Száz éve született
A XX. század legnagyobb magyar politikusa Kádár János.
Személyesen
éltem át azt a több évtizedet, amíg Kádár János a Magyar Népköztársaság
egyik vezetője volt. Nem vagyok elfogulatlan, mert valamilyen formában
én is részese voltam e korszak eredményeinek, kudarcainak. 1957.
augusztus 20-án Kisújszálláson találkoztam először Kádár Jánossal.
Kádár
János 1912. május 26-án született Fiumében, Csermanek János néven
anyakönyvezték. Édesapját Kressinger Jánosnak hívták, aki nem vállalta
fiát. Édesanyja Csermanek Borbála.
A
polgári iskola elvégzése után írógépműszerésznek tanult. A fedőneve
Barna, majd Kádár volt. 1945 után a belügyminiszter engedélyével
megváltoztatta a nevét, és így Kádár János lett. Ha az életútjának
titkát keressük, valószínű, hogy annak legalapvetőbb lényege a
kötelességtudat volt.
Őt, az embert, a
politikust hitelesebben nem tudom megfogalmazni, mint ahogy ő
fogalmazott. 1960. október 3-án részt vett az ENSZ közgyűlésén, és ott
nagy tapssal fogadott beszédéből idézek: „Az ember hibázhat és tévedhet
is, de én úgy érzem, igaz ügyet szolgálok, és büszke vagyok rá, hogy a
történelem e súlyos órájában hű társaimmal együtt a munkásosztályért és a
sokat szenvedett magyar népért kiállva ott voltam, ahol lennem kellett,
és azt tettem, amit tennem kellett.”
David Irving angol publicistát idézem: „Ha nem Kádár János lett volna a vezető, Magyarország sorsa rosszabbra fordult volna.”
Meggyőződésem,
hogy Kádár János azért marad a magyar nép emlékezetében pozitívan, mert
ember volt és reális politikus, és az adott történelmi körülmények
között senki sem tudott volna többet adni a magyar népnek. Hazánkat
ebben a periódusban a béke, a viszonylagos jólét, a nyugalom, a
létbiztonság és a félelem nélküli élet jellemezte. A véleményem
igazolására néhány közvélemény-kutatás eredményét írom le.
Kádár
János halálának 10. évfordulóján a TV 2 műsorában több mint 40 ezer
telefonáló 82 százaléka azt vallotta, hogy jobban élt a szocializmusban.
(Munkásjövő, 1999. december)
Történelmi
személyiségekről tartottak szavazást levélben, telefonon és interneten.
Nem volt kétséges, hogy az első helyen a 18 ezer szavazóból majdnem
mindenki Szent Istvánra szavazott, és a harmadik helyen Kádár János
végzett. (A Szabadság, 2000. január 7.)
A
Miniszterelnöki Hivatal Országimázs Központjának megbízásából a Gallup
Intézet végzett felmérést. A felmérés azt mutatta, hogy a magyarok
kétharmada azt vallotta: Mátyás király, Szent István és Kádár János a
három legfényesebb magyar történelmi korszak meghatározó személyisége.
(Népszabadság, 2000. január 27.)
Horváth Sándor
„Kannibal” ante portas
Igen,
ezt is megértük. A megboldogult kommunista miniszter még a kezdet
kezdetén vizionálta egy nyilvános előadáson: amennyiben a hatalomra
szabadítjuk az ellenforradalmat, kitesszük az országot a fehérterrornak.
Ezt a történelem ismerete és a napi tapasztalatok mondatták vele. Ki
gondolta komolyan, hogy a kiváltságaitól megfosztottak – amennyiben
tehetik – élni hagyják a negyven évig uralkodó elitet?
A
kerekasztal megbeszélésein történt alku jegyében a vendettát áhítozók
„csendben” maradtak, különben is el voltak foglalva a haza birtokba
vételével. A három cikluson át kormányzó szocialisták nem
szorgalmazhatták a korábbi kommunista vezetők megbüntetését, hiszen
soraikban is sokan voltak (vannak), akik maguk is e kategóriába
tartoztak. Eljött azonban a polgári ellenzék ideje. Ki kellett engedniük
a tizenkét esztendőn át halmozódó és feszítő gőzt.
A
gazdasági-politikai helyzet látványosan romlik. Ezen az Orbán-kormány
csak a gazdagok alapos megrendszabályozásával, megadóztatásával tudna
enyhíteni. Egy ilyen gyakorlat azonban letérést jelentene
osztálypolitikájáról, ami egyértelmű lenne a saját lényegéről való
lemondással. Ez nem szándéka és érdeke a Fidesz–KDNP koalíciónak. Más
módszereket kell keresni, alkalmazni. Enyhíti a feszültséget a „kis
kenyér és a nagy cirkusz” politikája, a nacionalista-irredenta
propaganda, s nem utolsósorban az antikommunista uszítás. Ez utóbbi most
feltűnően felerősödött. A kilátásba helyezett boszorkányüldözés jó
„hecc” lesz a nélkülözőknek. Kenyeret ugyan nem tesz az asztalra, de egy
jó cirkuszi mutatvány némi kárpótlást nyújt a nincsteleneknek.
Megnőtt
a „kommunizmus áldozatai” napjának jelentősége, terelik a látogatókat a
történelemhamisító Terror Házába, szobrokat bontanak, szobrokat
avatnak. Egyre több szó esik a jóságos Horthy Miklósról, előszeretettel
vonnak párhuzamot a fasizmus és a kommunizmus között, miközben csökken a
fasizmus bűneinek propagandája, a széljobbal szemben a bősz
igazságtevők egyre engedékenyebbek. Most már nincs pardon a
matuzsálemeknek sem (lex Biszku). Nagy lendülettel esnek neki a
levéltáraknak, hogy megidézzék a holt és az élő kommunistákat, akik
mertek kommunisták lenni – nemcsak a „szocializmus” idején, de már akkor
is, amikor ezért a hitvallásért fejvesztéssel fizettek a mai elit ősei.
Hortobágy, Recsk elhomályosítja Auschwitzot, a Horthy-rendszer hírhedt
internálótáborait.
A szólásszabadság,
a véleménynyilvánítás korlátozása már a negyedszázados fasisztoid
„nemzeti-keresztény” kurzus áporodott levegőjét árasztja. Aki 1956-ot
ellenforradalomnak tekinti, s nem hajlandó a börtönökből kiszabadított
köztörvényes csőcseléket a haza hőseiként tisztelni, istenkáromlást
követ el, s a mai elit érdekeit képviselő, nem éppen pártatlan
törvénnyel gyűlhet meg a baja.
Orbánék
jóvoltából rohanunk a Horthy-rendszerbe. Természetesen nem lehet
kétszer belépni ugyanabba a folyóba. Orbán Viktor jövőképe lehet
rosszabb, mint amilyen az exkormányzó regnálása volt.
Hegedűs Sándor
Háborgásaim
Lázár
úr! Ön nem békét, hanem az örökös gyűlöletet gerjeszti az országban.
Hogy lehet valakit azért hátrányosan megkülönböztetni, mert a nagyapja
valamilyen vezetői állásban volt a szocializmusban? Akkor mit mondjon a
nép, az ország többsége azokra, akik a Horthy-korszak népnyúzói voltak?
Hogy az azt megelőző korszakokról már ne is szóljak.
A
kapitalizmus meg fogja semmisíteni a mi hazánkat, mert az soha nem fog
annyit fizetni a munkásnak, hogy tisztességesen megélhessen. Mert nekik
nagyon fontos, hogy a munkanélküliek serege mindig sok legyen. Mert csak
így tudja alacsonyan tartani a munkabéreket. A munkások így inkább
dolgoznak alacsony bérért – csak azért, hogy nehogy ők is munkanélküliek
legyenek.
Ez a tőkések objektív
természete: mindig is ez volt, és örökre az is lesz. Nézz körül magyar:
minden lényeges munkahely a külföldiek kezében van. Őket az nem érdekli,
hogy a fél ország éhen fog halni.
A
világon szinte mindenütt tombol a nyomor és a lelketlenség. Pedig
mindenütt imádkozhatnának intenzíven, az egyházak szaporodnak, és egyre
többen követelik a régi vagyonaikat, az erdőt, a mezőt, az épületet stb.
aztán fokozni fogják a magántulajdon szentségének a védelmét. Vissza a
középkorba – hamarosan lesznek itt énekes koldusok és papi adó is.
Dudás György
Egy zenekar ürügyén
A
80-as években felkapott zenekar volt a Postás. Nevét még onnan kapta,
hogy egy időben két postás is zenélt benne: a prímás meg a brácsás. A
bőgős nagydarab parasztember, a cimbalmos töpörödött cigány, a fia, a
klarinétos, akit Petrusnak hívott mindenki.
Mindnyájan
mesterei voltak hangszerüknek, de együtt valami szívhez szólóan tudtak
muzsikálni, ha csárdást húztak, nem nagyon tudott senki sem helyben
maradni. Másodállású zenészek voltak: a bőgős raktáros volt a tsz-ben, a
cimbalmos gyárban dolgozott, ahová fiát is bevitte. Petrus ki is
tanulta a galvanizálást. Szabad idejükben kisebb bálakban, névnapokon
meg brigádrendezvényeken muzsikáltak, olcsók voltak, felkapottak, együtt
énekeltek a jókedvű hallgatósággal, koccintgattak is, de mértéket
tartottak.
Az égő fekete szemű Petrus
addig fújta a szebbnél szebb nótákat, míg hozzájuk nem csatlakozott egy
csodaszép, tarka szoknyás cigánylány: Rozika. Táncolt, énekelt,
mindenkit elkápráztatott. Esküvő lett ebből, nem hét határra szóló, de
emlékezetes cigánylakodalom. Három napig húzta a zenekar, bizony a
fiatal férj meg az új asszony is sokszor beszállt a vendégek
gyönyörűségére muzsikálni, táncolni, énekelni.
A
fiatalasszony takarította a buszokat, a buszpályaudvart, de ha tehette,
ment a zenekarral. Amíg mehetett: mert alig egy évre fiúgyermekkel
gyarapodott a család: Petikével. Vettek egy kis házat a város szélén, szépen éltek.
Az
öreg cimbalmos nyugdíjba ment. Nedves szemmel mutogatta a
búcsúajándékként kapott bronzvázát, amelyen ott domborodott a gyár neve
mellett az ő neve is, és a cimbalom előtt ülő alakja is.
Aztán
a változás szele, vagy tán forgószele meglegyintette a várost is. egyre
kevesebb lett a muzsikálnivaló, ritkultak a zenés alkalmak, nem voltak
már brigádok sem. A raktáros előbb tehenész lett, majd a sokadik főnöke
közölte vele: menjen csak a cigány barátaihoz, pedig hányszor húzatta
velük kedvenc nótáit.
Petrus meg a
párja ugyanazon a héten lett munkanélküli. Az első körben küldték el
őket, hiába voltak ismertek a zenekarral, nekik nem akadt munka,
valahogy mindig későn érkeztek. Hiába biztatta őket az öreg cimbalmos,
hogy minden jóra fordul, már nem tudtak benne bízni.
Petrus
csatlakozott egy kábelfektető kubikos csapathoz, járták az országot,
napkeltétől naplementig robotoltak, háromhetenként jártak haza.
Megfogyott, kezét véresre törte a szerszámnyél, de konokul kitartott
lepkesúlyával a Herkules alkatú kollégái között. Sajnos nem sokáig
tudott bizonyítani. Valahol Pest megyében szokás szerint betértek egy
kocsmába. Talán egy-egy sört ha ittak, amikor egy kopaszokból álló banda
rájuk nem támadt. Volt ott mindenféle sértegetés, meg cigányozás,
lökdösődés lett a vége. Amint kikerültek a kubikosok az udvarra, Petrust
átvérzett ingben találták a falnak támaszkodva, alig volt már benne
élet. Soha nem lett meg a gyilkosa. Édesapja két nappal élte túl fiát, a
szíve vitte el.
Emlékezetes cigány
temetés volt, több százan kísérték őket utolsó útjukra. Ez alkalomból a
Postás zenekar tizenöt főre bővült. Szem nem maradt szárazon, amikor
felcsendült a „Eltörött a hegedűm, nem akar szólani”. Csak a Peti gyerek
állt könnytelenül, ökölbe szorított kézzel a koporsók mellett. Talán
akkor fogant meg benne, hogy bosszút kell állnia.
Évek
teltek el, Peti vad, kezeletlen gyerekből erőszakos, durva felnőtté
vált. Elég volt egy kétértelmű szó, egy ferde pillantás, és már csattant
is a pofon, az ökölcsapás. Megölt apját bosszulta minden kötekedőn.
Hamar megismerkedett a börtönök világával, mindig garázdaság vagy
önbíráskodás volt a vád. Anyja, a néhai szép Rozika nem ment férjhez.
Árva vagy magára hagyott gyerekeket nevelt, hetet már útjukra engedett.
Amit Péter fiával nem tudott elérni, ezek a gyerekek szelídek,
szorgalmasak voltak, szakmát tanultak, zeneiskolába jártak.
A
lányok persze hamar férjhez mentek, gyerekeket szültek, részeges,
semmittevő férjekkel kínlódtak. A fiúk közül egy lett zenész, a nagybőgő
mestere, mondják, még Pege Aladár is foglalkozott vele. Ma Kanadában
él. A többi munkanélküli, a törvénnyel egyiknek se volt baja eddig, csak
a világgal, amely egyre fenyegetőbb, pedig nem tehetnek róla, hogy hová
születtek.
