Alcím: Befürödtem…
Kedves naplóm :-)
Mit ne mondjak, eléggé fárasztó volt tegnapi éjszakám. De mindenképp megérte. Igaz, nem az előzetes elvárásaimnak megfelelően történt minden, de akkor is. Még mielőtt zsibongó fejemből elszállna a gondolat, illő, hogy bocsánatot kérjek az esetleges furcsa megfogalmazásért. Mentségemre szolgáljon az, hogy igen keveset aludtam…(Erre jó a notesz - ami ugyan jól szétázott -, de a belevésett gondolatokat még azért vissza tudja adni. Avagy "akinek nincs esze, legyen notesze!”)
A tegnapi bejegyzésemben már megemlítettem, hogy előzetes felderítéssel sikerült meghatároznom a szolnoki hajléktalanok előfordulási helyeit. Azokat a színtereket, ahol ezek a társadalom peremén élők kénytelenek – nem jószántukból - eljátszani a mindennapi túlélésért folytatott drámájukat.
Tegnap sötétedés után nekilendültem, hogy feljegyzéseket készítsek a város éjszakai életéről. Normális esetben nem a hajléktalanok útját jártam volna, de mivel nem tartozom a normálisnak nevezett kategóriába, így a szombat esti szórakozóhelyek bemutatásának feladata másokra vár.
19:47 perc, Szolnok, Interspar bejárat
A tapasztalatokra alapozva – háromnegyed nyolckor - már az Interspar bejárata előtt várakoztam. Hamarosan zárás, ilyenkor az emberek is sietnek. És siettükben bizony sokkalta engedékenyebbnek (egyesek unottabbnak) bizonyulnak. Ezért is található e helyen egy-két hajléktalan, aki néhány kedves szó segítségével próbálja elkérni a bevásárlókocsit, megszerezve a benne található 20 forintost.
A pénz jelentéktelen értéke miatt, „a sok kicsi sokra megy” elv alapján, egy délután lezárása alatt akár 1500 forintot is képesek összeszedni. (Most sokan csak nevetnek, de a sok megaláztatás ennyi pénzért, azért elgondolkodtató.)
Ezt az imént említett összeget, nem valami bonyolult egyenlet segítsége által kaptam meg. Hanem az egyik itt tevékenykedő hajléktalan árulta el. Közös beszédünk során – úgymond - kulisszatitkokra is fény derült…
Íme, következzék az eset leírása (sajnos csak emlékképek alapján, mert olyan furcsára sikerült az egész, hogy képtelen voltam menet közben jegyzetelni).
Torzonborz kinézetű nő bukkant fel egy kocsit toló – elegáns sötétkék kosztümbe öltözött - harminc év körüli csaj mögött. Lábát érdekesen rogyasztva közelebb csoszogott.
- Jaj, kedves, engedje meg! – szorította ki a szavakat a természetellenesen feldagadt arcából, miközben már a bevásárlókocsi felé nyúlt.
A lány elsőnek megtorpant - úgy tűnt, hogy meglepődött - majd a mimikáján is látható szánalommal kísérve, átengedte a kocsit.
- Köszönöm, drága! Jó utat! – vetette oda a hajléktalan nő amaz után. Ám a másik ügyet se vetve rá, beszállt az őt váró sötétített üvegű Mercedesbe, majd elgurult a bolt elől.
- Jó estét! – szóltam oda. - Jól megy az üzlet?
Érezhetően bizalmatlan szemállással lettem végigmérve.
- Miért érdekel az téged, fiacskám? – csattant rá nem épp kellemes hangnemben a válasz.
Pillanatok alatt igen feszült lett a hangulat, szinte vibrált körülöttünk a levegő. Már semmi sem volt tapasztalható a percekkel ezelőtt még udvariaskodó modorából. Most inkább ugrásra kész vadnak tűnt, aki minden testi erejével képes a területének védelmére kelni.
Beismerem, hogy kissé megijedtem, mégis próbáltam magabiztosnak mutatkozva, sajátos utcai stílusban tovább tárgyalni.
- Újságíró vagyok! – hazudtam, és a zsebemből elővarázsolva megvillantottam egy ezrest (még jó, hogy délután némi apró kísérete mellett belegyűrtem kettőt - biztos, ami biztos alapon).
- Az kevés lesz, kedves – csillant fel mohón a szeme -, az újságíróknak jobban megy a sora!
- Ennyi van - mondtam.
