Jászkun Munkás, 2015. május

Emlékezzünk május 9-ére a béke világnapján

EMBERI STÁTUS HELYETT TŐKESZOLGÁK

Gyakran olvastam újságokban, hal­lottam televíziós műsorokban olyan véleményeket, melyek szerint a ma­gyar társadalom 1990 óta lényegesen szabadabbá lett annál a szabadságnál, mint ami a „puha diktatúrában” meg­illette.

Akik így vélekednek, bizonyosan összetévesztik a látszatot a valóság tényeivel. A jelenlegi hatalmi viszo­nyok ugyanis egyértelműen jelzik, hogy a társadalom tagjainak döntő hányada nem vált a rendszerváltással szabadabbá. A módosulás mindössze annyi, hogy az urak által lebecsült korábbi teljes foglalkoztatottságot tö­meges munkanélküliség okozta lét­bizonytalanság váltotta fel, a többség emberi jogállása pedig szolgák és páriák státusává változott. Az meg különös számomra, hogy politikusok, de a politológusok is milyen szemér­mesen hallgatnak arról, hogy a ki­zsákmányolás nem kevésbé sérti az emberi jogokat, mint a faji, vallási, kisebbségi elnyomás. Hiszen az em­ber aligha kerülhet megalázóbb hely­zetbe a bérrabszolgaságnál.

A magyarok többsége (mivel nem volt ok rá), nem vett részt aktívan a szocialista rendszer keresztre feszí­tésében.

Viszont eltűrte, hogy nélküle, helyette, sőt rá hivatkozva újdonsült pártocskák. politikai őrjöngők, különféle ideológiai kötéltáncosok, a főként pedig hatalom- és pénzéhes „fadugós” politikusok foglalják el és sajátítsák ki a demokrácia játéktereit, nyilvánosságait. Mivel kizárólag maguknak vindikált korlátlan demokráciájukat igyekeztek többséginek föltüntetni, nem csodálkozhattunk, ha a tömegek a szegénységgerjesztő állapotok közepette nem tudtak a rájuk oktrojált látszatdemokráciával mit kezdeni. Többen felhánytorgatják a „rövid történelmi emlékezetet”. Érthetetlen számukra, hogy mind kevesebben emlékeznek ma már a múlt rendszer - úgymond - „megbocsáthatatlan vétkeire”. Ez bizonyára azért történhetett meg, mert az emberek egykori személyes tapasztalatai, élményei nem esnek egybe a Kádár-rendszert kategorikusan diktatúrának és szellemi tatárjárásnak bélyegző állapottal. Következésképp nem hajlandók részt vállalni a rablótőke világát favorizálók szocializmus-ellenes heccelődéseiben. A többség sokkal inkább a reális minősítés felé hajlik. Jelesül, hogy emberközpontú volt az a társadalmi rendszer.

Kétségtelen, lenne gondolkodni való a múlton. Legalábbis politikai és jogi értelemben. Ez különösen indokolt volna az olyan baloldali szemléletű emberek részéről, akik a létezett szocializmus idején felelős tisztségek birtokosai voltak. Egy pillanatra sem szabadna feledniük, hogy azok az ideális elképzelések egy társadalomról, ahogyan azt az előző politikai érában akarták megvalósítani, megmaradtak. Ezt az ideát azonban máig sem gondolták végig. Holott ez nem álom, emögött a megvalósulás lehetősége rejlik. Mégha bizonyára nem is fogom megérni, hogy az az idea valamilyen módon valósággá válik, ez marad az elképzelés, mely mellé bármikor érdemes odaállni. Megvalósulását egy olyan baloldal kezdeményezésétől remélhetjük, mely nem a kapitalizmus életre hívásában tüsténkedő, ugyanakkor az Internacionálét a pártkongresszuson harsányan éneklő álbaloldaliak népes társasága, hanem olyan - felelősséget viselő - politikai erőtől, mely a baloldali értékeket nem csak szavakban, de szándékban is képviseli. Ezen eszmei értékek gyakorlati letéteményese és birtokosa napjainkban a Magyar Kommunista Munkáspárt.