Néha-néha
visszalátogatnak Róza mamához, ahol ismét új lakók népesítik be a kis
házat: négy kis cigánygyerek. A lányok tán valamivel nagyobbak, már
segítenek valamit a ház körül. Rozika mesél nekik a Postás zenekarról,
meg arról az elveszett világról, ahol a cigánynak is volt munka,
megélhetés, megbecsülés.
A piacon
találkoztam vele a minap: sietősen lépkedett az asztalok között. „Jön
haza Péter fiam”, mentegetőzött a marasztalásra, „tudja, jó magaviselete
miatt megkapta a harmadolást”. Boldog mosollyal sietett tovább.
Bíró Imre, Mezőtúr
A tévedés ára
Az
olyan ember téved, aki szándéka, akarata ellenére helytelenül ítél meg
valamit, értékelése közben valamilyen mértékben téves ítéletet alkot.
Vagyis a valóság félreismerése következtében hibázik. A tévedés
következményein többnyire az utólagos beismerés és megbánás sem
változtathat.
A ránk települt
magyarországi kapitalizmus elmúlt huszonkét esztendejében szerzett
széleskörű tapasztalatok egyféle társadalmi szintű tévedésre utalnak. A
mind gyakrabban hallható kritikai megjegyzések, sirámok, elítélő
vélemények szembeszökően bizonyítják ezt. Milliók vallják meg már, hogy
bizony súlyosan tévedtek, amikor a szocializmust kiszavazták a
hatalomból, s a helyébe léptetett tőke hazai trónra ültetésétől reméltek
jobb sorsot, reménytelibb jövőt maguknak. Az új politikai érában
megtapasztalták, milyen súlyos ára lett egykori tévedésüknek.
Könnyelműek
voltak, amikor szektagondolkodással járultak a szavazóurnákhoz,
racionális gondolkodás helyett. Elhitték a hatalomért ácsingózó önjelölt
„prófétáknak”, hogy csak és kizárólag a rablókapitalizmus lehet a
hibáktól sem mentes emberközpontú szocialista társadalmi rendszer –
jövendőt felvirágoztató – alternatívája. A mesterkélten felszított
tömeges eufória közepette képtelenek voltak felismerni, hogy
kizsákmányolás és kilátástalanságba taszító munkanélküliség vár rájuk a
farkastörvényekkel szentesített polgári társadalmi rendszerben.
Jóvátehetetlen tévedésük ódiumát ártatlanok milliói fogják generációkon
keresztül viselni, akik bárhogy szeretnének, a tőke könyörtelen
természete miatt nem tudnak változtatni egyre súlyosbodó helyzetükön.
Öröklik,
majd továbbörökítik a nyomort, az egzisztenciális hátrányt jelentő
másodrendű állampolgárságot, a tartós munkanélküli státuszt, s vele a
kizsákmányolhatóságot, a krónikus szegénységet és az egyéb gazdasági
hátrányokat. Mind többen felismerik, hogy a társadalom mai helyzete
beteg állapot. Helyzetét a tőkés világot sújtó válság tovább rontja. Ami
az eltelt utóbbi években Magyarországgal a tőkés viszonyok között
megtörténhetett, szinte alig korrigálható torzulás, a haladás fő
vonalától való otromba eltérés szinte jóvátehetetlen visszalépés.
Törvényes lehetősége van az olyan különös gyakorlatnak, hogy ne az
boldoguljon, aki dolgozik, hanem az, aki ügyeskedik, „lóvá tesz”
másokat, seftel, kiszipolyozza embertársait. Annak függvényében, hogy a
szocializmus évtizedeiben gyarapodott közös vagyonból mekkora szeletet
sikerült magának bagó fizetség ellenében kiügyeskednie.
S
miközben az elszegényítettek közül egyre növekszik a munkátlanságra
kényszerült, s ennélfogva biológiai szerepre kárhoztatottak száma,
tovább gyarapszik a koldusok, a guberálók, az adakozásra szoruló
perspektívátlanok, valamint az ingyenkonyhákon leveselő hajléktalanok
népes tábora.
Dr. Südi Bertalan
Rövid hírek
•Május
hónap végéig várjuk ruhagyűjtési akciónk keretében a nyári
ruhaadományokat. Megtalálnak bennünket: Szolnok, Nagy Imre körút 4. szám
alatt: kedden délelőtt 9 és 11, délután 13 és 16 óra között, valamint
pénteken 13 és 16 óra között. Telefon: 06-56/425-821.
•Május elsején a tiszaligeti sátrunknál várjuk tagjainkat, barátainkat.
•
Május 26-án 9 órakor Budapest, Baross utca 61. számú pártházunkban
minden párttagunkat és a meghívottakat várjuk kongresszusunkra és Kádár
János születésének 100. évfordulójának emlékülésére.