Majd a két ujjam közzé fogott pénzt a tenyerembe rejtettem.
– Kell vagy nem? – tettem fel a kérdésemet, miközben folyamatosan a mohó tekintetére koncentráltam. – Nem teketóriázok, átmegyek a Tesco-hoz, és beszélek más hajléktalanokkal!
- Ha a magamfajtát keresed – szólt, miközben beletúrt őszülő, zsíros hajába -, ott senkit sem találsz.
- Miért?
- Előbb a pénzt!
- Nem bízik meg bennem?
- Már senkiben sem bízhatok.
Rá akartam kérdezni a miértjére, de a válaszával megelőzte a kérdésemet:
- Nézzél rám, csöves vagyok. Igénytelen és büdös. Az ilyenekbe, mint én, folyton csak belerúgnak. Szerinted hányszor vertek meg? Legutóbb a vasútállomáson, miközben kitessékeltek! – majd megtapogatta a feldagadt arcát.
- Nyugodjon meg, én azért jöttem, hogy segítsek.
- És hogyan? Pénzt osztasz?
- Nem. Én nem osztok pénzt. Én írok, hogy bemutassam az emberi sorsokat, meg akarom mutatni az igazságtalanságokat, hogy egyre többen beszéljenek róla…
- Ezt már sokan próbálták. Amúgy is, sokkal jobb, ha mirólunk senki sem beszél! Mert a sok beszéd végén az lesz, hogy összeszednek minket a rendőrök!
- Igen, tudom, hogy nehéz lesz. De most ha lehet, kanyarodjunk vissza a Tesco-hoz. Miért nem találok ott senkit? Ott valóban kevesebben fordulnak meg. Mi ennek az oka?
Arcának duzzanatai majd eltakarták a szemeit, mikor a szája boldog mosolyra húzódott.
- Tudja, kedves - okított ki lelkesen -, ott a kocsik szájzassal (így említette a 100 forintot!) működnek! Azt pedig senki sem adja oda egykönnyen! – szólt, miközben többször rácsapott a keze ügyében lévő bevásárlókocsira.
- Akkor már értem, hogy miért nem találkoztam még ott hajléktalanokkal. Amúgy mennyi szokott összejönni?
A nő a helyére csúsztatta a kocsit, majd kipattintotta belőle a húszast.
- Elébb a pénzt, kedves, elébb a pénzt! Utána beszélek a kocsitologatásról.
- Rendben, itt a pénz – átnyújtottam neki az ezrest.
- Ha jó a forgalom, és sikerül mellé koldulni, akkor ezerötszáz.
- Az összegyűjtött pénzt mire költi?
A kérdésemet szerintem meg sem hallotta. Fejét az ajtón épp akkor kilépő, ötven körüli idős nő irányába fordította.
- Adjá' má' egy cigit! – szólította le.
- Már megint itt rontod a levegőt, te cigány? Takarodj innen!
A hajléktalan közelebb lépett.
- De szép arany fülbevaló! Jól megy nektek! – miután ezt mondta, a nikotintól besárgult, csikkektől megégett ujjaival a fülbevalóért nyúlt.
Elkaptam a kezét.
- Te mit csinálsz? – ordítottam rá élesen. - Eszed vesztetted?
- Meg kell élni valamiből! – szólt, s abban a pillanatban hátat fordítva, szokatlan járásával elsietett a parkoló sötétje felé.
Az idős nővel maradtam, próbáltam megnyugtatni. Vagyis azt hittem, hogy megnyugtatásra szorul. Ám az a köszönet helyett inkább dühödten nekem támadt. Érthetetlen volt számomra, mikor a hajléktalan anyja mellett az én anyámat is felemlegetve – pufogva, akár egy vipera -, elindult a parkoló irányába. (A dühöngéséből kiderült, hogy az imént látott incidens majdhogynem családi vita volt, mivel a hajléktalan az ő mostani férjének a volt felesége. Aki a kicsapongó életének köszönheti a sorsát…)
Nos, ez ám a köszönet. Megakadályozok egy bűncselekményt, és ezt kapom. Hihetetlen, hogy ez a minősíthetetlen rágalom – ami átkokkal színesítve - elhagyta a torkát, ez a juss. Na, mindegy. Remélem, ettől csak egészségesebb leszek.
Ezt szerettem volna bővebben megosztani. Az este további részét csak nagy vonalakban vázolnám. (Mert ha nem azt tenném, akkor lassan nekiülhetnék napló helyett regényt írni.)