Dr. Südi Bertalan

Zsidókérdés ma Magyarországon

Nem válik dicsőségünkre, hogy a címben szereplő kérdés még továbbra is napi probléma hazánkban. Gondoljuk meg, 70 esztendő múlt el a holokauszt óta! Az olyan etnikum, mely a honfoglalással egy időben jelent meg a Kárpát-medencében, mely évszázadokkal ezelőtt az asszimilálódás útjára lépett, mely gazdasági tevékenységével nagyban hozzájárult az ország- építéshez, s kész volt - ősi vallá­sát fenntartva - betagozódni a magyar társadalomba, még min­dig idegen a többségi vezető nemzet szemében. Hová lettek az egykor bebocsátott és lete­lepedett kunok, jászok? Az ö asszimilációjuk csak kezdetben járt komoly konfliktusokkal (kivo­nultak az országból), ám a ta­tárjárást követően visszahívták őket. Elmagyarosodtak, elve­szítvén kun, illetve jász identi­tásukat. Emléküket csak néhány földrajzi név őrizte meg. A pro­testánsokat (evangélikusok, re­formátusok) az ellenreformáció korszakának lezárása után lé­nyegében békében hagyták, jóllehet néhány megszorítást fenntartottak. Igaz, a teljes és tényleges egyenjogúsítás csak a XIX. század végén következett be. Magyarságukat ezenközben semmi sem zavarta meg. Az ő megítélésük döntően vallási jellegű volt. A zsidókérdés másként alakult, útjukat véres kövekkel rakták le. A formális egyenjogúsítást (recepció) a XIX. század végén fogadta el a parlament, ám előtte pusztított a tiszaeszlári vérvád, később követte a még pusztítóbb holokauszt.

Az 1944-1945-ös népi demok­ratikus forradalom, majd a szocia­lista átalakulás levette napirend­ről a kérdést, de igazán nem ol­dotta meg. A felek szemérmesen hallgattak a problémáról, abban a tévhitben élve, hogy az agyonhallgatás automatikusan pontot tesz a kérdés végére. A zsidók nyilvánosan nem beszéltek vallási, etnikai hovátartozásukról. A Kádár-rendszerben büntették a rasszizmust, ám az ideológia csaknem néma maradt. A lelkek egy nagy részében ott kavargott az évszázados idegenkedés, az értetlenkedés, az értetlenség. Ezek az előítéletek konzerválódtak, szunnyadtak, de nem tűntek el. A rendszerváltás, mely a tőkés társadalom visszaállítására töre­kedett fontosabbnak tartotta a közösségi tulajdon kiosztását a kedvezményezettek között, az antikommunizmus tökélyre eme­lését, mint a zsidókérdés megol­dását. Sőt kimondva-kimondatlanul a zsidóellenesség tudatos fenntartása, ápolása az elit egyik fegyvere lett a progresszió elleni harcban. Zsidóellenesség hangos megnyilvánulásáról tudunk, de annak megtorlásáról nem. Eltűrik ugyan az antiszemitizmust bíráló hangokat, irodalmat, de a zsidóságot démonizáló megnyil­vánulások ellen nem lépnek fel.

Úgy tűnik, a rasszizmust „me­legen tartják”, rábízzák a Job­bikra, potenciális szövetségesük­re. Orbán ma nem antiszemita. De holnap? Ne vegyük komolyan méltatlankodásukat, ha a neohungarista párt egyes tagjai ré­széről elhangzanak „illetlen” rasszista kiszólások. (Ezektől olykor - taktikai megfontolásból - még Vonáék is elhatárolják ma­gukat.) A hatalom megragadása előtt a Vezér nem akar lelep­leződni, s magára öltve a de­mokrácia jelmezét, néha birálja a szalonképtelen szavakat.

Willy Brandt letérdelt a lengyel zsidó mártírok emlékműve előtt, de Orbán Viktor ilyen gesztusra még nem tudta elhatározni ma­gát. Tartok attól, hogy nem is fog­ja. A parlamentben a Jobbik ke­gyelettel emlékezett meg Solymosi Eszterről „akinek vérét vet­ték a tiszaeszlári zsidók 1882-ben, peszáh alkalmából, hogy a pászka készítésére felhasznál­hassák”. Egyik neohungarista képviselő a magyar parlament­ben óva intette a jelen állami vezetőket a zsidó funkcioná­riusoktól, akik „nemzetbiztonsági kockázatot” jelentenek hazánkra nézve.

Volt-e komoly reakciója meg­nyilatkozásuknak a honatyák között? Kövér László, aki az Unió zászlóival szemben védelmezte a magyar nemzet szabadságát, a nyilas időkre emlékeztető sztereotípiákra nem kívánt érdemben reagálni. Néhány sajnálkozó (esetleg tiltakozó) megjegyzés elhangzott ugyan, de a parlament passzív maradt.

Az amerikai űrhajós tett egy kis lépést előre a Holdon, miközben a magyar újnyilas honatyák egy nagyot léptek vissza a feudaliz­musba. A rasszizmus elleni harc nem szerepel a háromnegyedes többséggel rendelkező állampárt napi és távlati programjában. Orbánék, görcsösen ragaszkod­nak a hatalomhoz, s az ezzel járó „dolce vitát” sem élvezhetnék tovább, ha megzaboláznák Vonáékat, lehetséges szövetségesü­ket a „minden elveszhet” pilla­natában.

Hegedűs Sándor

JÓZSEF ATTILA 110 ÉVES

csak az olvassa versemet,

ki ismer engem és szeret... "

... s szivében néha elidőz

a tigris meg a szelíd őz. "

TISZTELT JELENLÉVŐK! KEDVES ELVTÁRSAK!

110 éve 1905. április 11-én látta meg a napvilágot József Áron szappangyári munkás és Pőcze Borbála mosónő gyermeke. József Attila. A fent idézett verset 1937. június elején írta (mindössze fél évvel a halála előtt).

1964 óta április 11-e a költészet napja, a vers ünnepe. A 2005. esztendőben nemcsak mi magyarok emlékeztünk a 100 éve született költőre - az egész világ ünnepelte őt. Az ENSZ kulturális bizottsága ugyanis a 2005-ös esztendőt József Attila emlékévnek nyilvánította.

Harminckét év!

Mindössze ennyi adatott neki.

S milyen évek?

A 11 éves kisfiú 1916-ban gazdag szeretne lenni, s a gazdagságot számára a kugler (cukorka) a libasült és a jó ruha jelentette.

Soha nem felejtette el a lelencként Öcsödön töltött 2 évet. 1928-ból Vágó Márta így idézi fel Attilával való beszélgetését:

„Lelenc voltam... Minek mondjak el neked olyat, ami csak megijesztene? Nagy nehezen elmondta mégis, hogy 5 éves korában télvíz idején, kora hajnalban kelt. Még alig pitymallott, már vizet kellett hordania a kútról, fát vágni. Utána keserű cikóriát kapott egy darab ragacsos kenyérrel.”

Az első világháború nehéz, küzdelmes éveket jelentett a József családnak. 1919 karácsonyán meghalt a mama. Ez a tény gyógyíthatatlan seb lett Attila szívén.

Nem lett középiskolai tanár - Horger Antal nyelvészprofesszor jóvoltából - ám az egész népe tanítójává vált.

A Nagyon fáj kötetének megjelenése után Attila boldog arccal ment a Szép Szó szerkesztőségébe. Mi történt? - kérdezték barátai. „Képzeljétek azt mondta Bartók Béla. hogy én az vagyok a költészetnek, ami ő a magyar muzsikának. Ennél nagyobb dicséretet az Isten sem adhatott volna.”

A költészetről, a költői hitvallásról így fogalmaz:

„Ehess, ihass, ölelhess, alhass!

A mindenséggel mérd magad!

Sziszegve se szolgálok aljas,

Nyomorító hatalmakat."

Nem szolgált!

Valódi világot hörpintett, a paraszthoz szólt, a munkáshoz, a rosszul öltözött suhanchoz és hitte, őszintén remélte, hogy egyszer majd nagy lesz az ember. Az 1930-as évek végén a tömegek radikalizálódtak. A radikalizálódás tűrhetetlen helyzetükből fakadt. Ebből akartak kitörni, ezen akartak változtatni. Nem sikerült!

1937. december 3-án este Balatonszárszón jött az a tehervonat, melynek kerekei alatt lelte halálát a 32 éves költő. 78 ÉVE ENNEK!

A költő azonban üzen nekünk. Csak kézbe kell vennünk verseit, s máris tudjuk, érezzük, hogy szól hozzánk.

Baranyi Ferenc, József Attila és Kossuth díjas költőnk így ír Attila idéző című versében:

„Attila, jaj a végét elsietted,

Behódoltál a roppant űrhidegnek.

A semmi ágán vacogott szíved

s megdermedt, mint a meteorkövek.

S a csillagok jeges közönnyel nézték

Testvérük - szived - megsemmisülését.

Pedig a forró szív most kéne éppen,

hideg csillagok múló éjjelében,

mert szíved szerint képzeljük a rendet,

másként képzelni sírodból se engedd!"

Nagy László József Attila! című versében így ír:

,,József Attila!

Te add nekem a reményt?

... bólints, hogy érdemes.

... elém te állj.

Segíts, hogy az emberárulók szutykát

Erővel győzze a szív,

Szép szóval a száj!”

A társadalmi béke megteremtésének nagy feladatával nem hagy bennünket magunkra József Attila.

„Hanyag társadalmunkra szabatos szavam van,

... adjátok meg a munka örömét, adjatok kedvet.

TISZTELT JELENLÉVŐK! KEDVES ELVTÁRSAK!

Hiszem, hogy olvassuk József Attila verseit, hogy ismerjük, szeretjük őt, hogy értjük, megértjük üzenetét. Köszönöm, hogy meghallgattak!

Csajbók Ferenc

A PÁRT PROGRAMJA

A kommunista párt jellegét nem az elnevezése, hanem politikai programja, ideológiája, szervezeti ismérve és gyakorlati tevékenysége határozza meg.

A kommunisták első programja a „Kommunista Kiáltvány” volt, melyet Marx és Engels a Kommunisták Szövetsége 1847-ben tartott kongresszusának a megbízásából készítették. Kivétel: az MDP első kongresszusa 1948-ban és az MSZMP tizenegyedik kongresszusa 1957-ben programnyilatkozatot fogadott el. A program és a programnyilatkozat között nincs elvi különbség. A programnyilatkozat általában rövidebb időszakokra vonatkozó politikai jellegű dokumentum. A program legfőbb rendeltetése, hogy hosszabb időszakokra egy egész tör­ténelmi szakaszra vonatkozóan hatá­rozza meg a párt tevékenységét, fő irányvonalát, céljait.

A Magyar Munkáspárt a 23-ik kong­resszusán fogadott el programot. Én úgy ítélem meg, hogy a 26-ik kong­resszuson elfogadott dokumentumban a program végrehajtásának része, amely a párt fejlesztési koncepcióját is tartalmazza. Reálisan tartalmazza az elmúlt években végzett politikai mun­ka nehézségeit és eredményeit. A kö­vetkező évek politikai feladatait idő­rendbe fogalmazza meg és irányt mutat a párttagoknak az egyéni feladataira is. A Munkáspárt célját egy mondatban fogalmazza meg: „ERŐS MUNKÁS­PÁRTOT”.

