2015. június 30., kedd

Jászkun Munkás, 2015. június

Változó politikusok

Olybá tűnik, a sokat dicsért negyedszázad előtti békés, a magyar nép megkérdezése nélkül, „suba alatti”, az ellenzéki értelmiség által békés, megegyezéses átmenetből mára békétlen, egyensúlyhiányos és konszenzusképtelen, hisztériákkal teli folyamat lett. Napjaink felbolydult, értékvesztett, indulatoktól fűtött, aggodalmakkal zsúfolt légkörében a kettéosztott tömegeken kívül a politikusok is jócskán megváltoztak. Ami némelyek eszköztárából nem illik az úriemberséghez, arra van szavuk: reálpolitika.
Szerintük reálpolitika, hogy a politikai ellenfelet nem meggyőzni, legyőzni, hanem különféle kitalálmányokkal bemocskolni kell. Reálpolitika, hogy hagyni kell az indulatok gerjesztését, amennyiben az a saját érdeket szolgálja. Reálpolitika, hogy csak annak jár politikai feddhetetlenségi bizonyítvány, aki a hatalmon lévőket szolgálja. Reálpolitika, hogy aki másként gondolkodik, vélekedik, töpreng, az ellenség, aki pedig belőlük ábrándul ki, az a haza ellensége.
Jellemző, hogy az efféle politikusok milyen indulattal, lekezelően, megbélyegzőnek szánt minősítésekkel reagálnak, akár a jogos bírálatokra is, meggyőző alternatívák fölvázolása helyett. Benne van ebben az övéktől eltérő gondolatrendszer törvényen kívül helyezése, amire olyan gondolati fordulat következhet, hogy „nincs demokrácia a demokrácia ellenségeinek”. Az pedig, hogy ki számít a demokrácia ellenfelének, előszeretettel döntik el a mindenkori hatalom birtokosai.
Hazánkban a legtöbb provokációt, árulást, beteges hazugságot azért követik el, hogy ingereljék, felháborodottá motiválják a lakosságot az ellentábor rovására. Más csoportokat pedig bénító, erőt rabló pesszimizmussal fertőzzék meg. Nem kevésbé fontos céljuk a megfélemlítés, valamint a kishitűség kiváltása az ellenzéki oldalon. Az ilyen machinációktól olyan érzése támad az embernek, hogy amíg a politika felszínén látszólag outsiderek okoskodnak, addig a háttérben, a kulisszák mögött milliók sorsával okos emberek butáskodnak. Ők azok, akik a legfőbb főnökük hazugságait készséggel szajkózzák. Mivel az ilyeneknek nem vetélytársai, hanem ellenségei a más meggyőződésű emberek, könnyen jutnak olyan konklúzióra, hogy az ellenlábasokat mindenben korlátozni, lehetetleníteni kell.
Hiába működőképes egy politikai rendszer, ha a félelemkeltés propagandája következtében a szorongásos szindrómák nyernek életteret. Holott a politikusok is tudomásul vehetnék és megszívlelhetnék végre, hogy egyik ember szabadsága sem sem sérthet más szabadságjogokat, nem veszélyeztetheti mások emberi méltóságát, jó hírnevét, személyes biztonságát. A szólásszabadság pedig nem értelmezhető akként, hogy valaki minden törvényi kontroll nélkül szíthasson gyűlöletet. Az pedig különösen veszélyes, ha bizonyos politikusokat rossz értelemben vett küldetéstudat motiválja (erre is van példa napjainkban), vagy ha olyan rendezőelv szerint minősítenek másokat, hogy aki mást mond, az nem ellenzék, hanem ellenség. Jó, ha az ilyenek tudomásul vennék végre, hogy diktátori allűrökkel csak lázongó rabszolgákat, s nem a kreativitásukat éevényesíteni képes alkotókat lehet működtetni.
Dr. Südi Bertalan

Vona Gábor

A mai magyar társadalom általános elszegényedése, a létbizonytalanság fokozódása, s a kormányok tehetetlensége olyan kiszámíthatatlan helyzetet teremtettek, hogy kétes egzisztenciák, kalandorok, a zavarosban halászó, nagy sikert hajhászó elemek sátáni eszmékkel álltak elő, és reményt ébresztenek az elcsüggedt emberekben. Ilyen „próféták” voltak a XX. században Hitler, Mussolini, Szálasi stb., akik szociális csodaszerekkel traktálták a pauperizmus mocsarába süllyedőket. Ezek a kóklerek vagy fanatikusok igyekeztek elhitetni, hogy csak ők tudják kivezetni a társadalmat a válságból és eljuttatni az embereket a Kánaánba. A jövőjüket elvesztettek az utolsó szalmaszálat látták bennük, ezért még a realitások iránt érzékenyek is hittek legképtelenebb programjaikban.
Egy „orákulum” jelentkezett nálunk Vona Gábor személyében. Radikális fellépésével, felelőtlen ígéreteivel rokonszenvet tudott ébreszteni maga iránt, az elesettek egyre nagyobb körében. Súlyos felelősség terheli őt, mert történelemtanár létére ismernie kellene nemzetiszocialista elődeinek sorsát. Ennek ellenére a biztos tragédia felé vezeti követőit, hazáját.
Vona (Zázrivecz) Gábor 1978. augusztus 20-án született Gyöngyösön. Apai és anyai ágról egyaránt kisparaszti családból származik. Politikai hitvallásában nagy szerepet játszott, hogy apai nagyatyja Erdélyben esett el a szovjet csapatok elleni tordai harcokban. A Vona nevet egyetemista korában vette fel (érettségi vizsgáit még Zázrivecz néven tette le). Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett történelem szakon, de hivatását csak igen rövid ideig gyakorolta. Több állást töltött be, mígnem 2008-tól egy szoftverfejlesztő cégnél dolgozott értékesítői feladatkörben.
Egyetemi tanulmányai alatt részt vett az ELTE Hallgatói Önkormányzat elnökségi munkájában, elnöke volt a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége egyetemi alapszervezetének. 2002 után Orbán Viktor meghívására tagja lett a Szövetség a Nemzetért Polgári Körnek, amelyből 2003-ban önként kilépett. Nagy szerepet játszott szellemiségének alakulásában az a körülmény, miszerint részt vett a Jobboldali Ifjúsági Közösség 1999-ben történt megalapításában. Ebből az ifjúsági szervezetből nőtt ki, majd párttá alakult a Jobbik Magyarországért. 2003 őszén az alakuló kongresszuson a párt egyik alelnökévé lépett elő, s a 2006-os novemberi tisztújításon elnökké választották.
2007 nyarán alapító tagja és első elnöke lett a Magyar Gárda Egyesületnek. Vezetése új lendületet adott a neohungarista mozgalomnak. A 2010-es országgyűlési választásokon a Jobbik elnyerte a szavazatok 16.67 százalékát. Vona Gábor a párt elnöke és frakcióvezetője lett. Politikáját a rendpártiság, a nemzeti radikalizmus, a rasszizmus (zsidó- és cigánygyűlölet), valamint az agresszív irredentizmus jellemzi. Nemcsak a határon túli magyarság állampolgári jogaiért harcol, ám (végső soron) a „történelmi” Magyarország erőszakos egyesítését is kilátásba helyezte. A párt parlamenti szereplését visszafogottan vezényli, de gyakorlatilag a gárdáknak us a szellemi atyja. A párton belüli porosz drill ellenére feszültség tapasztalható a vezetése alatt álló Jobbik és a gárdák között. Vona Gábor kényszerű parlamenti önmegtartóztatása ugyancsak egyik oka a fel-feltörő belső nézeteltéréseknek. Nem lehetetlen, hogy ezek előbb-utóbb szakadáshoz vezetnek.
Az alapító nyilatkozat szerint a mozgalom célja a „rendszerváltás befejezése, a jelenleginél igazságosabb társadalom megteremtése”. Mint a fasiszta vezetők és szónokok általában, ő is demagóg és populáris módon azt hirdeti, amit a lesüllyedő egzisztenciák hallani akarnak. Ugyanakkor megnyergeli a magyar lélekben feltörő, vagy szunnyadó érzelmeket, mindenekelőtt a nacionalizmust (nemzeti-keresztény identitást), az antiszemitizmust és cigánygyűlöletet. A társadalmi bajok fő okát nem a tőkés rend természetében látja, hanem a magyarsággal szembenálló elemek önző és destruktív tevékenységének.
„Mi győzelemre születtünk!” – vallja, nem véve figyelembe a történelem tanulságát: fasizmusra a nagyburzsoáziának csak addig van szüksége, amíg nem rendezi zilált sorait.
Hegedűs Sándor

Az összeesküvés

Nap mint nap tapasztaljuk, hogy az egyházak, főleg a katolikus egyház –– arra törekednek, minél nagyobb hatalmuk legyen.
Az én korosztályom és az idősebbek még emlékezhetnek a Grősz-perre a negyvenes évek végén. A fiatalabb olvasók nem tudhatják, hogy mi történt, ezért röviden megírom az eseményeket.
1948. december elsején az esztergomi prímás palota fényűzően berendezett lakosztályában Mindszenty József, Grősz József kalocsai érseknek mondta el „politikai végrendeletét”. A nyílt népellenes uszítás az egyházmegyéknek szétküldött gyalázkodó főpásztori körlevelek után Mindszenty József megbízást adott dr. Bozsik Pál remetelaki plébánosnak, hogy szervezzen összeesküvést a népi demokrácia ellen. Mindszenty azonban sejtette, hogy előbb vagy utóbb letartóztatják, ezért hívatta magához Grősz Józsefet, kérte, letartóztatása esetén vegye át az általa irányított összeesküvés vezetését.
Mindszenty letartóztatása és elítélése után Grősz József átvette az irányítást, felvette a kapcsolatot az amerikai követséggel, hogy támogassák a tervét. A Grősz-per folyamán kiderült, hogy mit akartak tenni a hatalom megszerzése után. Az amerikai és titoista  szuronyok árnyékában következett volna a megtorlás.
Dr. Hévey László: A bírósági tárgyaláson a következőt mondta: Mészáros István csendőrezredes a csendőrkerületek felállításának tervét elkészítette.
Ügyész: Tehát lényegében arról volt szó, hogy az 1919-es Ostenburg-különítmény, terrorkülönítmény megismételte volna akkori tetteit?
Hévey: Igen, erről volt szó.
Tisztelt olvasó! A katolikus egyház megítéléséhez ez is hozzátartozik.
Utószó: Még ma is van olyan politikai párt, akik csendőrséget akarnak. Én, aki még láttam csendőröket, nem kívánom vissza.
Horváth Sándor

Pártunk ünnepelt

A közelmúltban ünnepeltük a II. világháború 70. évfordulóját Budapesten a Szabadság téren és a Fiumei úti temetőben. A Szabadság téren tartott megemlékezés nagyon szép volt, régen voltunk ennyien. Ott voltak Oroszországból és a volt szocialista országokból is.
Sok volt a fiatal, akik közül többen oroszul is beszéltek. Az emlékmű talapzatát beborították a delegációk koszorúi és a jelenlévő emberek virágai. Ezután átmentünk a Fiumei úti temetőbe, ahol a szovjet katonák sírjait is megkoszorúztuk. Sokunk meglepetésére az emlékhelyet felújítva találtuk, méltóan rendbe lett téve. Hazánk területén 140 ezer szovjet katona halt meg.
Pavel Lukickij „Magyar Napló” című könyvéből tudtam meg, hogy ő tudósította Moszkvát a hazánkban folyó harcokról, a nép szenvedéseiről, a fasiszták, a nyilasok bűneiről. Hitler el akarta pusztítani a szláv ajkú népeket, de a magyar népet is. A magyar katonák közül sokan átálltak a szovjetekhez, még a felszabadulás előtti hónapokban, mintegy 24 ezren.
Dudás György

Südi Bertalan: Megrovás

Megrovom a pangó életűek
Semmittevőként élő „nagyjait”,
Ha tétlenül „babérokon” ülnek,
Kiket szerencse biztos partra vitt.
Ha tűnődnek néma rengetegben
Munkaparányok gyertyafényinél
Szótlanul s egy átkozott hiszemben,
Hogy hírük-nevük úgyis szárnyra kél.

Megrovom, kik tétlenkedve várnak,
Ábrándot kergetnek, álmot űznek:
Utópiák felhőjébe vágynak,
Nem állnak ellen perzselő tűznek,
Nem lángol a lelkük, mint a fáklya,
- Irányt mutatván új utakon –
Másokat gyötrő súlyos gondokon.

Megrovom, kik jövőnket nem féltik,
Téblábolva lézengnek ostobán,
Sorsfordítók hangjait nem értik,
Vakság foglyai életük során.
Kiknek mindegy kacagás és hörgés,
Gyermekek arcán megfagyott mosoly,
Villmácsapás, fültépő mennydörgés,
Vagy békés egen szivárványcsokor.

Ám azokat meg ki nem állhatom,
Kik fírolók javára lapulnak,
Nem nyilall szívükbe a fájdalom,
S noha látják, hogy ajserek őrzik
Bőség istene, Mammon templomát,
Tűrik, hogy gazdagság élvezői
Ácsolják mások ínségasztalát.

A fiataloké a jövő?

Kedves idősebb és örökifjú elvtársaim!
Mióta párttag lettem, mindannyian befogadtak, családias légkör vesz körül minden pártrendezvényen. Örülnek, hogy mi, fiatalok itt vagyunk, hogy folytatjuk a harcot, átvegyük a stafétát. Sokuk belefáradt a reménytelennek tűnő harcba. De mind úgy kezelnek minket, mint valami kincset, és nélkülözhetetlennek gondolnak a Pártban. Ez utóbbi talán jogos is. De ez minden pártnál így van.
Viszont gondoljanak bele. Ha önök 1989 óta nem emelnék magasra a vörös zászlót, ha annak idején belenyugszanak, nyugtatván magukat, hogy „A szocializmust megbuktatták, vége”, vagy „Én már öreg vagyok, majd mások átveszik a helyemet!”, akkor mi lenne most a Munkáspárttal? Lenne egy pár tíz tagból álló mikropárt, akik érdemben nem képesek semmit tenni. Vagy még rosszabb, kitől vennénk át a zászlót? Kik tanítanának minket? Kik segítenének megmutatni, hogy a kommunista egy igazságos világért küzdő ember? Kik azok, akik reményt adnának, és példát mutatnak, hogy hogyan kell küzdenünk? Honnan tudnánk, hogy mi a kitartás?
Önök nélkül semmik lennénk. Pár fiatal, aki keresi a helyét, de talán sosem jutnánk el a kommunizmusig. Önök nélkül nem lenne Munkáspárt! Iszonyatosan nehéz dolgunk van, még ha most nem is jár érte bitó. A média olyan hatalmas fegyverré forrta ki magát, hogy elhitetik velünk, hogy szélmalomharcot vívunk az igazság oldalán!
Ezennel teszek önöknek egy ígéretet! Ha végre megvalósul az álmunk, ha a Munkáspárt a méltó helyén lesz, amikor mi kormányozzuk az országot, akkor a Parlamentnél lévő Kossuth téren lesz egy hatalmas obeliszk. Aranybetűkkel lesz belevésve valamennyiük neve! Mindannyiuknak, akik az osztályharcra tették fel életüket a Munkáspárt tagjaként. Nem alkudtak meg, nem forgattak köpönyeget, hanem kiálltak az elveik mellett! Sohasem felejtjük majd el, amit a munkásmozgalomért tettek. Minden december 17-én meg fogunk önökre emlékezni, mert önök nélkül az osztályharc elbukott volna Magyarországon! Tiszteletet és megbecsülést minden idősebb és örökifjú elvtársunknak!
Köszönettel: Farkas Péter

Hírek

• Kedves barátaink, támogatóink, a Munkáspárt fiataljai remélhetőleg idén is képviselik a magyar kommunista fiatalságot Athénban. Kérjük, akinek módjában áll, pár régi kitüntetéssel, kitűzővel támogassa utunkat, hisz ezek a kis relikviák odakint új gazdára találnak kinti elvtársaink személyében. Adományaikat a pártirodára juttassák el pézátri órák idején. Köszönünk minden támogatást. A Munkáspárt ifjai
• Országos hírként jelent meg a médiában, hogy a Munkáspárt eladta a Baross utcai székházát, és Újpestre, a Munkácsy Mihály utcába költözött, ahol erősek a munkásmozgalmi tradíciók, és a modernül felépített irodákban folytatjuk a munkát.
• Az Egyesült Államok erőfeszítéseket tesz Kubával kapcsolatban, annak érdekében, hogy helyreállítsa a kapcsolatait. Emlékezzünk, hogy Barack Obama első megválasztása idején ígéretet tett, hogy a Kuba területéhez tartozó Guantánamót (ahol a börtön kaszárnyát tart fenn, általa terroristának vélt politikai foglyok sokaságát tartja fogva) rövid időn belül visszaadja. Ezt az ígéretét a mai napig nem teljesítette.
• Továbbra is Csányi Sándor az OTP bank vezére, a MOL alelnöke a leggazdagabb magyar 15 milliárd vagyonával. Őrület!
• Kérdezzük: mennyi támogatás járna paralimpiai versenyzőknek, ha az elnök többmilliós támogatásban és jutalomban részesül?
• Közeledik Kádár János halálának évfordulója, amikor is sírjánál összejövünk, és virágokkal, piros zászlóval rakjuk tele azt. A kis piros zászlók már készülnek. Reméljük, valamennyi díszíteni fogja a síremléket.


2015. június 15., hétfő

21. Munkás Kupa kispályás labdarúgótorna, Túrkeve

21. Munkás Kupa kispályás labdarúgótorna, Túrkeve, 2015. június 13.
Végeredmény (16 induló): 1. Buga Falatozó, 2. Fiatalok, 3. Kalács FC (mindhárom Túrkeve), 4. Vad Bikák (Kenderes).
A torna legjobb mezőnyjátékosa: Nagy Dániel (Kalács FC). Legjobb kapus: Kiss Alex (Fiatalok). Gólkirály: Soós Bence (Buga Falatozó).
A tavaly 67 évesen elhunyt Pozsonyi Péterről, a martfűi Munkáspárt tagjáról emlékeztek meg a szervezők, aki korábban rendszeresen indított csapatot POPE (Pozsonyi Peti csapata) néven. Özvegye posztumusz emlékkupát vehetett át a rendezőktől.










Jászkun Munkás, 2015. május

Emlékezzünk május 9-ére a béke világnapján

EMBERI STÁTUS HELYETT TŐKESZOLGÁK

Gyakran olvastam újságokban, hal­lottam televíziós műsorokban olyan véleményeket, melyek szerint a ma­gyar társadalom 1990 óta lényegesen szabadabbá lett annál a szabadságnál, mint ami a „puha diktatúrában” meg­illette.
Akik így vélekednek, bizonyosan összetévesztik a látszatot a valóság tényeivel. A jelenlegi hatalmi viszo­nyok ugyanis egyértelműen jelzik, hogy a társadalom tagjainak döntő hányada nem vált a rendszerváltással szabadabbá. A módosulás mindössze annyi, hogy az urak által lebecsült korábbi teljes foglalkoztatottságot tö­meges munkanélküliség okozta lét­bizonytalanság váltotta fel, a többség emberi jogállása pedig szolgák és páriák státusává változott. Az meg különös számomra, hogy politikusok, de a politológusok is milyen szemér­mesen hallgatnak arról, hogy a ki­zsákmányolás nem kevésbé sérti az emberi jogokat, mint a faji, vallási, kisebbségi elnyomás. Hiszen az em­ber aligha kerülhet megalázóbb hely­zetbe a bérrabszolgaságnál.
A magyarok többsége (mivel nem volt ok rá), nem vett részt aktívan a szocialista rendszer keresztre feszí­tésében.
Viszont eltűrte, hogy nélküle, helyette, sőt rá hivatkozva újdonsült pártocskák. politikai őrjöngők, különféle ideológiai kötéltáncosok, a főként pedig hatalom- és pénzéhes „fadugós” politikusok foglalják el és sajátítsák ki a demokrácia játéktereit, nyilvánosságait. Mivel kizárólag maguknak vindikált korlátlan demokráciájukat igyekeztek többséginek föltüntetni, nem csodálkozhattunk, ha a tömegek a szegénységgerjesztő állapotok közepette nem tudtak a rájuk oktrojált látszatdemokráciával mit kezdeni. Többen felhánytorgatják a „rövid történelmi emlékezetet”. Érthetetlen számukra, hogy mind kevesebben emlékeznek ma már a múlt rendszer - úgymond - „megbocsáthatatlan vétkeire”. Ez bizonyára azért történhetett meg, mert az emberek egykori személyes tapasztalatai, élményei nem esnek egybe a Kádár-rendszert kategorikusan diktatúrának és szellemi tatárjárásnak bélyegző állapottal. Következésképp nem hajlandók részt vállalni a rablótőke világát favorizálók szocializmus-ellenes heccelődéseiben. A többség sokkal inkább a reális minősítés felé hajlik. Jelesül, hogy emberközpontú volt az a társadalmi rendszer.
Kétségtelen, lenne gondolkodni való a múlton. Legalábbis politikai és jogi értelemben. Ez különösen indokolt volna az olyan baloldali szemléletű emberek részéről, akik a létezett szocializmus idején felelős tisztségek birtokosai voltak. Egy pillanatra sem szabadna feledniük, hogy azok az ideális elképzelések egy társadalomról, ahogyan azt az előző politikai érában akarták megvalósítani, megmaradtak. Ezt az ideát azonban máig sem gondolták végig. Holott ez nem álom, emögött a megvalósulás lehetősége rejlik. Mégha bizonyára nem is fogom megérni, hogy az az idea valamilyen módon valósággá válik, ez marad az elképzelés, mely mellé bármikor érdemes odaállni. Megvalósulását egy olyan baloldal kezdeményezésétől remélhetjük, mely nem a kapitalizmus életre hívásában tüsténkedő, ugyanakkor az Internacionálét a pártkongresszuson harsányan éneklő álbaloldaliak népes társasága, hanem olyan - felelősséget viselő - politikai erőtől, mely a baloldali értékeket nem csak szavakban, de szándékban is képviseli. Ezen eszmei értékek gyakorlati letéteményese és birtokosa napjainkban a Magyar Kommunista Munkáspárt.
Dr. Südi Bertalan

Zsidókérdés ma Magyarországon

Nem válik dicsőségünkre, hogy a címben szereplő kérdés még továbbra is napi probléma hazánkban. Gondoljuk meg, 70 esztendő múlt el a holokauszt óta! Az olyan etnikum, mely a honfoglalással egy időben jelent meg a Kárpát-medencében, mely évszázadokkal ezelőtt az asszimilálódás útjára lépett, mely gazdasági tevékenységével nagyban hozzájárult az ország- építéshez, s kész volt - ősi vallá­sát fenntartva - betagozódni a magyar társadalomba, még min­dig idegen a többségi vezető nemzet szemében. Hová lettek az egykor bebocsátott és lete­lepedett kunok, jászok? Az ö asszimilációjuk csak kezdetben járt komoly konfliktusokkal (kivo­nultak az országból), ám a ta­tárjárást követően visszahívták őket. Elmagyarosodtak, elve­szítvén kun, illetve jász identi­tásukat. Emléküket csak néhány földrajzi név őrizte meg. A pro­testánsokat (evangélikusok, re­formátusok) az ellenreformáció korszakának lezárása után lé­nyegében békében hagyták, jóllehet néhány megszorítást fenntartottak. Igaz, a teljes és tényleges egyenjogúsítás csak a XIX. század végén következett be. Magyarságukat ezenközben semmi sem zavarta meg. Az ő megítélésük döntően vallási jellegű volt. A zsidókérdés másként alakult, útjukat véres kövekkel rakták le. A formális egyenjogúsítást (recepció) a XIX. század végén fogadta el a parlament, ám előtte pusztított a tiszaeszlári vérvád, később követte a még pusztítóbb holokauszt.
Az 1944-1945-ös népi demok­ratikus forradalom, majd a szocia­lista átalakulás levette napirend­ről a kérdést, de igazán nem ol­dotta meg. A felek szemérmesen hallgattak a problémáról, abban a tévhitben élve, hogy az agyonhallgatás automatikusan pontot tesz a kérdés végére. A zsidók nyilvánosan nem beszéltek vallási, etnikai hovátartozásukról. A Kádár-rendszerben büntették a rasszizmust, ám az ideológia csaknem néma maradt. A lelkek egy nagy részében ott kavargott az évszázados idegenkedés, az értetlenkedés, az értetlenség. Ezek az előítéletek konzerválódtak, szunnyadtak, de nem tűntek el. A rendszerváltás, mely a tőkés társadalom visszaállítására töre­kedett fontosabbnak tartotta a közösségi tulajdon kiosztását a kedvezményezettek között, az antikommunizmus tökélyre eme­lését, mint a zsidókérdés megol­dását. Sőt kimondva-kimondatlanul a zsidóellenesség tudatos fenntartása, ápolása az elit egyik fegyvere lett a progresszió elleni harcban. Zsidóellenesség hangos megnyilvánulásáról tudunk, de annak megtorlásáról nem. Eltűrik ugyan az antiszemitizmust bíráló hangokat, irodalmat, de a zsidóságot démonizáló megnyil­vánulások ellen nem lépnek fel.
Úgy tűnik, a rasszizmust „me­legen tartják”, rábízzák a Job­bikra, potenciális szövetségesük­re. Orbán ma nem antiszemita. De holnap? Ne vegyük komolyan méltatlankodásukat, ha a neohungarista párt egyes tagjai ré­széről elhangzanak „illetlen” rasszista kiszólások. (Ezektől olykor - taktikai megfontolásból - még Vonáék is elhatárolják ma­gukat.) A hatalom megragadása előtt a Vezér nem akar lelep­leződni, s magára öltve a de­mokrácia jelmezét, néha birálja a szalonképtelen szavakat.
Willy Brandt letérdelt a lengyel zsidó mártírok emlékműve előtt, de Orbán Viktor ilyen gesztusra még nem tudta elhatározni ma­gát. Tartok attól, hogy nem is fog­ja. A parlamentben a Jobbik ke­gyelettel emlékezett meg Solymosi Eszterről „akinek vérét vet­ték a tiszaeszlári zsidók 1882-ben, peszáh alkalmából, hogy a pászka készítésére felhasznál­hassák”. Egyik neohungarista képviselő a magyar parlament­ben óva intette a jelen állami vezetőket a zsidó funkcioná­riusoktól, akik „nemzetbiztonsági kockázatot” jelentenek hazánkra nézve.
Volt-e komoly reakciója meg­nyilatkozásuknak a honatyák között? Kövér László, aki az Unió zászlóival szemben védelmezte a magyar nemzet szabadságát, a nyilas időkre emlékeztető sztereotípiákra nem kívánt érdemben reagálni. Néhány sajnálkozó (esetleg tiltakozó) megjegyzés elhangzott ugyan, de a parlament passzív maradt.
Az amerikai űrhajós tett egy kis lépést előre a Holdon, miközben a magyar újnyilas honatyák egy nagyot léptek vissza a feudaliz­musba. A rasszizmus elleni harc nem szerepel a háromnegyedes többséggel rendelkező állampárt napi és távlati programjában. Orbánék, görcsösen ragaszkod­nak a hatalomhoz, s az ezzel járó „dolce vitát” sem élvezhetnék tovább, ha megzaboláznák Vonáékat, lehetséges szövetségesü­ket a „minden elveszhet” pilla­natában.
Hegedűs Sándor

JÓZSEF ATTILA 110 ÉVES

csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret... "
... s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelíd őz. "

TISZTELT JELENLÉVŐK! KEDVES ELVTÁRSAK!
110 éve 1905. április 11-én látta meg a napvilágot József Áron szappangyári munkás és Pőcze Borbála mosónő gyermeke. József Attila. A fent idézett verset 1937. június elején írta (mindössze fél évvel a halála előtt).
1964 óta április 11-e a költészet napja, a vers ünnepe. A 2005. esztendőben nemcsak mi magyarok emlékeztünk a 100 éve született költőre - az egész világ ünnepelte őt. Az ENSZ kulturális bizottsága ugyanis a 2005-ös esztendőt József Attila emlékévnek nyilvánította.
Harminckét év!
Mindössze ennyi adatott neki.
S milyen évek?
A 11 éves kisfiú 1916-ban gazdag szeretne lenni, s a gazdagságot számára a kugler (cukorka) a libasült és a jó ruha jelentette.
Soha nem felejtette el a lelencként Öcsödön töltött 2 évet. 1928-ból Vágó Márta így idézi fel Attilával való beszélgetését:
„Lelenc voltam... Minek mondjak el neked olyat, ami csak megijesztene? Nagy nehezen elmondta mégis, hogy 5 éves korában télvíz idején, kora hajnalban kelt. Még alig pitymallott, már vizet kellett hordania a kútról, fát vágni. Utána keserű cikóriát kapott egy darab ragacsos kenyérrel.”
Az első világháború nehéz, küzdelmes éveket jelentett a József családnak. 1919 karácsonyán meghalt a mama. Ez a tény gyógyíthatatlan seb lett Attila szívén.
Nem lett középiskolai tanár - Horger Antal nyelvészprofesszor jóvoltából - ám az egész népe tanítójává vált.
A Nagyon fáj kötetének megjelenése után Attila boldog arccal ment a Szép Szó szerkesztőségébe. Mi történt? - kérdezték barátai. „Képzeljétek azt mondta Bartók Béla. hogy én az vagyok a költészetnek, ami ő a magyar muzsikának. Ennél nagyobb dicséretet az Isten sem adhatott volna.”
A költészetről, a költői hitvallásról így fogalmaz:

„Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
Nyomorító hatalmakat."

Nem szolgált!
Valódi világot hörpintett, a paraszthoz szólt, a munkáshoz, a rosszul öltözött suhanchoz és hitte, őszintén remélte, hogy egyszer majd nagy lesz az ember. Az 1930-as évek végén a tömegek radikalizálódtak. A radikalizálódás tűrhetetlen helyzetükből fakadt. Ebből akartak kitörni, ezen akartak változtatni. Nem sikerült!
1937. december 3-án este Balatonszárszón jött az a tehervonat, melynek kerekei alatt lelte halálát a 32 éves költő. 78 ÉVE ENNEK!
A költő azonban üzen nekünk. Csak kézbe kell vennünk verseit, s máris tudjuk, érezzük, hogy szól hozzánk.
Baranyi Ferenc, József Attila és Kossuth díjas költőnk így ír Attila idéző című versében:

„Attila, jaj a végét elsietted,
Behódoltál a roppant űrhidegnek.
A semmi ágán vacogott szíved
s megdermedt, mint a meteorkövek.
S a csillagok jeges közönnyel nézték
Testvérük - szived - megsemmisülését.
Pedig a forró szív most kéne éppen,
hideg csillagok múló éjjelében,
mert szíved szerint képzeljük a rendet,
másként képzelni sírodból se engedd!"

Nagy László József Attila! című versében így ír:

,,József Attila!
Te add nekem a reményt?
... bólints, hogy érdemes.
... elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
Erővel győzze a szív,
Szép szóval a száj!”

A társadalmi béke megteremtésének nagy feladatával nem hagy bennünket magunkra József Attila.

„Hanyag társadalmunkra szabatos szavam van,
... adjátok meg a munka örömét, adjatok kedvet.

TISZTELT JELENLÉVŐK! KEDVES ELVTÁRSAK!
Hiszem, hogy olvassuk József Attila verseit, hogy ismerjük, szeretjük őt, hogy értjük, megértjük üzenetét. Köszönöm, hogy meghallgattak!
Csajbók Ferenc

A PÁRT PROGRAMJA

A kommunista párt jellegét nem az elnevezése, hanem politikai programja, ideológiája, szervezeti ismérve és gyakorlati tevékenysége határozza meg.
A kommunisták első programja a „Kommunista Kiáltvány” volt, melyet Marx és Engels a Kommunisták Szövetsége 1847-ben tartott kongresszusának a megbízásából készítették. Kivétel: az MDP első kongresszusa 1948-ban és az MSZMP tizenegyedik kongresszusa 1957-ben programnyilatkozatot fogadott el. A program és a programnyilatkozat között nincs elvi különbség. A programnyilatkozat általában rövidebb időszakokra vonatkozó politikai jellegű dokumentum. A program legfőbb rendeltetése, hogy hosszabb időszakokra egy egész tör­ténelmi szakaszra vonatkozóan hatá­rozza meg a párt tevékenységét, fő irányvonalát, céljait.
A Magyar Munkáspárt a 23-ik kong­resszusán fogadott el programot. Én úgy ítélem meg, hogy a 26-ik kong­resszuson elfogadott dokumentumban a program végrehajtásának része, amely a párt fejlesztési koncepcióját is tartalmazza. Reálisan tartalmazza az elmúlt években végzett politikai mun­ka nehézségeit és eredményeit. A kö­vetkező évek politikai feladatait idő­rendbe fogalmazza meg és irányt mutat a párttagoknak az egyéni feladataira is. A Munkáspárt célját egy mondatban fogalmazza meg: „ERŐS MUNKÁS­PÁRTOT”.
A párt dokumentuma nemcsak a párttagoknak szól, mert csak a velük együtt gondolkodó vá­lasztópolgárokkal tudjuk a feladatot végrehajtani. A párttagoknak arra kell törekednie, hogy példát mutasson és így segítse, hogy minél több válasz­tópolgár dokumentumot vállaljon. A választópolgárok támogatásával tu­dunk eredményt elérni. Célunkat a kö­zösségi társadalmat csak velük együtt valósíthatjuk meg.
Horváth Sándor

Ismét népbetegségünk lesz a tuberkulózis

A minap elmentem az orvosomhoz gyógyszert kiíratni, mint mindig most is sokat kellett várakozni. Közben látok egy feltűnő plakátot nagy betűkkel rá írva - Tuberkulózis járvány van, vagyis tüdőbaj.
Az egyik szobából kijön egy nővér maszk van az arcán, és bemegy egy másik szobába, majd vissza is jött és bement az eredeti helyére. Én közben gondolkodtam ezzel kapcsolatban és eszembe jutottak a régi események. 1945-ben vagyis a II. világháború után az volt a szokás, hogy az emberek, ami­kor elvégezték az esti munkát - elmentek vagy az egyik, vagy a másik szom­szédba, estézni petróleum lámpa mel­lett. mert akkor még nem volt villany a faluban, pipázás közben sok mindenről beszéltek. Mondták, hogy nagyon kell vigyázni, mert rengeteg tüdőbajos em­ber van. Ezek jutottak eszembe meg az is, hogy ma pont ugyanaz van, mint akkor volt. Csakhogy ma már tudjuk, hogy miért van ez ismét. A kapitalizmus örökös tulajdonsága, hogy milliókat tartson nyomorban. Így lesznek mindig éhezők, mindent nélkülözők, akiket hamar elér a vészes betegség, mert a nélkülözés lehetetlenné teszi, hogy megfelelő módon táplálkozzon, tisz­tálkodjon, mert pénze szinte semmire nem elég. Így aztán legyengül a szer­vezete, és ugyanaz az állapot áll elő, mint a Horthy-korszakban - akkoriban többen azt mondták, hogy 3 millió kol­dus országa vagyunk és ráadásul ren­geteg a tüdővésztől szenvedő ember. Nos, ezek jutottak eszembe.
Csakhogy most már tudjuk, hogy mi a fő oka e terjedő problémának. A kapitalizmus és az urak kapzsisága. Mert megtűrik, hogy milliók szenvedjenek, a gyerekek, öregek és felnőttek is éheznek. Népünk többsége alultáplált, nem csoda, hogy visszatér ugyan az a nyomor - mint ami a Horthy korszakban volt. De úgy lát­szik, hogy ez az urakat nem zavarja, mint ahogy az sem zavarja őket, hogy a korrupció már az eget súrolja. Arra volnék kíváncsi, hogy a nép meddig tűri ezt az ordító igazságtalanságot. Ha valaki venné a fáradságot és Buda­pesten főleg reggel, mielőtt a kukás ko­csik elindulnának dolgozni, láthatnák, hogy mennyi ember még nők is turkálnak a kukákban. Mikor látják már be, hogy ez, ami itt történik, az óriási lelketlenség, és végtelenül nagy bűn.
Dudás György

HÍREINK

– Június első szombatján várjuk kispályás focistáinkat Túrkevére a MUNKÁS KUPA találkozójára. Jelentkezni lehet a szokásos módon Csajbók Ferenc szervező tanárnál.
* * *
– Május 9-e alkalmából megemlékezést tartunk városainkban a „BÉKE VILÁGNAPJA” tiszteletére.
* * *
– A Veszprém megye 3. számú egyéni választókerületében induló Filemon Kristóf a Munkáspártot képviselő párttagunk, április 12-i voksoláson 62 szavazatot kapott.
* * *

– Május elsején kint leszünk a Ligetben, várjuk vendégeinket, ahol ebédfőzéssel készülünk látogatóinknak és kedvező áron elfogyaszthatják azt.

2015. június 7., vasárnap

Fiatal kommunistáink Szolnok után Pesten is Trianon ellen tüntettek

Farkas Péter (Magyar Munkáspárt, Szolnok megyei elnökségi tag) beszámolója a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom vasárnap esti budapesti trianoni fáklyás tüntetéséről:
A Munkáspárt fiataljai ellentüntetést szerveztek a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági mozgalom (HVIM) vasárnap esti trianoni fáklyás felvonulásának apropóján.
Na nem azért, mert Trianont éltetnénk! Szó sincs róla!
De meg akartuk mutatni, hogy nem állunk meg egy saját megemlékezés (Szolnok, június 3.) szervezésénél.
Egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy erre a rablóbékére úgy emlékezzenek meg magyarok, mint ahogyan a HVIM.
A hangszórókból szólt a "Horthy Miklós katonája vagyok...", jobbikos zászlók tömegét láttuk.
Mi is kitettük az irányjelzőt. Tábláinkon ("Mi is Trianon ellen tüntetünk, de ti miért ünneplitek a felelőseit?", "Amíg ti Clemenceau seggét nyaltátok, mi a Hazát védtük!") az igazságot hirdettük, még ha provokatívan is.
Egy, a HVIM rendezvényére árpádsávos szatyorral siető idős hölgy meg is kérdezte, hogy mikor védtük mi a hazát.
Hát '19-ben, amikor a vöröskatonák a románok ellen harcolva védték a a magyar határt, mialatt Horthy a franciákkal konyakozgatott!
Nem tudta elképzelni...
Pedig még ha csak a történelemkönyvek hazudnának! No dehogy még a Kormányzó Úr is az emlékirataiban!
És ezért kell kint lennünk minden hasonló rendezvényen!
Mert az igazság csak a hazugoknak fáj!

2015. június 4., csütörtök

A Munkáspárt szolnoki megemlékezése a trianoni békediktátumról






Másodszor is megemlékezett a Magyar Munkáspárt a trianoni békediktátumról Szolnokon, a Tiszai Hajósok terén.
Filemon Kristóf, a Központi Bizottság tagja azt hangsúlyozta, hogy 1920. június 4-én Magyarországgal, a magyar nemzettel, a magyar néppel egy igen nagy tragédia történt. A Munkáspárt megemlékezésének az a célja, hogy felhívja a figyelmet azokra, akiket ez a békediktátum megnyomorított.
Szentpáli Kolos, a Központi Bizottság tagja azt kérdezte a jelenlévőktől: ki írta alá a békediktátumot? Míg a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege az idegen megszállók ellen küzdött, addig Horthy Miklós seregével az antant kávéját itta Szegeden, és tétlenül nézte, hogy az idegenek kifosztották az országot. Miután a román csapatok kivonultak, akkor indult el csak Budapest felé. Az útját akasztófák szegélyezték, melyekre olyan embereket húztak fel, akik a magyar nép szabadságáért küzdöttek, ha úgy tetszik: Trianon ellen. Ő írta alá a békét is, ami ellen annyira küzdött. Bár a szélsőjobboldal szeretné ezt elfelejteni, a Munkáspárt felemeli a szavát a történelemhamisítók ellen, és soha nem fogja Prónay Pált hősnek tekinteni, ellentétben Kun Bélával, aki 1919 márciusában, a történelmileg nehéz helyzetben az ország élére állt. Ugyancsak hősöknek tekinti azokat a magyar munkásokat és külföldi önkénteseket, akik fegyveres harcot folytattak a magyar nép szabadságáért, a forradalom védelmében.
– Vesszen Trianon, éljenek azok, akik valóban küzdöttek ellene, éljenek a Tanácsköztársaság katonái és a kommunisták – fejezte be a szónok.
Farkas Péter, a Szolnok megyei elnökség tagja azt kérdezte: mit tettek a csendőrök a haza védelméért 1919-ben és 1920-ban? A válasz: kommunistákat üldöztek, gyilkoltak halomra, és a mai bolond kor ezeknek a csendőröknek emel emlékműveket. Holott ha a két Vörös Hadsereg 1919-ben egyesülhetett volna, nem lett volna semmilyen földi hatalom, amely az útjukat állta volna. Kilencvenöt éve a magyar urak elégedetten dörzsölhették össze tenyerüket: bár az ország kétharmada elveszett, de a hatalom mégsem került a mocskos munkások kezébe.
A nemzeti összetartozás napján nyilvánvalóan ott lesznek a múlt rendszer áldozatai is. Nekik nem tetszett a biztos munka, biztos jövedelem, biztos jövő jelszava. Nem tetszett, mert többet akartak. Nem a szocializmust akarták segíteni, hogy mindenkinek jobb legyen, hanem a szocializmus építését akarták gátolni, hogy jobban éljenek, mint mások.
– Ilyen emberekkel mi nem tartozunk össze – mondta Farkas Péter. – Le a tőkével, le a kizsákmányolás minden formájával, legyen akár az etnikai is. Elment tatár, elment török, Trianon sem lehet örök!
Ébredj magyar proletár – határon innen és túl! Jövünk!
A megemlékezés a Szózattal kezdődött, és az Internacionáléval fejeződött be. A megemlékezők megkoszorúzták a téren álló szobrot.

Blogarchívum