Az első interjú letudva. Az előre készített kérdéseket sem vettem elő a hátizsákomból. De ezt cseppet sem bántam. Maradok az improvizációnál.
Nagyjából fél kilenckor
Megindultam a belvárosba. Hétvége van, ilyenkor nagyobb az esélye a potya ciginek. A művelődési ház környékén rendőrnapot tartottak, így az egyenruhások csökkentették a forgalmat.
Leültem a Szapáry úton lévő buszmegállóba, onnan vettem látcső alá az éjszakai életet. De semmi különös nem történt. (A fiatalok bandába tömörülve járkáltak fel alá, de ez megszokott.)
Este tíz körül
Eleredt az eső, így kénytelen voltam előhalászni az esőkabátomat. Tovább sétálgattam a városban. A fiatalok örömét látva eszembe jutott, hogy sokaknak semmi gondjuk nincs az életben, a szüleik a kapitalista „csináld meg a szerencséd” világrend lehetőségeit kihasználva mindenben támogatják csemetéiket. Márkás ruhák, kocsi, költőpénz. Míg mások egész héten gürcölnek, hogy mindent megadjanak a gyereküknek. Saját maguk rovására adnak meg mindent. Csak azért, hogy a gyerekük ne lógjon ki ebből a pénzorientált és divat diktálta világból. De mégsem tudják felvenni a versenyt, gyerekeik mindig csak lenézett prolik maradnak a gazdagabbak szemébe. Szörnyű az a tény, hogy egyre több helyen az élet igazságtalansága tükröződik vissza. (És mit szóljanak a munkanélküliek, a devizahitelesek, a hajléktalanok?)
Már majdnem éjfélkor
Épp a vasútállomásra tartok. Sajnos a városban az eddig feljegyzett helyeken nem találkoztam hajléktalanokkal. Viszont menet közben két fura fazonba botlok, akik vagy részegek voltak, vagy hót bolondok.
Mikor megláttam őket, azonnal Tovaris internetes fórumharca jutott eszembe a jobboldal „értelmi” képviselőivel. El is kezdtem magamban röhögni. Az egyik férfi körülbelül 190 cm, nagyjából hatvan kiló csont és bőr. Míg a másik alacsony, körszakállas és átlagos testalkatú. A magasabbik itt-ott a sámánokra (táltosokra) jellemző viseletet öltött magára, oldalára hanyag eleganciával dobot kötött. Az alacsonyabb fején vörös fez díszelgett, övére pedig tarsolylemezt erősített. Először minden rosszindulat nélkül arra gondoltam, hogy valamiféle jelmezbálból jöttek. De tévedtem. Két (ázsiai?) cserediákkal próbálták magukat megértetni, magyaros-angol-német nyelv keverékkel. (Tipikus: One bier, zwei szatyor please!) Beszédtémájuk közt a turul, az ősi magyar hitvilág és az eddig aljas módon eltitkolt magyar sumér rokoni szálak fordultak meg a legsűrűbben. Kicsit hallgatóztam, és egészen jót mulattam. :-)
Már elmúlt éjfél
Odaértem arra a területre, amely nem csak menedékként, de sokszor a rivalizálások lerendezésének helyéül is szolgál: a vasútállomásra. Titkon bíztam abban, hogy itt végre nagyobb szerencsével járok. A csarnok váróterme felé vettem az irányt, de nagy meglepődésemre üres volt. Szerettem volna megtudni a miértjét, ezért fogtam magam, s megindultam a resti előtt álldogálókhoz. Tőlük tudtam meg, hogy a biztonságiak nemrégiben tették ki a szűrüket, hadd fürödjenek egyet az esőben. (Igaz, a biztonsági őr is csak a munkaköri leírásának és a mások által meghatározott szabályoknak tesz eleget.) Mondhatni humánus.
A levegőt az órák óta szitáló eső már igencsak lehűtötte. Én is ronggyá áztam volna az esőkabátom nélkül (bár a bakancsom már kezdett beázni, s a nadrágom is elég vizes volt).
Jó lett volna beszélgetni velük, megitatni őket a termoszba töltött rumos teával, megkínálni őket cigivel, s meghallgatni a véleményüket a rendszerváltás utáni lehetőségekről. Ehelyett ott voltam fejemben kérdésekkel, és kezemben a megázott jegyzetfüzetemmel, riportalanyok nélkül. Ez pech.