A párt dokumentuma nemcsak a párttagoknak szól, mert csak a velük együtt gondolkodó vá­lasztópolgárokkal tudjuk a feladatot végrehajtani. A párttagoknak arra kell törekednie, hogy példát mutasson és így segítse, hogy minél több válasz­tópolgár dokumentumot vállaljon. A választópolgárok támogatásával tu­dunk eredményt elérni. Célunkat a kö­zösségi társadalmat csak velük együtt valósíthatjuk meg.

Horváth Sándor

Ismét népbetegségünk lesz a tuberkulózis

A minap elmentem az orvosomhoz gyógyszert kiíratni, mint mindig most is sokat kellett várakozni. Közben látok egy feltűnő plakátot nagy betűkkel rá írva - Tuberkulózis járvány van, vagyis tüdőbaj.

Az egyik szobából kijön egy nővér maszk van az arcán, és bemegy egy másik szobába, majd vissza is jött és bement az eredeti helyére. Én közben gondolkodtam ezzel kapcsolatban és eszembe jutottak a régi események. 1945-ben vagyis a II. világháború után az volt a szokás, hogy az emberek, ami­kor elvégezték az esti munkát - elmentek vagy az egyik, vagy a másik szom­szédba, estézni petróleum lámpa mel­lett. mert akkor még nem volt villany a faluban, pipázás közben sok mindenről beszéltek. Mondták, hogy nagyon kell vigyázni, mert rengeteg tüdőbajos em­ber van. Ezek jutottak eszembe meg az is, hogy ma pont ugyanaz van, mint akkor volt. Csakhogy ma már tudjuk, hogy miért van ez ismét. A kapitalizmus örökös tulajdonsága, hogy milliókat tartson nyomorban. Így lesznek mindig éhezők, mindent nélkülözők, akiket hamar elér a vészes betegség, mert a nélkülözés lehetetlenné teszi, hogy megfelelő módon táplálkozzon, tisz­tálkodjon, mert pénze szinte semmire nem elég. Így aztán legyengül a szer­vezete, és ugyanaz az állapot áll elő, mint a Horthy-korszakban - akkoriban többen azt mondták, hogy 3 millió kol­dus országa vagyunk és ráadásul ren­geteg a tüdővésztől szenvedő ember. Nos, ezek jutottak eszembe.

Csakhogy most már tudjuk, hogy mi a fő oka e terjedő problémának. A kapitalizmus és az urak kapzsisága. Mert megtűrik, hogy milliók szenvedjenek, a gyerekek, öregek és felnőttek is éheznek. Népünk többsége alultáplált, nem csoda, hogy visszatér ugyan az a nyomor - mint ami a Horthy korszakban volt. De úgy lát­szik, hogy ez az urakat nem zavarja, mint ahogy az sem zavarja őket, hogy a korrupció már az eget súrolja. Arra volnék kíváncsi, hogy a nép meddig tűri ezt az ordító igazságtalanságot. Ha valaki venné a fáradságot és Buda­pesten főleg reggel, mielőtt a kukás ko­csik elindulnának dolgozni, láthatnák, hogy mennyi ember még nők is turkálnak a kukákban. Mikor látják már be, hogy ez, ami itt történik, az óriási lelketlenség, és végtelenül nagy bűn.

Dudás György

HÍREINK

– Június első szombatján várjuk kispályás focistáinkat Túrkevére a MUNKÁS KUPA találkozójára. Jelentkezni lehet a szokásos módon Csajbók Ferenc szervező tanárnál.

* * *

– Május 9-e alkalmából megemlékezést tartunk városainkban a „BÉKE VILÁGNAPJA” tiszteletére.

* * *

– A Veszprém megye 3. számú egyéni választókerületében induló Filemon Kristóf a Munkáspártot képviselő párttagunk, április 12-i voksoláson 62 szavazatot kapott.

* * *

– Május elsején kint leszünk a Ligetben, várjuk vendégeinket, ahol ebédfőzéssel készülünk látogatóinknak és kedvező áron elfogyaszthatják azt.