Jászkun Munkás, 2012. október

Hol vannak a választóvonalak?

A tőkés rendszer képviselőinek célja, hogy elmossa az osztályh­arcokat, hogy elhitesse: magyar nem fordulhat magyar ellen, mert az aláássa a nemzet tartópilléreit. Vallják: mindig akkor voltunk igazán nagyok történelmünk folyamán, amikor hazafiságtól átitatott fiaink egymással az ellennel szemb­en. (A feudalizmusban a parasztot kizárták a nemzet fogalmából, a kapitalizmusban a proletár harmadrangú tagja a polgári nemzetnek.) A haza mindenek előtt! Ennek céljából, mindenkinek alá kellett rendelnie magát (osztályérdekeit) a nagy közösségnek. Adózásban, s a háborúnak nemcsak terhében, de hasznában is testvériesen osztoztak a „magyarok”? A kérdés költői. Tudjuk, az állami terhek nagyobb részét az „egyenlőségtől” szenvedő nép nyakába varrták: a középkorban a nemes nem adózott, csak a vérével, zsoldosok alkalmazása esetén még azzal sem, kapitalizmus­ban a regresszív adózás az egyenlőtlenséget tartósította. A modern háborúkban a tőkések és gyermekeik mindig találtak kiskapukat, hogy elkerüljék a katonai behívást, és a hátországban, bombabiztos beosztásokban védték a hazát.
Az „egyszerű” honvédek több­sége munkás, paraszt volt, és középrétegbeli. Nem a proli gaz­dagodott meg a hadiszállításokon, a papírbakancsokon. Egy háború kevésbé okozott drámát a gazda­gok családjaiban. Ha ígértek is minden ellenséges tank kilövése esetén öt hold földet a parasztnak, az állam csak ritkán váltotta be ígéreteit. Ha a baka a fronton hagyta lábait, a hadirokkantak számára törvény által előírt (amennyiben volt ilyen törvény) rokkantsági nyugdíj kevés volt az emberi élethez. Mindenkor a sze­gény ember az elsőszámú kár­vallottja a nemzeti katasztrófának. Ilyenkor hol érvényesült a magya­rok közötti társadalmi egyenlő­ség? Csak a retorikában!
Ne keress egyenlőséget egy osztálytársadalomban! Ne a zsidó és magyar, ne a cigány és magyar között keresd a határvonalat, ha­nem a munkás és tőkés között. Akkor megérted a magyarok összefogásáról szóló szólamok ha­mis voltát.
Az „átkosban” ez az egyszerű igazság kezdett tudatosulni, ám a rendszerváltás következtében na­gyon is szándékosan zavarták meg az emberek tisztánlátását. Ma a magyar munkást szembe lehet állítani a szlovák, román, orosz munkással, mintha „odaát” ők nem lennének szenvedő ala­nyai a nacionalizmusnak, a nem­zeti előítéletek szításának. (Re­megnek, ha a „világ proletárjai, egyesüljetek!” forradalmi, osztály­harcos felhívást hallják.) A nacio­nalisták ritkán beszélnek magyar, román, szlovák tőkésről, vagy munkásról, legtöbbször „általá­ban” magyarokról, románokról, szlovákokról, mintha valami egy­séges, oszthatatlan, monolit massza állna szemben a magyar masszával. Látni kell, hogy valójá­ban ezt a monolit gyurmát mar­kánsan tagolják az osztályérde­kek. Ezek az érdekkülönbségek kibékíthetetlenek. Természetesen a románoknál, szlovákoknál stb. ugyanezt a manipulációt alkal­mazzák. A burzsoázia tisztában van azzal, hogy elemi érdeke megköveteli az osztályhatárok elhomályosítását. Ezért ideológiai, politikai tevékenységük az osztá­lyok létezésének tagadására irá­nyul. Nem lesz soha szabad a magyar dolgozó, ha nem ismeri fel a burzsoázia oldaláról történő le­szakadás, s önálló identitása érvé­nyesítésének szükségességét. Keressük kapcsolatainkat a ro­mán, szlovák stb. munkássággal, a magyar, román, szlovák stb. bur­zsoázia elleni harcban, ha a győ­zelem esélyével akarunk fellépni a közös ellenséggel szemben.
Hegedűs Sándor

1956-ban

tragikus események színtere lett Magyarország. 1956. október 23-án a kora délutáni órákban még szocialista és demokratikus jelszavakkal indult az egyetemi ifjúság a Petőfi és Bem szoborhoz. Minden budapesti karon, már a kora délelőtti órákban összehívták az egyetemistákat azzal, hogy tüntetni mennek a Bem-szoborhoz a „magyar-lengyel barátságért”. Az első állomás a Petőfi tér volt. A tömeg közé mind nagyobb számban keveredő provokátorok rövid idő alatt átvették a kezdeményezést. A fiatalok megdöbbenésére a nemzeti zászlóból kivágták a népköztársaság címerét, a vörös zászlókat eldobták vagy fel­gyújtották. Olyan jelszavakat kiabáltak, mint „Le a vörös csillaggal”, és „Ruszkik, haza”. Este elszabadult a pokol! Ma az események megítélésében kettészakadt az ország és nincs remény sem a változásra.
A mai politikai elit propagandájában azt a látszatot kelti, mintha 1956. november 5. előtt nem történt volna semmi rossz. Rendelkezésemre áll azoknak az embereknek a sora, akiket ez idő alatt kegyetlenül meggyilkoltak és jelentős részüket haláluk után meggyalázták. Ezt igazolják nyugati fotóriporterek képei.
Egynéhány adatot érdemes ismertetni. A neveket kegyeleti okokból sem írom le. A brutálisan meggyilkoltak száma 232 fő, ebből 55 fő civil, 51 fő sorkatona, 2 fő nő.
A brutális gyilkosságokból egynéhányat itt leírok. M. Imre pártbizottsági első titkárt a Köztársaság téren, fehér zászlóval a kezében összeverték, és a kórházba szállítás közben meghalt. P. József tüzérezredest, a Köztársaság téren meggyilkolták, a felsőtestét és az arcát leöntötték benzinnel, majd lábbal felfelé felakasztották és meggyújtották. A. János honvédezredest a Köztársaság téren meggyilkolták, és szívét kivágták. Miskolcon G. Gyula rendőr őrnagyot eszméletlenre verték, majd nyakánál fogva egy teherautó után kötötték, a szovjet emlékműhöz húzták, és ott felakasztották.
A fogságban lévők száma Budapesten és vidéken 2929 volt, ebből 558 fő civil. A kivégzésüket 1956. november 3-ára tervezték, de ezt a szovjet csapatok megakadályozták. Az egész országra készültek névsorok a további kivégzésekre. 1956 november 5-én a szovjet csapatok segítségével megkezdődőtt a rend helyreállítása. Ezzel sikerült elejét venni a további vérontásnak, a Horthy-féle fehérterrornak.
Határozott véleményem, hogy 1956 után az ítéleteket a bíróságok hozták.
Forrás: „Fehér Könyvek” – Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben I–IV. kötet, 1957., Budapest. Kiadta a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Tájékoztatási Hivatala.
Horváth Sándor

A PROLETÁRHOZ

Fel, proletár, harcra fel!
Csak láncaidat
veszítheted el:
Mit rakott a tőke uralma.
Mozdulj csak meg:
és nincs többé hatalma.

Mert te álltál a munkapad mellett.
Rád mutattak
ha ember kellett.
És ha azt mondod: Tovább nem!
Mi lesz majd
rablott kincseikkel!?

Hisz tőled vették el: verejtéked adtad érte.
Álmod elfeledted.
Ne igy legyen vége!
De az álmok néha
visszajönnek makacsul:
Hogy megkapjuk, mi nékünk jár kamatostul.

Mert mi tettük a hazát!
Mi dolgoztunk érte!
Mi adtuk vérünket, ha a haza kérte!
Jutalmul megkaptunk
sok szép fakeresztet
Életünk feledték, halálunk is
csak nékik kellett.

De minket, minket nem lehet megölni:
Mert mi vagyunk a Nép, s
a nép nélkül, ti: semmi!
S teszünk majd új hazát,
hol igazság lesz végre:
Annyit kap mindenki, amennyit tesz érte.

És ha nagyobb az érdem, nagyobb a jutalom.
S ha kevesebbet tudsz:
a szükséges oltalom.
Tudod jól, proletár: néked is süt a Nap
De százszor megaláznak
míg egyszer félvirrad.

Felvirrad egyszer majd a Te napod!
De ne csak reméld:
akard is ezt a holnapot!
Légy erős! Ne hagyd, hogy elcsábítsanak
Szép ígéretek, mézes
szónoki szavak!

Vértezd fel magad Marx eszméivel!
Olvass, tanulj, harcolj, de
ne csak ökleiddel!
Majd vedd elő, - ha kell!
Formáld ököllé ujjaidat,
s ha szabad lettél végre
szívből öleld kebledre barátaidat!

Dr. Révész István, Orosháza

Genocídium helyett?

Mi, a társadalom leszegényített, de gondolkodó tagjai a napjainkban érzékelhető össz­népi elnyomorodás fokozódását egyféle céltudatos aknamunka következményének tekintjük, mely csak alig különbözik embe­rek tömegeinek halálra ítélé­sétől. Olybá tűnik ez számunkra, mint az erőszakmentes népirtás. Eszköze az életfeltételek, a nor­málisnak tekintett emberi körül­mények szisztematikus zsugo­rítása, korlátokat nem ismerő tapasztása.
Csak nem a szocializmusbéli egyenlősítéséért és a jobb élet­ért kell manapság kárvallott mil­lióknak bűnhődniük? Azért az „arcátlanságukért”, mert negy­ven esztendőn át kiiktatták sor­sukból a summás, a házi-, a gaz­dasági-, az uradalmi cseléd, az istállószolga, az inas, a béres, a részesarató, a kvázi zsellér, az úr és szolga státuszokat, s olyan társadalmi helyzetet teremtettek, melyben a szegény embert is emberszámba vették, a tehet­séges gyermekeik is felkúszhat­tak a tudás fájára, a jómódúak mellett.
Az efféle egyenjogúság fenn­tartását azonban a mostani országlóink, a ma hatalmat bitorló korifeusok igen- igen rossznéven vették és a tőkés rendszerben igazságtalannak tartották volna. Erre tekintettel igyekeznek mie­lőbb visszaerőszakolni a hermelinpalástú őseik által bevett és egyetemesen alkalmazott igazságtalan normákat, a vagyoni ál­lapot szerint diszkrimináló érték­rendet.
Jelesül, hogy a szegény sem­milyen körülmények között sem lehessen a módossal egyenlő, a cseléd csakis az istállóban vet­hessen magának ágyat, a nyo­morgó pedig csupán az égiektől remélhesse sorsa jobbra for­dulását. A szegény ember leg­főbb erénye újfent a beletörődés, a szolgai alázat, a kiszolgálta­tottság fegyelmezett tűrése le­gyen: s hogy saját nyomorúsá­gát, nélkülözését egyféle föl­döntúli elrendelésnek tulajdo­nítsa: erre tekintettel a gazdagok és a nélkülözők közti különb­séget megváltoztathatatlan álla­potként fogadja el. Vegye tudo­másul, hogy csakis a felhalmo­zott gazdaság függvényében lehet ezentúl bárki számára biz­tató távlat, megélésre érdemes jövő. Ne számítson, hogy a nyomor bugyraiban sínylődők nagy többsége, akár bizonytalan alkalmi munkából szerzett ala­mizsnával, szemeteskukák tar­talmából guberálótelepek sze­métkupacaiból, összedarizott „értékekből” tengeti sivár életét.
A mai uraink bárhogy tagadják a mind jobban elszegényedő tömegek lassú haldoklásának általuk okozott szembeszökő té­nyét, biztosra vehetik, hogy a tár­sadalom nem fogja vég nélkül tűrni milliók kilátástalanságba sodrását és jövőtlenítését.
Dr. Südi Bertalan

A cigánykérdésről

A jó múltkorában, baráti asztal­társaságban múlattam az időt, egy szolnoki étteremben. Az este jelentős eseménye a vacsora megrendelése volt, melynek so­rán én egy cigánypecsenyét rendeltem.
Egyik barátom felhívta a fi­gyelmemet arra, hogy ne diszkri­mináljak, mert a cigánypecse­nye romapecsenye – és az étlap is diszkriminál, a rendelhető ételek felsorolásánál cigánypecsenyét tüntetve fel.
Rövid kérdések:
a Cigánybáró ezentúl Roma­báró lesz?
Azt ezután hogy kell éne­kelni, hogy: kertek alatt sáto­roznak az oláh (roma) cigá­nyok?
Álvita ez.
A roma szó egyébként cigányul férfit (cigány férfit) jelent. A cigánynők és a gyerekek ezek szerint nem romák? A cigány­ságnak munkát, lehetőséget kell adni a jobb megélhetéshez, nem 20 cigányszervezetet kell létre­hozni, generálva a széthúzást, a meg nem értést.
A cigánypecsenye egyébként finom volt, de nem esett olyan jól, mint a ’70-es, ’80-as évek­ben.
Akkor szólt a cigányzene, és a vacsorát egy roma pincér szol­gálta fel.
Érthetőbben: egy cigányember.
Gulyás László

Ma hol vannak az új lakások?

Az ATV-ben a Mindentudás Egyetem adásait mindig megnézem. Legutóbb az energiáról volt szó. Nagyon érdekes és tanulságos. Csak az a baj, hogy nagyon a mában gondolkodnak: Például a szocializmusban épült lakásokról nagyon rossz hangnemben nyilatkoznak, igazságtalanul. Az egyiküknek sem jutott az eszébe, hogy 40-50 évvel ezelőtt milyen lehetőség volt a mai kornak megfelelő lakóhazakat építeni. Hogy arról ne is szóljak, hogy milyen hatalmas nyomás és kényszer alatt kellett akkor építkezni. Szinte az egész országban a lakásokat várták milliók. Hiszen több millió ember élt rendkívül nagy nyomorban. Végtelenül nagy szükség vűlt egészséges lakásokra. Ezért épültek a panelházak úgy és abból, ami akkor volt. A falvakban az úgynevezett Kádár-kocka, ahogy ma az urak beszélnek a szocializmusról. Akkoriban az emberek kalákában építették a házaikat, mindenki a lehetőség szerint, és abból, ami volt és úgy, amilyen szakemberük volt. Vagyis a Kádár-kocka is a szükség miatt lett. Én megértem a szakembereket, amikor azt mondják, hogy a panel és a régi házak nem kellően szigeteltek. Ez igaz, de ezért ne marasztalják el az akkori építőket, mert az nagyon igazságtalan.
Emlékezzenek a Horthy korszakra – mennyi ember élt a nyomortelepeken, az urasági majorokban, tanyákon, az úgynevezett cselédházakban. Ráadásul jött a II. világháború, rengeteg épület ment tönkre. A tönkretett országot kellett újjáépíteni a nemzetünk maradékának, akiknek a szívükön és az akaratukon kívül szinte semmijük nem maradt. Mert nagyon sok embert megöltek a háború előtt és alatt. A gazdagok pedig elmenekültek, és vitték a vihetőt, a vagyonukat. Nos, ezek után azt hiszem, hogy nincs joga senkinek arra, hogy a hazánkat újjáépítő népünket megszólja, vagy molesztálja. El sem tudják képzelni sokan, hogy akkoriban mennyire boldogok voltak azok a családok, akik megkapták áz új lakásukat.
Dudás György

Herceg Antal beszéde a mezőtúri kubikosnapon

Szeptember 22-én Mezőtúron KUBIKOS NAPI megemlékezésen voltunk, a helyiek meghívására.
Az ünnepi megemlékezést Fogarasi Zsuzsanna, a párt országos elnökhelyettese mondta.
Itt a Herceg Antal mezőtúri pártmunkás és a rendezés egyik szervezője által elmondottakat közöljük.
Tisztelettel köszöntöm — a MUNKÁSPÁRT és a Hagyományőrző Klub nevében, a nyolcadik alkalommal megrendezett kubikos szobor koszorúzásán megjelenteket.
Visszatekintve az eddigi megem­lékezések időpontjaira, 1950 és ’65 között mi is részvevői voltunk a történteknek. Folytatódott a kubikos munká­ból élők munkavállalási lehetősége. Munkájuk nélkülözhetetlen volt a leg­újabb földmunkagépek mellett is. Az országnak szakmunkásokra és tanult emberekre volt szüksége.
Számos család megélhetési formája háromfelé irányult: volt, aki folytatta a kubikos munkát, fiatalabbak szakmát tanultak, vagy egyetemre jártak. Az országban egyre több lett a nagy építkezés, hosszabbodtak a vasútvonalak, szak­mailag bővültek az egyetemek. Mező­túrról hétfőn és pénteken különvonatok szállították az embereket az iskolába, illetve munkahelyükre és vissza. Az itthonmaradtaknak helyben is volt munkalehe­tőség, épült a város, szaporodtak a rizs­gátak, a mezőgazdaság több irányú munkát biztosított. Szakmát tanulhat­tak, technikumban vagy középiskolá­ban volt lehetőségük tudásukat gyarapí­tani. Az idősebbek esti vagy levelezői tanfolyamokon képezték magukat, hogy az életben könnyebben boldoguljanak. A munkájuk végzésében a szakmai műveltség sokat segített.
Az országban sok olyan ember van, aki visszaemlékszik az említett idő­szakra, hiszen részese volt a történtek­nek, aratott, csépelt, és keményen fogta a lapát nyelét. A kubikos szobornak megformált mozzanatát, mondaniva­lóját mindenki megérti: azok, akik jelen van­nak, de azok is, akik a történelemből ismerik a kubikos életformát.
A szobor a hátterével együtt emlé­keztet egy életformára, amit majdnem elfeledtünk.
Herceg Antal