De hogy hozzak valamit, leírtam az állomásrendet, ami a nemzeti együttműködési nyilatkozathoz hasonlóan, jól látható helyre lett kiplakátozva. Most ebből idéznék:
- Tilos a várótermekben nyitvatartási időn túl tartózkodni.
- Tilos az állomás területén utazási szándék, vagy érvényes menetjegy nélkül tartózkodni.
- Tilos a szeméttárolóban turkálni.
- Tilos a ruházattal szennyeződést okozni.
- Tilos a földön, padon, folyosón feküdni.
- Tilos az állomás területén, várótermeiben aludni, kéregetni.
A feljegyzés készítése után kicsit megpihentem.
Hajnalban
Az eső nem akart elállni, makacsul tartotta magát. De mivel nem kívántam tovább időzni, elindultam a parkba, ahol eddig sok hajléktalannal találkoztam.
Hatalmas demoralizáló ereje van az esőnek. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam.
Elhaladtam egy új építésű társasház mellett, ahol a teraszon hangos társasági élet folyt. Öltönyben, pezsgővel, hangos zenével, sűrű kacagásokkal. Legjobb tudtommal ezeket a lakásokat horribilis összegért árulják. Természetesen lehet bérelni is, már ha ki tudja fizetni az ember a bérleti díjat. Menet közben elgondolkodtam azon, hogy vajon irigyelnem kellene-e ezeket az embereket a gazdagságukért… (És az is eszembe jutott, hogy nálam is vannak sokkalta, de sokkalta szegényebbek...)
Odaértem a parkba. Az úri mulatság hangja majd egy kilométeres távolságból is ide hallatszott.
Nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy ilyen esős időben bárkit is itt találjak. Próbálkozásomat sajnos nem koronázta siker. Egy fa alá húzódva vártam egy kicsit, de azon kívül, hogy még jobban eláztam, nem történt semmi.
Senki sem zavarta meg a gondolatmenetemet, senki sem törte meg az ihletet, amit a hajléktalanok helyzetébe magam belegondolva éreztem.
Egyedül maradtam, csupán az útkereszteződésben felállított, keresztre feszített Jézus bámult engem szótlan...
***
Visszatértem a vasútállomásra (hátha így csapzottan engem is kitiltanak), hogy feljegyzéseket, és félszavakat vessek papírra. Sajnos ez idő tájt sem találkoztam senkivel, akivel szerettem volna.
A vers megszületése és – a még délután félliteres műanyagpalackba töltött - hideg kávém elfogyasztása után hazaindultam, hogy egy forró zuhany (mekkora luxus is ez valójában, egyeseknek csak a hideg eső marad) és egy kiadós alvás után a feljegyzések alapján összegezzem ezt a felemásra sikerült éjszakát. (Hogy a vers jól sikerült-e, azt majd mások eldöntik.)
Éjjeli töredék
Halkuljon el a város,
A szörnyű ricsaj a fejemben.
Torz képe ez a valóságnak,
Amit itt látok a szívemben.
***
Hajnalban csönd honol,
A játszótér is olyan álmatag.
Kutyák dallamos csaholását,
Nem töri meg száguldó forgatag.
Még alszik a nagyzolás,
Miből nem jut egy kanálnyi.
Így kénytelen vagyok éhesen,
Másoknak maradékát zabálni…
Kuka felett görnyedve,
Az ember vádlón néz az égre.
Hol maradnak jómódú papjaid,
Hogy e nyomor őket is érje?!
Hol a reményt keltő?
Piszkos arcra mosolyt fakasztó…
Már nincs többé, csak a hóhér,
Korgó gyomrú embert akasztó!
***
Őrt állnak felettünk,
Békésen világító panelházi ablakok.
Fenn meleg, családi fény honol.
Ám itt lenn hideg, és megfagyok.
Sorstársam csihol,
Guberált csikkbe éltető parazsat…
A nincstelenségben ez kincset ér,
Minden szippantás valódi aranyat.
***
Megfáradt szemeivel,
Egy fönn vöröslő csillagra néz…
Szép emlékként tör fel benne,
Mikor munkától volt kérges a kéz.
Felnyúlnak érintőn,
Más szemetében turkáló ujjai.
Egyebek se vagyunk, mint söpredék.
A világnak reményfosztott rabjai…
***
Nem a legszebb, de egy nehéz, álmos éjszakán született...
Üdvözlettel:
Mészáros Antal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése