnyjátékos: Nagy László (Buga Falatozó).

Jászkun Munkás, 2013. május

Bronzba öntött nosztalgiák

Egyelőre Gyömrő és Kereki az a két magyar község, mely a „világérdeklődés középpontjába” került. Itt élnek ugyanis olyan jobboldali-nemzetiek, akik egy fasiszta tömeggyilkos megörökítése érdekében „maradandó” emlékművet akarnak emelni. Ennek a törekvésnek üzenete van: az exállamfő regnálása alatti tevékenységét akarják kitörölhetetlen mementóként felmutatni. Ezt csakis olyanok kívánhatják, akik azonosulnak Horthy Miklós életművével. Olyanok tehát, akik az elmúlt negyedszázados fasisztoid rezsim feltámasztásáról álmodoznak. Nincsenek egyedül. A dicstelenül elhunyt (pontosabban megdöntött) keresztény-nemzeti kurzusnak sokan voltak a haszonélvezői: grófok, bárók, nagy- és középtőkések, kulákok, az egyházak, a középrétegek és értelmiségiek, a felsőbb szférájában élők tízezrei. Igaz, ezek nagy része már nem él, de él sokakban az emlékük, élnek leszármazottaik, akik a rendszerváltás előtti fél évszázadban álmodoztak egy „szebb és jobb jövőről”.

Az 1989–1990-es polgári ellenforradalmi fordulat teljesítette álmukat. Teljesítette? Nem! Ők egy olyan világról nosztalgiáztak, ahol visszatérnek a feudalizmusban meghonosodott kiváltságaik, s a kapitalizmus által biztosított „dolce vita”.

Ők nem a polgári demokráciát akarják visszahozni, hanem olyan rezsimet, mint amit bálványuk kiépített. Ezt látszik megígérni Orbán Viktor kalandor terveivel.

Ennek az ábrándnak volt letéteményese Horthy Miklós. XXI. századi hívei és követői úgy tesznek, mint az ősközösség primitív lakói, akik falra vésték, vagy festették vadászatuk leendő áldozatait, azt vették célba abban a hitben, hogy a valóságban is teljesednek kívánságaik.

A Horthy-rendszer felszámolása óta fél évszázad telt el. Ez idő alatt megszületett és felnőtt egy olyan nemzedék, mely ízelítőt kapott a közösségi társadalomból, átélte a jobbat, s nem kíván visszatérni az egyszer már meghaladott múltba. Ezek a hangosan méltatlankodó, s hátterüket képező csendesen dohogók nem hajlandók felsorakozni a Horthy-szobrok mögé, sőt a legelszántabbak készek cselekedni is.

Így történt, hogy Kerekiben vörös festékkel öntötték le a faszobrot, jelezvén: számukra az exkormányzó persona non grata, sátáni eszméje és fasisztoid rendszere gyűlöletes az „egyszerű” magyar emberek számára. Ők demokráciát akarnak, és nem az urakat kiszolgáló önkényuralmat.

A tűzzel játszani nem ajánlatos!

Hegedűs Sándor

Párhuzamok

Az idő halad, s mi nem változunk?

József Attila 103. születésnapjára

Igen, az idő halad. Immár 103 éve, hogy 1910. Március 21-én Gombai Ferencné fuvarosszekérrel két menhelyi gyermekkel: az ötéves kisfiúval és hétéves nővérével érkezett az öcsödi faluszéli kis házba. Gombai bácsi az ajtóban várta őket „nohát, meggyüttetek” köszöntéssel.

Megjöttek. A fiúcskát József Attilának, a nővérét József Etelkának hívták. De hát miért került menhelyre a két kisebb József-gyermek? 1908. július 1-én eltűnik az apa, József Áron. Ebben az évben Budapestről 1040-en vándoroltak ki a több munkaalkalom és a jobb kereset reményében. Az anya egyedül nem tudja eltartani három gyermekét, nem képes az egyre növekedő lakbért sem fizetni. Jolán így ír erről:

„Örökké fájó emlékezéssel idézem fel a mama törékeny alakját, aki ez időtől fogva állati erőfeszítéssel dolgozott, hogy előteremtse a mindennapi kenyeret számunkra… A varrógépet visszavették tőle, nem tudta fizetni a részleteket. Munka után járt… Napszámos munkát vállalt. Legrosszabb ruháját vette fel, kendőt kötött a fejére, karjára vette a vödröt a súroló ronggyal és súrolókefével, és kiült a „placcra” a Deák téren a többi napszámos asszony közé. Ha nem akadt munkája, dél felé hazajött. Lassankint állandó helyeket szerzett magának, úri házakhoz járt mosni, vasalni, takarítani.”

Tíz hónap alatt legalább ötször költöztek. Laktak a Gát utcában (többször is), a Márton utcában, a Szvetanay utcában, a Ferenc téren. A mélypont a Páva utcai kocsma volt.

Lakáshiány, túlzsúfoltság, lakbéruzsora, kevés lakás építése – ezek a jellemző kulcsszavai az 1910-es éveknek. Szabolcsi Miklós így ír erről a korszakról: „A magántőke nem lát üzletet a lakásépítésben, viszont a munkanélküli lakbérjövedelem vonzza, nagyszabású spekuláció lehetőségével – egyszóval az imperialista szakaszába lépő kapitalizmus ellentmondásai tűnnek szembe: azok az erők működnek, amelyek a világ és Magyarország sorsát formálták a század elején, s amelyeknek a saját életére, saját szűk körére való hatását szenvedi el a kis család” (ti. a József-család).

Száz év elmúltával – napjainkban – ilyen adatok vannak a birtokunkban: az építőipar negatív mutatói, minden korábbinál kevesebb új lakás épült, a devizahitelesek helyzete, a kilakoltatások (a márciusig terjedő moratóriumot meghosszabbítják), az alaptörvényben rögzítették a fedél nélküliek közterületről való kitiltását…

1910-ben Budapesten 4348 gyermeket adtak menhelybe. Az 1903-ban létesült Ella nevű gyulai menhelybe 735 gyermeket vettek fel, köztük József Attilát és Etust. Öcsödön akkor 70 menhelyi gyermeket neveltek, a lakosság 3,73 százalékát.

A Váncsod nevű falurészen, a falu szélén élte két évig a falusi szegénygyermekek életét Attila és Etus. Tanúvallomásként elevenítsük fel a Curriculum vitae egy részletét:

„engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hétéves koromig, már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek – disznópásztorkodtam. Hétesztendős koromban anyám – néhai Pőcze Borbála – visszahozott Budapestre… Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe.”

Váci Mihály úgy gondolja, hogy „József Attila… szenvedései… pokolbélien társadalmi eredetűek…” A mama pedig eközben keményen dolgozott, hiszen – amint Jolán írja – „… a menhely a nyomorgó édesszülőknek nem ad pénzsegélyt, hogy így könnyítve sorsukon maguknál tarthassák gyermekeiket”.

Manapság az a „törvény”, hogy anyagi okokból egyetlen gyermek sem kerüljön állami gondozásba. Ma, amikor több mint félmillió ember mélyszegénységben él hazánkban, a létminimum alatt élők száma közel négymillió, s nálunk ma Magyarországon minden ötödik gyermek mélyszegény. Alapítványok, civil közösségek próbálnak segíteni, például „Minden gyermek lakjon jól!” alapítvány. A mai családok többségében is keményen dolgoznak a szegény családos szülők (sokuk munkanélküli, alkalmi munkát végeznek, gyakran feketén), hogy megtarthassák gyermekeiket. (A nagyobb gyermekek is munkát vállalnak.)

Mindnyájan jól ismerjük Móra Ferenc kis gyermekhősét, Pétört, „a csalót”, aki az iskolában kapott langyos tejet egy nagykendőbe önti, vagyis a kendőben fagyoskodó kicsi húgának, Marikának adja, megnyerve a nagy csatát az ő éhes kis gyomra ellen.

Egy városi havilap cikkírója az ez évi márciusi számban szomorú aktualitásnak látja Pétör történetét. Az iskola osztályterme sok gyermeknek ma is melegedőhelynek számít, s az osztályokban egyre többen vannak a Marikák. Az iskolai ingyenebéd nekik a napi egészséges ételt jelenti, nemritkán a teljes napi étkezéssel egyenlő.

Egyre többen „felejtik otthon” a tízórait… Naponta hallunk hírt családi tragédiákról, gyermekét és önmagát megölő szülőkről… 1910-ben – épp a József-testvérek Öcsödre kerülésének évében – írta Ady Endre a Két tanár című elbeszélését. Érdemes a figyelmünkre a mű jónéhány gondolata:

„Hogy élnek a magyarok?

– Nem élnek, de élni akarnak most nagyon… Aztán e szándék mellett meghal minden…

Csodálatos kis nép ez… Csak a gondolkozástól fél még. És zavaros még a lelke… Majd másképpen lesz valaha. Most még szerencsétlen… nálunk, aki még dolgozni tud. De nem lesz mindig így… Lángolni készül az ország. Most újra az élő szándék vad áramlata csapott ki az én népemből…

Úgy vélem néha, hogy jó, szép, áldott dolog beleszületni egy kicsi népbe. Az ember sokat szenved legalább, de még sokat is kell hinnie. Jó ez, áldott ez. Több ez az életnek, mint egy meghízott, nagy népbe csöppenni, s észre se venni, mint élte ki magát az ember…”

A nagy szándék mellett meghal minden – írja Ady 1910-ben. Manapság is a nagy szándékok időszakát éljük, a korszakos változásokét – gondoljunk csak a közigazgatásban, a közoktatásban, a nevelésben végbement változásokra –, s közben szaporodnak a Marikák és a Pétörök.

Egy civil szervezet módszertani segédkönyv kiadását tervezi családsegítő, a család intézményét népszerűsítő szervezetek számára Minden gyermek álma címmel. Nemes szándék! Ám a bajok társadalmi gyökerűek!

Ferge Zsuzsa akadémikus, szegénységkutató alábbi gondolatai a társadalmi berendezkedésünk minden szegmensében megfontolandók. Ha kisebbek az egyenlőtlenségek, az emberek sokkal jobban érzik magukat.

Attiláért, Etusért 1912 júniusában eljött a mama Öcsödre. Attila sohasem felejtette el ezt a két évet. 1937. december 3-án este Balatonszárszón jött az a tehervonat, amelynek kerekei kioltották a 32 éves ifjú életét.

Baranyi Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas egyik versének főhőse, a parasztkáder pedig a József Attila halálát követő évben, 1938-ban született.

Lám: „Az Élet él és élni akar”!

Ajánlom szíves figyelmükbe.

Csajbók Ferencné

***

Öcsödön a költészet napján a jelenlévők élőben hallhatták a beszédet.

 „Munkaalapú társadalom”?

Ismerős ez a – napjainkban előszeretettel emlegetett – társadalmi formáció. Az egykori szocialista társadalmi rendszert ismertem meg ilyennek, s egyúttal emberközpontúnak is. Tőkés viszonyok közepette azonban csak jámbor óhaj gyanánt említhető efféle gazdasági alakulat. Soha nem létezett, s nem is fog létezni ilyen egyetlen tőkés rendszerben sem. A kormányfő éppen ezért üres politikai frázis gyanánt hangoztatta egy brüsszeli beszédében, hogy „jóléti helyett munkaalapú társadalmat kell kialakítani”. Vagyis könyöradományok, különféle jogcímen adott segélyek helyett csakis munkával lehessen megkeresni a kenyérrevalót.

Demagóg szólam ez egy olyan gazdasági-társadalmi környezetben, melyben a tőke kíméletlen természete folytán több százezer munkaképes korú állampolgárnak éppen a munkahelyet kell nélkülöznie.

A munkaalapú társadalom azt jelentené, hogy csak munkából lehet megélni, és egyféle „jólétet” is csak munkavégzés árán lehet megteremteni. A kettő tehát szervesen összetartozik.  E követelményt a szocializmusban felismerték, és meg is valósították. Ezért nem lehetett munkátlanul élni. Munkanélküli segélyekből csak tengődni lehet, nem növelhető az életszínvonal. Aki segélyből kénytelen vegetálni, mert munkanélküliségre ítéltetett, nem tekinthető a jólét munkát kerülő vámszedőjének.

A munkaalapú társadalom csak a teljes foglalkoztatás garantálásával teremthető meg, mely a kapitalizmustól teljességgel idegen. A tőkés termelési viszonyoknak ugyanis lételeme, megváltoztathatatlan tartozéka a részleges, de tartós munkanélküliség. A munkanélküliek tömegeiből minél kisebb összegű munkabérért alkalmazott bérrabszolgák (s nem a megbecsült munkavállalók) verítéke árán szerezhető haszon a tőkés egyedüli célja. Ezért érthetetlen számomra a kormányfő hangoztatott vágyálma a munkaalapú társadalomról.

Még ma is hangoztatják némelyek, hogy az előző rendszerben sem volt teljes a foglalkoztatottság. Illetve sajátosan valósult ez meg. Mondvacsinált foglalkoztatottak voltak az üzemek kapuján belül. Úgy fizették őket a vállalatok, szövetkezetek, hogy valójában semmilyen hasznukat sem látták. Bezzeg ilyen a kapitalizmusban nem lehetséges – állítják. Efféle hazugságokkal igyekeznek ellensúlyozni a tőkés rendszer munkanélküli tömegeket tengődtető, törvényesített gyakorlatát. Mi, akik életünk javarészét abban a társadalmi rendszerben töltöttük el, s dolgoztunk, tudjuk, hogy a korabeli munkahelyeken csakis munkavégzés ellenében kaphatott bárki munkabért. Csakhogy a tőke hívei az általuk keletkeztetett nyomor világában ezt tagadják, s csakis a profitszerzésre összpontosítanak. HA pedig a remélt értéktöbbletük soványosodását tapasztalják, kíméletlenül utcára teszik a bérmunkást. Mert náluk a proletár csakis a termelés egyik eszköze.

Akik a jelenlegi társadalmi rendszerben kizsákmányolásmentes munkaalapú társadalomról regélnek, javaslom, olvassák el Marxnak a „Tőke” című művét.

Dr. Südi Bertalan

Május 5. Egy lángelme születésnapjára

Marx Károly, a filozófia doktora 1818. május 5-én Trierben született. Darwin a szerves természet fejlődési törvényét fedezte fel – Marx az emberi történelem fejlődési törvényét. Marx fedezte fel a tőkés termelési mód és az általa létrejött polgári társadalom sajátos mozgási törvényét is. Ha semmi mást nem alkotott volna, akkor is örökre beírta volna magát a világtörténelembe. Ő ezen kívül sok minden mást is tett.

Marx Londonban részt vett a Kommunisták Szövetsége második kongresszusán, és ott megbízást kapott a Kommunista Párt Kiáltványának megírására. 1848. február végén a Kommunista Párt Kiáltványa Londonban megjelent. 1867. szeptember 2-án a „Tőke” első kötete megjelent Hamburgban.

Marx Károly többször találkozott Frankel Leó magyar munkásmozgalmi vezetővel. Marx elméleti tudását az is igazolja, hogy milyen egyszerűen tudott fontos társadalmi kérdéseket megfogalmazni.

Azt írta, hogy az embereknek előbb enniük, lakniuk és ruházkodniuk kell, mielőtt politikával, tudománnyal, művészettel, vallással vagy bármi mással foglalkoznának.

Természetesen ez ma is igaz, amikor az éhező, fagyoskodó, közüzemi díj megfizetésével küszködő, a kilakoltatás előtt álló embereknek szabadságáról papolnak.

A teljes képhez Marx mint ember is hozzátartozik. Gyengéd, szelíd és elnéző apa volt – „a gyerekek neveljék a szülőket” szokta mondani. Leányaihoz való viszonyában, akik határtalanul szerették, soha még árnyékát sem érvényesített az apai tekintélynek. S mégis, aligha lehetett apa, akire jobban hallgattak volna.

Leányai barátjuknak tekintették (Lafargue). Marx szerelmes verseit a jegyeséhez írta, amely „A szerelem könyve” című művében jelent meg.

Engels a Marx temetésén a sírnál a következőket mondta:

„Neve és műve is élni fog századokon át.”

Lenin, Marx és Engels emlékművének leleplezése alkalmából a következőket mondta:

„Marx tanítás mindenható erejű, mert igaz.”

1883. március 14-én a kor legnagyobb gondolkodója megszűnt gondolkodni. A londoni Highgate temetőben nyugszik.

Horváth Sándor

Rövid hírek

A Munkáspárt május 11-én, Budapesten tartja 25., rendkívüli kongresszusát, melyre a párt minden tagja meghívott.

A Szabó Ervin Akadémia következő kurzusára május 25-én kerül sor a Baross utcai pártközpontban.

Lássunk tisztán

Napjainkban jelent meg egy újabb könyv a II. világháború történetéről. Ezen belül is magyar katonák (tisztek, honvédek stb.) szörnyűséges tettiről, attól a perctől kezdve, hogy átlépték a Szovjetunió határát. Korábban úgy tudtuk, hogy a németek a Barbarossa fedőnévvel ellátott tervben fogalmazták meg a Szovjetunió megtámadásának gondolatát. Azóta tudunk A titkos Barbarossa-dosszié című kiadványról is, amelyből tisztán és egyértelműen látszik, hogy a németek nem ötletszerűen támadtak keleti irányba, hanem a fasiszta Németország, Hitler vezetésével kezdettől fogva erre készült. A Barbarossa terv alapján a német keleti hadsereg hét egységgel, négy páncélos csapattal és három légi flottával kereken 3 millió emberből, 600 ezer járműből, 750 ezer lóból, 3 910 páncélosból, 7 184 lövegből és 2 598 repülőgépből állt. Amikor ez a tömeg 1941. június 22-én 3.15-kor „tűzparancsra” egyszerre megindult, nyomukban nem maradt semmi. Megkezdődött a szörnyű mészárlás a Balti-tengertől a Fekete-tengerig.

Ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el Földi Pál: A Barbarossa hadművelet, német villámháború a Szovjetunió ellen 1941. június 22–1941. december 6-ig című könyvét.

Dudás György